Szatmármegyei Közlöny, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
POLBTIECA! LAP — ....— fflegjetenik minden »asárnap. ----------— EL ŐFIZETÉSI ÁRAK: Eay évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve S kof. Megyei kőzsések, egyházak és iskolák részére egy évre 6 kor. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. ,Nyilttér“ sora 60 fillér Újévre, SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL; hová a lap «elleml és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁR OLY BAK, Széehenyi-utcza 4. sz. Telephon 59 szám. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. ANTAL ISTVÁN. FÖMUNKATÁRS: ZOLTÁN BENŐ. Egy angol folyóirat karácsonyi számának címlapján a következő kép jelent meg : Az öreg december, mint nagyapa egy kis unokát tart a karján és ez a kis unoka, ez január. Nagyon kedves, bájos ; kép. Igazi angol humor van benne es nem tudjuk, hogy a rajzoló szándékkal tette-e, vagy csak a kép bájossága kedvéért, de van benne valami, ami mintha szomorú prognózis akarna lenni. A kis január, amint belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná, hogy ez a két hónap, az elmúlt esztendő csecsemőhónapja, olyan nagyon szeretnék egymást, <5lyan bizalmas lábon állnának egymással. Az öreg december j pedig karján hordja a kis Januári, amely az ő teste, az ő lelke, az ő unokája. Ha végiggondolunk ezen az esztendőn, bizony, szomorúság íog el bennünket, mikor az jut az eszünkbe, hogy ennek az esztendőn i'k december hónapja fogja karjára emelni, karján tartani ajövő januárt. Hát az I9l4-es esztendő első hónapja sem fog megnyugvást hozni. Az sem lesz jobb, vigabb, kedvesebb, az sem lesz enyhébb, mint ennek az utolsó hónapnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. Nem hihetjük el. Nem szabad elhinnünk. Mert ha még ezt is elhinnők, akkor már valóban szomorúan, kétségbeesetten, csüggedten kellene lehajtanunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepélyes alkalomhoz nem illő trivális kitételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó napján letaro t erdőkre, elhervadt reményekre, megritkult embersorokra tekinthetünk vissza az egész világban, de különösen a magunk házatáján. Háború, katonai készenlét, járványok, árvizveszedelem, ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 19i3 as évre gondolván. Mintha az utolsó ítélet napja következeit volna el. Mintha ezt az évet a másik tatárjárás évének szánta volna a Gondviselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöztünk, annyira megromlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek a lelke, hogy uj Szodoma es Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk semmit és ma már bizonytalanok vagyunk -minden irán Bizalmatlanok vagyunk a múlt iránt, mert úgy érezzük néha-néha, hogy bizony kár volt ezer esztendőn keresztül karunk megfeszítésével, vérünk hullásával, védelmezni ezt a földet, ha ilyen szomorú pusztulásra vagyunk kárhoztatva. Bizalmatlanok vagyunk a jelen iránt, nem hiszünk senkinek és senkiben, nem hiszünk semminek és semmiben. Mert nem hihetünk és nem bizhatunk azok után, amik bennünket értek, bajok, szenvedések, kárhozatok. Az emberi bizalom ugyan látszólag kimeríthetetlen forrás, de táplálni azért kell, mert különben egyszer csak elfogy, lassan csörgedezik, végre elapad. És ezért nincs már bizalmunk a jövőben sem. Nem tudunk in.; magunkról annyi erőt, annyi lelkierőt feltételezni, hogy ebből a helyzetből kijussunk, megmeneküljünk, feltápázkodjuníc. De van a bizalomnál, illetve a bizalmatlanságnál egy sokkal nagyobb ereje az emberi léleknek. Labilisabb, ingatagabb alapokon áll ugyan, mint a bizalom, de az ingatag alapon tömören és megdönthetetlenül van felépítve. Ez a nagy erő a remény. Most, mikor már minden kötél szakad, mikor valóban a bizalom lángja utolsókat lobban szivünkben, ma a reményű z kell folyamodnunk. Remélnünk kell, mert ha még nem is remélünk, akkor körülbelül mindánnyian, akik már a reményüket is elvesztették, befejezhetik földi létükét. Az 1914-es esztendő számlája még tiszta. Talán ezen a rubrikás, komplikált Két történet. Irta : PfcHÉR ÁKOS. A narancsfák már hullatták hervadozó fonnyadt virágaikat s a rózsásbarna szirmok aprópehelyként hulltak alá a tengernek csendesen ringó, álmodozó hullámaiba. Olyan megnyugtató, bűvös csendesség terült el a tájon, hogy az ember komoly kétséget kezdett táplálui az iránt, hogy lehetséges volna, miszerint ezeket a csendesen ringó hullámokat olykor-olykor felkorbácsolja a vihar, a szenvedély? A tenger valóban úgy nézett ki, mint egy szerelmes, ábrándozó leány. Kékeszöld ruhájára millió gyöngyöt raktak ki a csendesen hömpölygő hullámok s a narancsfák ezt a gyöngyökkel ékített köntöst beszórták alá hulló, illatos szirmáikkal. Majd a hullámok halk muzsikájába belevegyült a narancsfáknak szerelmet suttogó édes danája. Nem csoda, a parton élő, pompás narancsják szerelmesek a s,oha ki nem ismerhető, titokzatos tengerbe És joggal, mert ő bennük is él hiúságból egy parányi. Ugyan kinek virágoznának, kinek illatoznának ők, ha nem a tengernek ? Kitől félnének, kitől rettegnének, ha nem a haragvó, vészes tengertől ? És ki tanítaná őket álmodozni, ha nem a tenger ? Tehát a tenger, az ő istenük, az ő élt tőjük, az ő tükrük — és ezért szeretik olyan nagyon ezek a parti narancsfák — a tengert. Ők tudják, hogy azok az álmodozva tova hömpölygő hullámok olykorolykor mennyi bajt, mennyi veszedelmet hordanak magukban. Tudják, hogy a lágy dallamból olykor-olykor csúnya, fenyegető szitkok hallszanak, miközben földig hajoló vihartépte ágaiknak gyakran meg kell fürödni, a tengernek dühtől tajtékzó vizében. De azért még is szeretik a tengert, mert igy sokkal jobban tudják értékelni azt a boldogságot, midőn a szelíd megnyugvás képe ömlik el — a mindenségeri. Polgárné, a kedélybeteg asszony ott sétált a tenger parton s bág\adt tekintetét oda szegezte a tova hömpölygő hullámoki a. Mintha azokkal szeretett volna beszélgetni; — mintha tőlük akarta volna megkérdezni, hogy vajon miért is küldték őt ide, idegenbe, messze hazájától, messze szeretteitől, akikre ugyan vajmi keveset gondol, mert kuszáit gondolatai untalan űzik, untalan kergetik. Hogy hova? maga sem tudja. Nem tud semmit, éppenséggel semmit, csak azt tudja, hogy az orvos tongeri fürdőt rendelt neki, mert kedély világára erősen ráfeküdt a nyomasztó köd s a ködös fellegeket máshol nem lehet eloszlatni, csak Itáliának mindég mosolygó, derűs ege alatt. Minő tévedés ezt hinni, hogy ott. ahol a nap szebben mosolyog, ahol a szellő szomorúbb, csábosabb, andalítóbb danákat játszik, ott a szív sebe hamar behegged. Milyen merész fantázia ilyet feltételezni egy beteg szívről, hogy ott, ahol minden parányi hely minden virág, minden bokor csak a szerelemről beszél, Hogy ott egy beteg szív hamar begyógyul s megundorodik a szerelemtől. Oh nem, nem megy az ilyen könnyen! Az az orvos, aki paciensének ilyen orvossággal szolgál, az vagy nem ismeri a szerelmet, vagy soha szerelmes nem volt De igaz, Polgárné talán nem is volt szerelmes. Lehet, mert ő maga sem tudta, hogy miért, de meghasonlott önmagával. Csak azt tudta, hogy megváltozott körülötte minden és amiben eddig örömét, boldogságát lelte, most nyomasztólag hat rá. Férjét, akit eddig csaknem jobban szerette, mint a sajat magát, most valósággal utálta s ha az szeretettel közeledett felé, szerette volna elűzni magától, vagy futni, rohanni előle messze, messze. Amikor uj otthonában öntudatra kezdett ébredni, azon vette észre magát, hogy ő csakugyan szerelmes és hogy csakugyan a szerelem volt az, ami miatt őt ide internálták. De előbb nem tudta még, hogy kibe, mibe szerelmes, csak azt vette észre, hogy a tenger érdekli nagyon s hogy 6 a tengerrel gyakorta, nagyon sokáig elszokott beszélgetni. Node, ez nem annyira veszedelmes dolog, nem követ el vele semmiféle szentség, avagy házasságtörést. Aztán, mivel üsse agyon az időt? valamit csak tenni kell, mert, ha nem tesz semmit, még komolyabb bajba, búskomorságba esik. A gyakori tengerparti séták után mégis csak mutatkozott némi kis változás az asz- szonynak megrongált idegrendszerében. Eddig csak céltalanul bolyongott, ügyet sem vetve a tengerparton nyüzsgő életre, most azonban kezdi érdekelni minden aprólékosság. Kék vize Mindennemű ruhaneműk, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb festése. Hauffel Sámuel Bőrkabátok, keztyük festése. Minta után való festési "3SN! villany- és gőzerőre berendezett ruhafestö és vegytisztító Nagykárolyban, Kölcsey-utcza 1. sz. A róm. kath. templom mellett. Műhely: Petiin utcza 59. sz. Bármily kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. Plisé-gouvré. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek.
