Szatmármegyei Közlöny, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-30 / 5. szám
SZAT MARMEGYEI KÖZLÖNY A bankkamatláb leszállítása. Azokról a helyekről, ahol a milliókat őrzik, nagyon kellemes szellők kezdenek fujdogálni, langyosak és termékenyítők, melyek nyomán virágzás, ipari és gazdasági fellendülés várható. A kereskedő- és iparosvilág, szóval az egész közgazdaság, mely borzalommal gondol vissza az elmúlt évek pénzdrágaságára, méltán megkönyebbűlten lélegzik fel s a nagy bankok székhelyéről érkező hírek megvalósulásától boldogulását várja. Az általános ujjongást azok a táviratok okozzák, melyek Londonból és Berlinből egyidejűleg a bankráta leszállítását jelentik. Az angol bank a világ leghatalmasabb pénzintézete, mely aranykészletének rohamos szaporodása következtében csak nemrég 4 V2 százalékról 4 százalékra volt kénytelen leszállítani a kamatlábat, csütörtökön tartott igazgatósági ülésében még tovább ment egy lépéssel s a 4 százalékot leszállította 3 V2-re. Viszont a német birodalmi bank, mely sokkal aro- gansabb angol kollegájánál s múltkor csak 5-re szállt alá, kénytelen engedni a londoni példa kényszernyomásának s az 5 százalékot leszállította 4 és. félre. Hogy 'a pénznek ez a megolcsóbbo- dása, mely a két európai vezérbank eljárásának szükségszerű következménye, mit jelent a közgazdasági életben, azt szükségtelen bővebben magyarázni. A közelmúlt évek rettenetes ipari pangása ezernyi vészes következményevei megmutatta, hogy minden elemi csapásnál nagyobb akadálya a fellendülésnek és jólétnek a pénz drágasága. A két bank példáját most fokozatosan követni kénytelenek az összes pénzintézetek, a hitelviszonyok kétségtelenül meg fognak javulni, a beruházásokhoz s vállalatok üzembentartásához oly elengedhetetlen tőkék könnyen és olcsón beszerezhetők lesznek s kereskedő- és iparos világunk, melyet a közelmúlt nyomasztó viszonyai megnyomorítottak, ismét lélegzetvételhez juthat. Sajnos, hogy e nagy eseményhez joggal fűzött vérmes reményeket zavaros viszonyaink némileg csökkentik. Az osztrák-magyar bank specziális helyzete a nemzetközi pénzpiaczon s különösen a Monarchia mindkét államának háztartásában uralkodó, rendezetteknek a legjobb akarattal sem mondható viszonyok csaknem kizárják, hogy Bécsben nyomban kövessék a londoni és berlini példát. De ami késik, nem múlik s belátható időn belül az osztrák magyar bank is kénytejen lesz engedni a nyomásnak. Tárgyi oka nincs is az ellenkeződ: aranykészlete tetemes és folyton növekedőben van, a hitelviszonyok megjavultak, a vállalkozó kedv mintha minden téren emelkedőben volna. Ilykép a bank, az megmaradt eddigi rideg álláspontján, nem tud mit csinálni 6, 9 millióra felszaporodott aranyfeleslegével, ami már annál is inkább gondolkodóba ejtheti a bank intéző köreit, mért hitelűzlete a közelmúlt évben 138 és fél milliónyi csökkentést mutat fel. A bank statusa tehát hatalmasan megnövekedett, és inproduktiv, miért is a pénzforgalom emelkedését minden áron,legfőképp pedig a bankkamatláb leszállításával elő kell segítenie. Ebben a kényszerű bizonyosságban rejlik elsősorban a londoni és berlini hir fontossága. Mint a hullámverés, lassan, de biztosan idáig is el fog érni a bankráta leszállítás és ami ebből közgazdasági életünkre háramlik, az csak előnyös lehet. Mindenesetre csak sajnálkoznunk lehet azon, hogy specziális és zilált viszonyaink miatt azonnal nem élvezhetjük a nemzetközi pénzpiacz javult helyzetének óriási előnyeit. HÍREK. A munkáskéz értéke. Brüsszelből erdekes és megszivlelésre éidemes hirt hoz a távíró. Egy Charles nevű jumeti üvegmunkásnak nemrég levágta karját az államvasutak egy mozdonya. A munkás kártérítési pert indított az állam ellen s mivel be tudta igazolni, hogy havonként 600 frankot, vagyis közel 500 koronát keresett a keze munkájával, a charleroi-i törvényszék 105,084 frank kártérítést itéit meg Charlesnak. Belgiumban tehát a munkás karjának értékét 100,000 frankra becsülik. Hogy ezt a jelentőséges hirt egész valójában megértsük, tudnunk kell, hogy Belgiumban csaknem hihetetlenül virágzik az üvegipar s az ezen a téren működő munkások nagyon szépen keresnek. Még tiz évvel ezelőtt nem, volt ritka az olyan munkás, aki 1200—1800 frankot keresett havonként. Ezek a munkások — hisz tehetik — úri módon is éltek s a pezsgős vacsorák, költséges kalandok épen nem tartoztak a nagy ritkaságok közé a munkásvilágban. Azóta az üvegfúvó iparban is teret foglaltak a gépek, ami a munkabér leszállítását vonta szükségkép maga után. Mindazonáltal meg ma is nagy azoknak a munkásoknak a száma, akiknek havi keresete eléri, sőt meghaladja a 600 frankot. Belgiumban különben hozzá vannak szokva a magas munkabérekhez s a fenti hir legfeljebb a mi munkaadóinkat fogja kellemetlenül érinteni s a munkáskéz megbecsülésének kői szaka nálunk is elér- kezhelik. Kétség sem férhet hozzá, hogy a világ e fordulásán etikai szempontból csak örülni lehel. Régi igazság, hogy a hataljártuk a Daindol völgyét. — Szilvia nénit jól ismertük és tudtuk a varázsszót is, melylyel ki lehetett tőle csalni egyet-mást, ami kedves a diáknak. — Hallóhó! Szilvia néni, jónapot! — kiáltotta rendszerint egyikük, mikor a háza elé értünk. — Jónapot fiacskáim, — felelte a festőnő, letéve kezéből az ecsetet és már nyitotta is a széles rácskaput, hogy bebocsásson bennünket. Hát hogy vagytok, honnan jöttök? — Boszniából, Szilvia néni. Arcza elborult, mintha felhő árnya hullott volna rá, de aztán hirtelen felragyogott a szeme. — Boszniából? Hát mi újság van ott? — Beszéltünk a kapitány urrsjl. — A kapitánynyal, a vőlegényemmel? De hiszen az még csak hadnagy. . . . — Dehogy is Szilvia néni 1 Kitüntette magát a csatában és kapitány lett. Azt izeni, hogy csak tessen várni, nemsokára vége lesz a háborúnak, aztán hazajön. . . . — Hazajön ? Ugy-e tudtam ? Ugy-e mindig mondtam, hogy hazajön ! Tehát hazajön 1 Aztán vidáman hozzánk fordult : Nos, fiacskáim, hát mit szeretnétek? Kávét? Kalácsot? Czukorsüteményt? A legtöbbünk a dúsan megrakott cseresznyefára sandított, melyeknek ágain több volt a pirosán mosolygó gyümölcs, mint a lomb. Szilvia néni nevetett. — Jól van. Hát csak rajta. De az ágakat le ne törjétek és le ne essetek. Persze pillanat alatt elleptük és megko- pasztottuk a fákat. Lakoma után aztán egyéb maradandó ókban is volt részünk és mindegyikünk kapott finom czeruzát, festéket, törlőgumit, mikből Szilvia néni egész raktárt tartott. . . . Csak jóval később, mikor már magam is átéltem a magam első regényét, tudtam és értettem meg a Szilvia néni tragédiáját. A gazdag családból való, szép, fiatal leány jegyben járt egy derék, fiatal hadnagygyal, mikor kitört a boszniai háború, A szép pécsi ezred egyike volt az elsőnek, a melyeket levezényeltek a boszniai mészárszékre. A remegő leány eleinte sűrűn kapta vőlegényétől a megnyugtató leveleket, de egyszer csak ezek elmaradtak és harmadnapra itt volt az a sárga kis rézszelencze. melylyel a hadvezetőség minden Boszniában liarczoló embert felszerelt s mely viselője nevét és teljes nacionáléját tartalmazta, hogyha eltalálna esni, személyazonosságát nyomban meglehessen állapítani. Valahol Sto- lácz körül járta át a gyilkos golyó a deli hadnagyot s ott is temették el nagy katonai pompával a meredek hegyi temetőben. Szilviát csaknem eszétől fosztotta meg a csapás. Szüleinek szerencsére az az ötlete támadt, hogy kivitték leányukat a regényes fekvésű csendes szőllőbe, a hol kedvelt virágai közt lassanként visszatért életkedve s a hol a festés is mindjobban lekötötte figyelmét. Aztán múlt az idő és egy szép napon csak véget ért a diadalmas háború. Pécs lobogó és virágdíszben várta haza fiait. A nagy téren, a városháza előtt pompás diadalkaput állítottak fel és itt várták az ezredet a hatóságok. Szilviát szülei távol akarták tartani a fogadtatásról, de a leány mosolyogva hivatkozott visszanyert lelkierejére s makacsul ragaszkodott elhatározásához. Halotthalványan nézte az ujongó tö- meget, a mely a délczeg katonákat fogadta. A bevonulás után Szilvia megdöbbentő változáson ment át. Az el nem sirt, visszafojtott könny veszedelmes hatással volt az agyra. Szilvia nem őrült meg, nem lett eszelőssé a szó szerinti értelemben, de rögeszméje támadt. Azt hitte, hogy vőlegénye nem halt meg és neki is vissza kell jönni. Eltelt nehány év és egyszer csak gyors egymásutánban meghaltak a szülők. Szilvia tovább is ott élt magányában. Festett és várt. Várt a vőlegényére. Szomszédai szerették és aggódó gonddal őrködtek a felett, hogy boldogító illúzióját senki és semmi meg ne zavarja. Egyszer aztán Pécsre jött a király. A mecsekaljai város tele volt katonákkal és pompás díszt öltött. A szőlőhegyekből mindenki beözönlött a királyt látni, csak a nagyon öregek meg a nagyon fiatalok maradtak otthon. Szilvia néni ott ült nagy, sárga szalmakalapjában a gyümölcsfái alatt és valami tájképen festegetett. Délután négy órakor megdördültek a Scitovszky téren felállított tábori üteg ágyúi. A püspöki palota terasszán megszólalt a katonazene. Az udvari lakomán most mondták az első felköszöntőt a királyra. Az ágyuk dörgő szava hullámos bugással repült a város felett és a Mecsek szikláin visszaütődött. Szilvia néni kezéből kihullt az ecset., Ép akkor ment el a rácskerités előtt Kis- gadó András, a szomszéd vén, sánta vinczel- lérje és fejében ostoba, kegyetlen tréfa fogam- zott meg. —- Hallja, naccsága, — szólt visszatetsző nevetéssel, — most jönnek haza a katonák Boszniából. Alapittatott: 1902. Alapittatott: 1902. Mát lesi - utiles tisztit, Itaflel Sámuel Manly, Külcsei-utcza i. szám. n n n.. . . . .AAA H ■ _ inn/i
