Szatmármegyei Közlöny, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-30 / 22. szám

T M A R M E C, Y E I K - A 7 L Ö N Y.

A harctereken lelket emelő eseményekben, itthon osztály-rétegekben, egyesekben alig hihető formákban nyer hatalmas ereje kifejezést.

Katonák ezer, ismeretlen életveszedelmet rejtő feladatokra, soha nem képzelt szenvedések és gyötrelmek elviselésére vállalkoznak vetekedve, sőt nem egyszer önként feláldozzák életüket, hogy tanúbizonyságát nyújtsák lángoló hazaszeretetüknek.

Polgárok, férfiak úgy, mint asszonyok önfeláldozásban, áldozatkészségben ennek a kornak szokatlan • példáit ragyog tátják. Nem tutijuk, hogy a véghezvitt s szinte hihetetlen teljesít menyeket, vagy az anyagi áldozatok páratlan nagyságát bámuljuk e meg jobban. Nem csoda-e például, hogy egyetlen lapocskának a vak katonák javára megindított gyűjtése rövid két hon p után a félmillióhoz közeledik ?

' Szóval úgy tűnik fel, hogy ez a nemzet a nagy időben megértette hazája jajszavát, ismeri és teljesiti kötelességét.

Úgy is kell legyen, mert létünk és nem létünk kérdése dől el ebben a megmérhetetlen tusában, melyben velünk szemben egy világ veszi tel a küzdelmet.

Igen igy kell legyen, vagy legalább is igy kellene lenni.

Azonban mindezek után is vessünk számot magunkkal, vizsgáljuk meg alaposan és igazságosan hazafias lelkiismeretünket, megtettük és megtesszünk e igazán mindent úgy és annyiban, mint ahogy tőlünk telik, begy erőforrásaink bármelyike azt nekünk megengedi?

Ennél az önvizsgálatnál természete sen elsősorban sietve kapcsoljuk ki a negatívumokat. Arra, hogy nem voltunk gaz szállítók, csalók, vesztegetők, uzsorások, árulók vagy kémek, egyetlen futó gondolatot se pazaroljunk, mert már az is bűn voln i

Vegyük tisztán csak a pozitívumokat. Vájjon azért, mert néha-néha egy elénk taitutt gyüjtőiven, előkelő, vagy pláne női kezektől nyújtott urnákba talán udvariasságból, meg lehet még álszeméremből i', sőt olykor egy kis farizeuskodásból kisebb-nagyobb összeggel leadózunk, vagy ha leszámítjuk apróbb fáradozásainkat, vagy az olyan áldozatkészségünket, amelyek teljesítésére sokszor igazan csak a társadalmi állásunk, vagy érdekeink rejtett célja vezet, nyugodt leiekkel hitet jük, hogy már mi mindent elvégeztünk, amit csak egv jó hazafitól a bajában reánk szorult h íz t megérde nel és el is vár ?

Kezdjük csak az apróságokon. Egyszer prémet, aztán fémnem leket, majd aranyat kértek vasén mindnyájunktól, adtunk e mindig csak annyit, amennyit igazán könnyen nélkülözhettünk? Jött a hadikölcsön, at első, a második Ugyan többet annál, m nt amennyit jól felfogott érdekeinkkel összeegyezhetőnek találtunk, jegyeztünk-e? Világosabban szólva: azt amit i gyeztünk nevezhe juk-e kom üyan áldozatnak ?

Önként, tisztán hazafi is felbuzdulásból indilottunk-c mozgalmat, folytattuk e propagandát, hogy bármiféle irányban a sikert bizmsitsuk, vagy csak jó előre mozdítsuk? tettünk é lépésekét, hogy mindenki megértse, teljesese azt az ezerfele kötelességet, amely most elengedhetetlen ?

Jönnek a szomorú halálhírek, hogy egyik másik polgártársunk elesett éret tünk és a hazáért, utána j irtunk-e, hogy maradt az özvegy és huny az árva? Gondoskodtunk-e arról, hogy a bman, betegen s kereset köztél énül h izakerülő hős polgártársaink tanúságot szerezzenek hálás gondoskodásunkról?

Tegyük kezünket szivünkre s le gyünk magunk előtt őszinték, hogy Lazán olyan jó hazafiak vagyunk-e, mint amilyennek látszani a ununk mások előtt? Tegyük csak mérlegre összes tiz hónapi teljesítményünket,, azt m őszintén v dijuk' be: leh.-tünk-e büszkék vagy legalább megnyugodtak? Gyónjuk meg miguik- nak becsületesen, hogy egész életünkben a világ előtt szájjal, szóval hangoztatott hazafiságunk után várhat-e az a világ, vagy a haza a megmére tnél talán többet is?

Ha aztán meg vagyunk elégedve, ha megveregethet)ük saját vállainkat, úgy folytassuk tovább az eddigi mértékben a jövőre is. De ha beismerjük magunk élőit adósságunkat, úgy előre, van idő, van

alkalom még sok, hogy pótoljuk mulasztásait kát.

Nem tudjuk eltagadni, hogy sok ilyen mulasz ást látuik, n igyon sok adóst sorolhatnánk fel, mert látjuk, tudjuk mindenkinek súly it, értékét, kivéve a t tkos honfiakat, akiktől most mentsen in ?g az Isten!

Ezekk.J a csendes, titkos hátukkal lis/.tábm voltunk eddig is, tudtuk mennyit érnek, most legLljeob meggyőződtünk arról, hogy televésünk alapos volt, nem csalódtunk. A hangos hazafiakat most a >arjuk megism érni, nőst, mikor minden Demosiheiesnél szebben be- j szél a tett, most. megismerjük, s ha majd egvszer ismét a szavak idejére kerül a j sor, tudtára adjuk, hogv csdódtunk b.m- ! nük, tűnjenek el, a Jocsogó hízóiktól i kiábrándultunk.

Tetteket kérünk, tette vet várunk.

| írva van :

Hass, alkoss, gyarapits !

Vármegyei közgyűlés.

Vármegyénk törvényhatósági bizottsága folyó hő 27 én tartotta meg negyedévi rendes közgyűlését

A közgyűlést meglehetősen csekély számú bizottsági tag jelenlétében nyitotta meg Csaba Adorján főispán.

Megnyitó beszédében az olasz háború kitörésével foglalkozott a következőkben:

— A természet örök törvényei szerint — mondotta a főispán — emberi alkotás csak akkor állhat tenn és lehet maradandó, ha az alkotás morális alapokon nyugszik Nemzetek csak akkor lehetnek nagyok és hosszú életűek, ha szervezetük a jog, igazság és becsület biztos bázisára vannak fektetve,

;— A mostani világtel forgató eseményeket szemlélve szomorú tapasztalatot szereztünk. Nagy nemzetek állami szervezetét mintaként tekintettük, kultúráját és népeinek műveltségét csodáltuk, de mindez csak illúziónak bizonyult A külső fény és csillogás csak elrejtette telkeik nemtelen - ségét, mely az első alkalommal kitört belőlük és az őskorba illő vadságot és kegyetlenséget tárták szemeink elé.

— Ha jogos felháborodás indokolhatja a szenvedélyek tőkevesztését, úgy erre nekünk lett volna jogosultságunk. De mi itthon és hadseregünk a harctéren máig is megállottunk a morális alapon, sem mi, sem szövetségeseink egy percig sem törA levegőben hullámzott a lövések visszhangja.

— Szent Isten, de durrognr.k amarra! Mi az, ami úgy dörög? — kérdezte Bäuerle.

— Ehhez maga nem ért, — felelt a sergeant — a hang megtéveszt, a füstnélkülinek meg nem látszik a füstje.

— Most nyugodtan, még kilencen vannak !

De vagy nagyon rövidre, vagy nagyon magasan lőttek, mert több nem akart elesni. Csak a hadnagy, aki egy jegenye mögött állt, horgasztotta le egyszerre a fejét és csúszott le a fatörzs mellett a földre.

És ekkor a sergeant előtt lecsapódott az útra egy golyó. Egy kis poríelhőcske szállt fel a nyomában és a kőmorzsák messze s/.ét- freccsentek.

— De hiszen nem is érre lőnek — gondolta magában és látcsövével újra szemügyre vette a franciákat. A vörös nadrágok még mindig ott feküdtek sorjában fejjel az erdőnek fordulva és ennek dacára ismét odavágódott egy golyó épen abba a fába, amely mögött ő feküdt.

Erre hirtelen az utszéli árokba ugrott és hátranézett.

— Bäuerle, — szólt tompa hangon — nem kapunk mi hátulról tüzet?

a katona nem felelt és amikor Fleisch- man sergeant kiemelkedett az árokból, megrettenve látta, hogy Bäuerle ott hever ugyan a krumpliföldön, de a feje élettelenül fordult

oldalra. Fieichsman sergeantnak egy pillanatra elállóit a szívverése. Jó ideig tartott, ainig Halmt nevén tudta szólítani.

— Parancsára, seigeant ur, — szólt ez nyugodt hangon.

Ettől visszatért az ő nyugalma is.

— Nem vette észre, hogy hátulról is kaptunk tüzet?

A kérdezett megfordult.

— Ej ha! Annak a fának az ágai között lövés villant föl!

Fleischman a látcsövén keresztül valamit feketélleni látott az ágak között.

— Jobbra a fa törzsétől, a második ágon ... ott kell ülnie. Az háromszáz méter, Hahn, egyszerre lőjjünk.

A kél puska harmadik lövésére valami levált a lombsátor zöldjétől és valami nehéz test zuhant le a földre.- Ez csak az egyik, —szólt Fleischman és fellélegzett. Itt nincs több. Most gyerünk vissza ezekre. Előbb a jobbszárnyou fekvőre. Hahn!

A lövéseknek nem volt hatásuk és a harmadik után Fleischmann észrevette, hogy a por messze a franciák mögött csap föl.

— Rossz irányzókkal lövünk ! — kiáltotta dühösen. — Ötszázötvennek kell lennie.

Három lövés után az elsőt és két újabb után a másodikat is harcképtelenné tették.

Ez már sok volt az ellenségnek. Az emberek felugrottak, eldobálták a fegyvereiket és feltartották a kezüket, még mindig az erdő

felé fordulva, mely utoljára verte vissza a lövések hangját.

A középen állt egy hosszú, szikár, le- csapottváilu francia.

— Azt már ide kéne hozni ! — dörmögte Hahn.

— Várjunk, az nem megy ! — felelte a sergeant. Nem tudja, mit tesz az franciául idejönni ?

■— Hm . . . azt hiszem voálá . . .

A sergeant felállt és hangosan kiáltott feléjük :

— Voálá! Voálá !

A vörös nádrágosok lassan, egyenként megfordultak és egy pillanatig tanácstalanul néztek össze. A sergeant még kétszer ordította át hozzájuk :

— Voilá! Voila! Vagy! —- és nekik szegezte a puskáját.

Erre megindultak, kezüket még mindig a magasban tartva.

— Vitel Vitel — kiáltotta Hahn, akinek most egyszerre több francia morzsa jutott eszébe.

Az arcuk halvány volt, szemeik aggódva, pislogtak. Fleischman sergeant odaugrott az elsőhöz és lerántotta a bornyuját. A többiek maguktól dobták le és közben folyton Halni fegyverére pislogtak.

A sergeant aztán hármat hármat egymás mögé állított, aztán rájuk kiáltott :

— Előre! Indulj! Ha valamelyik meg-