Szatmármegyei Közlöny, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-07 / 6. szám

Nagykároly« 19i5. február 7 6. s. XLI« évfolyam SZATMÁRMEGYE POLITIKAI LAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hcvá a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: 0100 NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ: Ű R. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : ZOLTÁN BENŐ FDMUNKATÁRS 0000 MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyiltter“ sora 60 fillér. A kenyérmezei harcok. Eszünk, szemünk mindig ott kalandoz, ahol a háború folyik fegyverrel ágyúval s a kulturált világ ezer más gyilkoló fegy­verével. A csatazajtól, szivünk dobogásá­tól nem vesszük észre, hogy a háború fo­lyik, — félelmes háború más, — mindnyá­junkat a fegyveres mérkőzéssel egyformán érdeklő téren is, ahol mások, zajtalanab­bak a fegyverek, de ellenségeink ugyan­azok Ádáz ellenségeink a fegyveres háború eddigi szakaszaiban véres tejjel tapasztal­hatták, hogy a harcmezőn velünk szemben döntő győzelmeket nem arathatnak. Gálád fegyvertárukból újabb eszközöket kerestek. Aljas bujtogatás, rágalom, hazugság tiszta, becsületes ügyünk paizsáról visszapattan­nak és mi itt is sértetlenül maradunk. A tisztességtelen arzenál nem merült ki, de úgy látszik fogytán van, mert végső reményüket helyezték a kiéheztetés fegy­verébe. A harcot ezen a téren is nyugodtan, öntudatos bizalommal vesszük fel. Ezen a téren is vannak védelmi müveink, vannak fegyvereink és van, hisszük, hogy van el­szánt, önfeláldozó, bátor hadseregünk. Ez a hadsereg legközelebb harcba, háborúba indul. Már készen áll elszántan, bizalommal felvértezve, feltegyverezve a biztos győzelem rendíthetetlen hitével. Ebben a hadseregben nincs besorozott, nincs hivatásos külön katona, ebben ka tona mindenki, aki él és nemcsak magá­nak, de hazájának is élni akar. A vezérek megíuvatták a riadót. Nap­nap után jelennek meg a rendeletek, eré­lyesebbnél erélyesebb intézkedések, hogy álljunk sorba, győzzük meg ellenségeinket és — fia van közöttünk ilyen — a kishi­tüeket, hogy ebben a hazában, tartson a háború akármeddig, — ebben az ország­ban mindig meg lesz mindenkinek a min­dennapi kenyere. Kormányrendeletek, erélyes intézke­dések nem teremnek búzát vagy más ke­nyérmagvakat, ezekből nem sül kenyér; tudjuk azt nagyon jól. Nincs is reá szük­ség, van nekünk elég anélkül is, teremett az áldott magyar barázda mindenki szá­mára, eddig sem mi mentünk ellenségeink­hez kenyeret kérni, hanem ök jöttek mi hozzánk, ök éltek örök világ a mi telesle­günkből, ha most mégis üdvöseknek, he­lyénvalónak és győzelemre vezetőnek tart­juk ezeket a szigorú törvényes intézkedé­seket, annak csak az az oka, mert vezé­reink szavát, mint jó katonák készek va­gyunk követni, mert Napoleon szerint a katona nem kérdez, nem okoskodik, hanem engedelmeskedik. Álljanak tehát csak elő vezéreink a haditervekkel, elő a rendeletekkel, kezel­jék azokat, katonás szigorral állunk elébe, mert tudjuk, hogy a haza érdeke kívánja ezt így. Várjuk a rendeleteket, kívánjuk azok legszirubb végrehajtását, mert mikor tud juk azt, hogy ezek nélkül is meg kellene lennünk, meg lehetne élnünk, mert van miből, úgy abban is biztosak vagyunk, hogy nem ok nélkül, nem szükség nélkül hozták meg azokat most, mikor a háború­nak erre a mezejére lépünk. Hozták bizonyára azért, mert vannak, lehetnek közöttünk olyanok, akiknek sze­mére fekete hályogot" vont a telhetetlen kapzsiság, lehetnek olyanok, akik nem lát­nak semmit a butaságig menő tudatlanság­tól, s akik nem tudják megállani helyüket közöttünk ebben a most szervezett hadse­regben az éhenhalástól való oktondi féle­lemtől. Ezeket a megvakult zsugoriakat, eze­ket a tudatlan boldogtalanokat és szánal­masan remegő gyárakat fogják ezek a rendefetek vagy használható katonákká kiképezni, vagy pedig kiállítani Soraink közül, elkülöníteni, mint ahogy a mételyes juhokat szokták az egészségesek közül. Ha ez aztán megfög történni, megyünk a háborúba bátran s ellenségeinknek újra lesz alkalma bámulni, s visszafordulnia harctérről csúnya kudarccal, mehetnek is­mét keresgélni fegyvertáraikban újabb fegyver után, ha ugyan lelnének még va­lami újabb ostobaságot. — : Mi pedig, k'ik csodás hősiességgel áll- juk a harcot s aratjuk a győzelmeket fegy­verrel kezeinkben a harcmezükön, nyugod­tan fogjuk ellenségeink támadásait vissza­verni, megállani helyünket a kenyérmezei ütközetben is. ' ■ V ' SZÍNHÁZ. Utolsó reterádám óta színtársulatunk több újdonsággal is méglepte a 'fragyká­rolyi közönséget. A ’»BÖskéfü« c. Operettet többször is megismételték A darab zériéje igazi tehetség munkája, melbdíkájá több­nyire eredeti, rithmusérzéke kiváló. A cím­szerepben Sebestyén Irma excellált. Szép­ségével és elegánsságával láágához vará­zsolta a közönséget. Kristálytiszta hangjá­val, könnyed táncaival, fiatalos lendületé­vel felülmúlta eddig az összes elődjeit. Bátran mondhatjuk, hogy a kiváló tulaj­donságaihoz hasonló szubrett énekesnő a mi színpadunkon eddig még nein volt. Játéka zamatos és kedves. Elbájoló szel­lemes gráciájával letudja kötni a közörtSég figyelmét. Üde trisseségével és elragadó bájosságával tavaszt és életet tud ébresz­teni a színpadon. A szó legnemesebb ér­Örök szenvedés. (Egy nagybeteg lázálmából.) Irta : Fabritzky Untai. A hátamon fekszem. Lélegzésem nehéz. A szivem gyöngén dobog. Érzem, hogy köze leg a vég. Megmozdulnom nem szabad, fő a nyugalom, a pihenés, mondta az orvos. A tes­tem pihen, de az agyam lázasan dolgozik. A percek lassan mullanak, körülöttém minden csendes, nem zavarnak. Oly jó a félhomály, napsugart látni, tán fájna a szivemnek. Csen­desen fekszem, beteg tüdőm kínosan hörög. Szinte jólesik elhallgatni, hisz úgy sem soká hallgathatom. Gondolkozom . . . Végig futok a múlton. Ez se jó mulat­ság. Az én múltam is olyan, mint a többi emberé. Születés, gyermekkor, diákévek. To­vább, tovább ... A múlt oly üres. Most lá­tom csak, hogy milyen tartalmatlan, milyen hiábavaló az élet. Az ajtó nyílik, lábujjhegyen bejön va­laki. Előre jön az ágyamig. A szemem bevan hunyva, nem látok és mégis tudom, hogy Mariska jött be. Az arcomon érzem a tekinte­tét. Azt hiszi alszom. Csendesen leül egy ka­rosszékbe. Oly jó, hogy itt van a közelemben, szeretnék felugrani, Az ölembe kapnám, ma­gamhoz szorítanám, úgy mint azelőtt, nem is olyan régen . . . _____________ Ma riska, én édes kicsi feleségem, hát ilyen szomorú lett az élet. Nemsokára gyász­ruhába öltözhetsz. Elmegy a te kis urad mesz- szire ... Ki hitte volna, ki tudhatta ezt. Ak ­kor még erős, egészséges voltam, mikor ott messze, a lugasban először mondtam — sze­retlek. Te is szerettél, az enyém lettél. Em­lékszem reá, a templomból jöttünk. Valaki a hátunk mögött mondta: — De szép egy pár. — Meghallottad, reám mosolyogtál, hozzám simultál, szerelme­sen, boldogan. Aztán jöttek a boldog, szép napok. Az idő gyorsan mull olt. Elmúlt egy év és én úgy szerelt3lok, úgy dédelgettelek, mint az első napon. Azt hittem, mindig így lesz És most itt fekszem összetörtén, nem maradt más belőlem, csak emberi roncs . . . Nem szólhatok hozzád, pedig mennyit tudnék beszélni. Megkérdeznélek: — Marika, hozol e majd virágot- Sok-sok édes illafu virágot. A te kedves virágjaidat . . Milyen sötét lesz odalenn. Fázni fogok. Rettenetes, de igy lesz. Nincs mentség. Eltelik majd egy év s te már rég elfe­lejted a te kis uradat. Tavasz lesz újra. Uj virágok nyílnak, .uj szerelem ébred majd. szi­vedben és én fekszem elhagyatva és körülöt­tem örök sötétség ... Marika, édes kis feleségem, miért hogy nem tudjuk ezt az egy évet kitörülni az élet­ből. Ki hitte volna még egy év előtt. Őszszel volt. Emlékszel-e Marika? Meghűltem és égy hét múlva már halálos beteg voltam. Az ar­comon ott égett a halál rózsaj 1. Hiába küldtek délre, meleg, napfényes vidékre, én mind be­tegebb lettem. Ami azután jön, az a1 legrettfe- netesebb, egy szó csak : vér. Irtózatos érzés, az embe,r a, torkában érzi a saját,friss*;, meleg vérét .. . . És nincs szabadulás. Hatalmas Isten I hát mit vétettem ... ■ Marika még mindig itt ül az ágyam szé­lénél. Csend van, végtelen, hosszú, holtágnak való csend Nyilik az ajtó, újra jön' valaki; tán még egyszer látni akar. Egy kissé felvétem clömsuíyu szemj. illámat, Jenő, az unokaöcsém áll az asszonyom széke mellett. Sajnálkozva néz rám, aztán halk hangon kérdi az asszonyt: —■ Alszik ? • — Csitt. AI szili — mondja Marika. — Meddig tart ez még igy, hány nap még ez az élet? a. GL '■ — Hallgass. — Súgja az asszony. — Ne légy. türelmetlen. . ... ; . . . Né 1 égy- türeím éflerí.- vFdUfiaihittam. Most már figyelni kezdek, bár nem éltem, miért türelmetlenkedik Jenő. Örökség utánam, szegény ördög után, vaj-mi marad? HafLga- tódzora. Azt mondja a fiú: . fi — Ez mindig a válaszod. Hát nem tüdőd megérteni, hogy mi megy végbe. a lelkemben. Nem,érted, hogy'ez rosszabb' a'-betegségnél. Használjunk hadisegély post a bélyeget! I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom