Szatmármegyei Közlöny, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-09 / 10. szám
Nagykároly, 1913. márczius 9. 10. szám XXXiX évfolyam. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 5R szám. — megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 korona Megyei községek, egyházak és iskolák részére egyévre5 korona Hirdetések iutányos áron közöltetnek. „Nyilttér" sora 60 fillérPártoktól független POLITIKAI LAP. Most kezdődik! Irta: Lengyel Zoltán. Egy év óta készül a nagy műkedvelő szinielőadás. Sippal, dobbal kezdődött a reklám. Követte országos izgatás. Fő próbát csináltak a törvényszéken s végül utolsó erőfeszítésképpen jött a nagy sztrájk. Az egész karhatalmat mozgósítani kellett. Külföldi laptudósitók, osztrák képviselők is lejöttek. Olyan izgalom keletkezett, hogy „légy szárnya sem bent, sem küntnem hallatszó't.“ Tableau! Eljöttek, beszáll in góztak. A függönyt felhúzták. Ott állt Aponyi Albert. Állt és beszélt, beszéd. kesergett, kesergett és tiltakozott, tiltakozott és eltávozott. A nagy dráma lejátszódott a lovagiasság szabályai szerint. Most tehát, ha Isten is úgy akarja, megint élhetünk nyugodtan. Kezdhetünk dolgozni azon, amit még tönkre nem tettek. Gondolkozhatunk, számot vethetünk magunkkal. A világ megmozdult körülöttünk. A legnagyobb hurczi zaj között éltünk át egy fél évet. Országo c tűntek el, uj országok keletkeztek. Lét és nem lét kérdése forgott koczkán. Rólunk volt szó. csakis rólunk. Mert a szlávok is megmaradnak, a nemetek se sülyednek el akar jobbra, akár balra billen is a merleg. De mi szegény árva, rokon nekül élő, sehol barátot és segítséget nem találó magyarok, mi el- ; pusztultunk volna a nepek e nagy tusája | közepette. Irtózatos gazdasági válság viharai j gyűltek ö^ze tejünk felett. Az egziszten- | cziák ezrei hullottak el az alatt. És ami j „nagyjaink1 ezalatt semmit se csináltak ; abból, amit kellett volna. Nem dolgoztak, j nem vigasztaltak. Se jó szó, se komoly ! figyelmeztetés nem hatott rájuk. Küzdöttek ; jobb ügyhöz méltó hanganyaggal úgy, mint j annakelőtte a vezényszóért, a bankért, i most a demokrácziáért. A demokrácziáért, polgárok ellen, j polgárőr: kizárásával. Mert a demokráczia olyan valami, hogy azért csak a grófoknak s csak az ő vezetésükkel szabad harczolni. Telelármázták a világot a Kárpátoktól az Adriáig az „általános, titkosért' amelytől reszkettek mindig, amely- j töl mentették meg a h-ifat 1906-ban kormányt vállalva és amelyet Írásbeli kötelezettségük ellenére sem csináltak meg négy évi uralkodásuk alatt. Egy fél év óta azonban ez a nagy gondolat lett a haza megmentője. Ennek jegyeben készültek a nagy ’leszámolásra. Égész a forradalmi előkészületekig. Becsületükre legyen mondva, nem cseleked- ték meg azt, amit hirdettek. Nem vitték véghez azt, amire felkészültek. Ijeszteni akartak csak es mert ellenfeleik nem ijedtek meg, visszavonultak. Ez tehát el volna intézve. Ámde Apponyi azzal végezte beszédét, hogy az igazi harcz csak most kezdődik. A választói jogért — annak törvénybeiktatása után. A kormány ellen minden eszközzel amit távolléttel igénybe lehet venni. Drinápoly ostroma most kezdődik a kapitulálás után, mikor az ostromló seregek már elvonultak. ígérni azt tudnak. Csatát csata után veszítitek el, de azért folyton győzni fognak a jövőben. Aki hisz, az boldogul. Ezt a politikát csinálja Apponyi vagy negyven év óta állandóan. Se párt, se ember, se ország, senkise hiszi. Ö hisz benne rendületlenül. A világ pedig halad a maga utján és ami elmúlt, többé visz- sza nem jön. Tessék besétálni ! Aki vesz, annak lessz. Aki megnézi, olyan csodát lát, amit a világon sehol máshol nem talál. Hét mérföld Ígéret és még sincs vége. És olyan mint a giliszta. Ha száz darabba aprítják, száz uj giliszta lesz belőle. Történet egy budai utczáról. A fiú már egy negyedórája állt a kis földszintes, pislogó ablaka ház előtt, a sarkon és tiz perez óta már tétovázott, hogy menjen-e vagy maradjon. A másik fitezasarkon hosszú, nagy gombos szürke köpenybe most fordult be a leány. Vigyázva, óvatosan lépkedett a hegyes, ferdén lerakott budai kövezeten és kedvesen, megszokottan mosolygott a fiúra. A fiú arcza felderült, Szemei kinyíltak, érezte, hogy a leány elé kellene mennie, akart is, mégis ott állóhelyében várta meg. Kezet fogtak. A leány megigazította a kesztyűjét, körülnézett, megnézte a kis házat és farkasszemet nézett a piaczi ablakokkal és azt mondta: — Milyen kedves hely ez! Nagyon érdekes lehet itt élni. Ezek a hegyek itt körös-körül elválasztanak bennünket . . . mindenkit, aki itt van, attól a füstös, villanyzugásos, ko- csitnenydörgéses világtól, ami ott túl van. Hirtelen ránézett a fiúra. — Jenő, miért találkoztunk ma itt? Még csak egyszer voltunk együtt Budán. Jenő, Miért találkoztunk ma itt? Jenő nem felelt azonnal, karját nyújtotta a leánynak és megindultak. Szótlanul mentek egymás mellett. Ősz volt. Sok elsárgult levél fénye, sok elhaló madárdal hangja úszott a levegőben. A nap olyan volt, mint egy kályha, egy izzó kályha, amelynek melegét csak messziről érezzük. Az apró fehér házfalak nem vakítottam, árnyék nélkül törtek be az utczai levegőbe. Jenő lassan ránézett a leányra és akkor felelt: — Messze akartam menni Pesttől. Ott ismerkedtünk meg egyszer régen és én ma messze akarok lenni Pesttől. Ezek a fák itt i olyan szépen néznek ki a fehérre meszelt kerítések mögül reánk és nézz el messzire, milyen egyedül vagyuuk. A leány felelte: — Délelőtt van és ilyenkor zöldek, fényesek a fák a Városligetben és puha, gömbölyű kavicsok ropognak a lábaink alatt. Nézd, már egészen összetört a czipőm bőre! A fiúnak eszébe jutott a Városliget és egy másik leánynak a karja és nem felelt az utolsó megjegyzésre, hanem azt mondta: A városliget bokrai sötétek és zugnak. A Városliget bokrai közül revolver!övések durrannak elő és kiszivárognak keskeny vércsikok. A Városligetet villamos sínek szorítják négyszögletű keretbe és utjai kanyargósak, bizonytalanok. Én nem tudok határozottan beszólni akkor, mikor az ut lábam előtt százfelé oszlik, kedvetlenül, czéltalanul kanyarodik. A leány közbeszólt: — Hiszen sohasem szoktál hangos szóval czélt kitűzni, sohasem szoktál egyenes léptekkel egyenes utczákat végigmóregetni. A fin azt gondolta: — Ma egyenes utczákon akartam menni. És eszébe jutott neki egy más leány karja és eszébe jutottak neki rózsaszín villám- fényes pesti utczák, amelyekben el lehet tűnni sokaknak a sokak között A leány ránézett a fiúra, kissé megrántotta a karját, azután folytatta: — Egyszer voltunk Budán. Mikor először kértél engem, mikor _ először mondtad, hogy engem akarsz. ... És é.n aznap a tiéd lettem ... Én nem tudom. . . . Ekkor közbevágott a fiú: — Miért lettél az enyém? És a leány így folytatta tovább : Én nem tudom miért lettem a tiéd. Itt, ezek a budai utczák . . . Messze volt az utcza, egész más illatok és hangok voltak benne és virágos, érintetlen tavasz volt benne. Az a kék ég oly közzel volt akkor hozzánk, úgy éreztem, mintha selymes bőrrel, puha újakkal simogatott volna. És a nap oly fényessé tett mindent, úgy vakítottak ezek a szürke kövek hogy le kellett hunynom a szemem és igent kellett mondanom. A fiú úgy érezte, hogy határozottnak kell lennie és azt mondta: — De te tudtad, hogy miért hívlak ? — Te nem mondtad meg. Ezt felelte a leány és csodálkozva nézett a fiúra. Halkan mondta : — Te nem mondtad meg, de én tudtam. Én tudtam és mikor jöttem onnét a Városligetből a Duna felé, erősitgettem és elliatároz- tam és azt mondtam magaroban, hogy nem, Ruhát fest vegyileg tisztit Nagykároly, Kölcsey-u. 1. Maillel Sámuel a róni. Kalb, templom mellett. 8 állapíttatott 1902. évben. Telep : Petőfi-ut 59. szám. $
