Szatmármegyei Közlöny, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1913-11-09 / 45. szám

Ksgykároiy, 1913. november 9 45. széni, XXXíX évfolyam. SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részót illető közlemények küldendők: IÍAGTKÁB-OXiYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56 szám. POLITIKAI LAP FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. WERTS LÁSZLÓ. FÖMUNKATÁRS: ZOLTÁN BEHŐ. i— Megjelenik minden vasárnap. -—j­ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Egy évre helyben házhoz hordva 5K vidékre postán küldve 8 koron Megyei községek, egyházak és iskolák részére egyévreS koroh Hirdetések jutányos áron közöltéinek. .Nyilttér* sora 60 Allér Külömbségek. . ^..^lapról-napra mindinkább kirívóbbá válik, hogy a tőváros és a vidék szelle­mileg, érzelmileg, politikailag mennyire izoláltak egymástól. Alig van valami közös érdek, vagy gondolat, ami a vidéket a fő­városhoz kapcsolná. Ami Budapesten tör­ténik és ahogyan a tömegek ott fenn gon­dol koznak, mindaz a vidéket hidegen, kö­zömbösen hagyja, mindazt a vidék meg sem is érti. Azt lehet mondani, hogy a fővárosban az irányított csoportok és tö­megek mozgalma, lázas kitöréséi, ideges­sége, öntudatlan paroxizmusa és ide-oda hullámzása az egyénenként gondolkodó, maga lábán járó, nyugodt vidéki polgár­ságra mondhatni semmi befolyással nincs, legfeljebb valamelyes messziről nézett czir- kuszi látványosság hatását költi fel benne, így van ez jobbadán minden téren, leg­főképpen pedig a politikai vonatkozásokban. A vidéknek és fővárosnak ezt az egymástól való izoláltságát, egymástól ér­zelemben és gondolatokban idegen voltát, az ellenzéki politikusok már jó ideje észre is vették és innen van, hogy“ a fennálló rend és a kormány ellen indított hadjára­tuk egész harcz von alát ma már egyedül a főváros életmozgalmaiba sánczolták bele, miután a vidéken minden pozicziójukat egyre-másra elvesztették. Az ellenzék mai politikai magatartásának a józan vidéki közvéleményben se gyökere, se talaja többé. A fővárosban azonban, ahol á sietve élő emberek csoportjait, az önállóan gon­dolkodni kevésbbé ráérő tömegeket a nagy Vilmos (nem a Rex imperátor, hanem a Vázsonyi) könnyű szerrel lázba hozni ké­pes, (holott emlékezhetünk, hogy pl. Ara­don meg se hallgatták, ahonnét azután hiúságában sértve bosszúsan távozott). Budapesten, ahol az utczát és a világ­szerte közös szociális bajokkal elégedet­len elemeket mindig hamar lehet mozgó­sítani, Budapesten már az ellenzéki vezér­politikus urak is otthonosabban érzik ma­gukat és itt azután demokraták, szoczialis- ták, galileisták, imreisták, feministák, kris- tóffysták köreiben Vázsonyi Vilmos teréz­városi lobogója alatt mégis találták maguk részére azt a publikumot, mely egyaránt tapsol az esküdtszékek és a sajtó napiren­dén lévő reformja ellen, éppen úgy, mint azok mellett a botrányok mellett, melye­ket a baloldalt képviselő urak renitens része szokott csapni a törvényhozás házá­ban. Tagadhatatlanul a színészeknek pum- likumra van szükségük s ezt a publiku­mot bizonj' a mi teatrális nagyhangusko- dással szereplő ellenzéki honatyáink a vi­déken föl nem találják többé, tehát ezért tették át a főhadiszállást most már vég­képpen a fővárosba. Azt hisszük azonban, hogy a lelket­len játékot az ottani közönség is előbb- utóbb megfogja unni, mert hamarosan kénytelen lesz megbizonyosodni arról, hogy az ellenzék minden rakonczátlankodó igye­kezetében csak a desperáczió tehetetlen­sége vonaglik arra nézve, hogy a figyel­met még egyszer magára vonja. De ezzel már elkesett. Az ország józan közvéle­ménye többé lel nem ül nekik, hiába csi­nál is akármiíéle nagy lármát a maga utczai tömegeivel ott lent Budapesten és hiába irat is sajtójában, már mint a pes­tiben bármiféle szenzácziót hajhászó igaz­talan híreszteléseket, mert meg lehet álla­pítani, hogy még a fővárosi ellenzéki lapoknak sincs semmi hatásuk a vidéki publikumra és a vidék komoly sajtójára, semmi visszhangja a vidéki polgárság lel­kében. Rablótámadás. (Egy orvostanár emlékirataiból.) Irta : Fehér Jenő. Mintegy tiz évvel ezelőtt — ha köny­veimben utánna néznék, a napot is pontosan meg tudnám mondani — történt életemnek legizgalmasabb esete. Nevem akkor már meg­lehetősen ismert volt, sőt — szerénytelenség nélkül mondhatom — hármincöt éves korom dacára, egyike voltam a legkeresettebb műtő­orvosoknak. Az operáló kést a legnagyobb biztonsággal kezeltem, s higgadtságom, hideg­vérem a legkritikusabb pillanatokban sem ha­gyott el. Egy ködös őszi napon táviratilag hívtak az öreg Csorbay báróhoz. A sürgönyben ez állott : haladéktalanul. Tüstént összecsomagol­tam műszereimet. Ha engem hívnak — gon­doltam — szükség lesz rájuk. Azután kihaj­tottam a vasúthoz. Tudnivaló ugyanis, hogy az öreg báró körülbelül bárom órányira lakott a várostól, egy elhagyatott, mohos vén kas­télyban, ahonnét egész éven át alig mozdult ki. Beszélték, hogy fiatal korában vidám életet élt, de azóta a leleségét és egyetlen fiát el­temette, teljesen elvonult a világtól, s bár dús­gazdagnak tudta mindéhki, valósággal remete életet élt. Alighogy elhelyezkedtem a vonat egyik fülkéjében, megeredt az eső. Hosszú vonalak­ban hullott alá az ólomszürte felhőgomolyból és csöppekro válva folydogált végig a kupé ablakain. Kelletlenül gondoltam arra, hogy eb­ben a komor, zord időben a kastélyig mintegy háromnegyed órai utat kell megtennem. Mire azonban a vonat berobogott az állomásra, elállt az eső. Nyonát hatalmas pocsolyák je­lezték. A falevelekről koppanva hullottak alá az esőcseppek. Az állomásiéi már várt reám a báró fogata. — No, mi í baj, János? Kérdeztem a kocsist. Rosszul vagyunk nagyságos ur 1 — mondá, miközbn leszedte a lovakról a pok­rócot és az ülére rakta. — Hát m a baj ? — Délberott volt a falusi doktor. Azt hívtam el birtlenében, mert a móltóságos ur nagyon jajgaftt. Rázta a fejét a doktor ur. Azt mondta, ogy valami incifinciális történt. — Hol, fános ? — A láán — szólt bátra a kocsis, mi­közben a lo'ik közzé csörditett az ostorával. A rugayos kocsi nyilsebesen száguldott végig az utn. Olykor megzökkent egy-egy vizmosta árkban. A fekete sár magasra fecs- csent, a lóik csatakosak voltak, de azért re­pültek, miiha érezték volna, hogy a gazdájuk életéről v? szó. A sö'ke párázatból már kirajzolódtak a kastély aró tornyai, amikor belefordultuuk az erdőbe, iátradültem a kocsi fekete bársony­nyal bevont támlájára és merengve néztem szét. Az utón tört gályák hevertek szanaszét, sárga levelek egész kis dombokat alkottak. Beljebb a vihar derékon tört ketté egy karcsú tölgyet: lombkoronája a földet érte. Itt-ott panaszosan csipogott egy veréb. Talán a fió­káit kereste . . . Az egyik fordulónál hirtelen nagyot zök­kent a kocsi, s nyomban utána recsegés hal­latszott. ‘ — Tyhüh az áldóját 1 — káromkodta el magát a János és visszarántotta a lovakat. Aztán egy ugrással a földön termett, hogy a recsegés okát kikutassa. Nem kellet' soká keresgélnie. Az elülső kerekek egyike ketté­tört. A friss törés fehéren, reménytelenül vil­logott ki a kocsi alól. János néhány pillanatig bambán nézte a gúnyosan vigyorgó küllőket. — Hát nem mehetünk tovább? — kér­deztem, miközben bosszúsan szálltam le a kocsiról. János szomorúan bökte ki: — Ezzel már nem! — Hát csak hozd valahogy rendbe, — mondottam gyors elhatározással — én addig gyalog besietek a kastélyba. Hiszen alig féló­rányira van innét. — Az ám — jegyezte meg a kocsis — csakhogy nem nagyon biztonságos ez az erdő ilyenkor, alkonytájba. — Ne félts engem — szóltam mosolyogva —- el vagyok látva minden eshetőségre. Modern ruhafestés bár- A THTAí ©1» ¥*<61 djÉk Mo(lera ** tartós P|is“ mily divatszinro |g .si.ajwiajc.i j&„ «<jf$ és guowlérozás NAGYKÁROLY, Széchenyi-iC*a 43. szám, a rom. kath. elemi fiúiskola melleit. ■— - 1 ’L«------------tL""" -J-------------BJ--,-------------------------- " - ' -------------------------~j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom