Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-07 / 6. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY a nemzeté lehessen az egész terület! Budapest, 1909. február hó 1-én. Dr. Barabás Béla, országyülési képviselő, az Aradon működő tizen- hármas bizottság elnöke. — Szatmáriak a kormánynál. A szatmár- megyei általános tanitóegyesület Falussy Árpád dr. főispán vezetése alatt tizenhat tagú küldöttséggel tisztelgett a napokban Apponyi Albert gróf kultuszminiszternél abból a őzéiből, hogy a Szat- máron felállítandó elemi iskolai tanítói internátus felállításához szükséges állami segélyt és az építéshez szükséges kölcsön megadását kérje. A miniszter szívesen fogadta a küldöttséget és kérelmük teljesítését kilátásba helyezte. A küldöttség azután Tóth János vallás és közoktatás- ügyi államtitkárnál és Halász Ferencz miniszteri tanácsosnál tisztelgett, akik szintén megígérték támogatásukat. Felkeresték továbbá Darányi Ig- nácz földmivelésügyi minisztert is, hogy az építkezésre szükséges faanyag lehetőleg jutányos áron való szállításának elrendelését kérjék. Darányi válaszában elismerte a felállítandó internátus kulturális fontosságát s igy szívesen támogatja azt. Régi jó tábiabirák. Messziről a távolból hallik a tárogató mélabus hangja, szivünket-lelkünket áhitat hatja át, megremegnek idegeink; az édes borzongós érzés könyeket csal szemeinkre, örömkönyeket, a dicsőség könyeit s átszellemülve élvezzük a régi dalokat régi dicsősőségünkről Mert bizony-bizony mondom, már csak a mesékből, a nótákból élvezhetjük nemzetünk erényeit. Hol vagytok ti régi jó idők, hol ti kedves, jóságos, áldott lelkű, régi jó tekintetes urak — tábiabirák! Félistenek voltatok ti emberi gyarlóságaitokkal, bűnös emberek isteni mivoltatokban. Hol van a jó öreg földesur, a kiskirály, ki deresre húzatta jobbágyait és másnap kihivatta a felcsert, hogy gyógyit- tassa János hajdú kezemunkáját; hol van a nemzetes asszony, ki napokat, éjszakákat ült és virrasztott jobbágyai betegágya mellett, ki anyai szeretettel dédelgette cselédeinek elárvult porontyait; hol vagytok ti régi jó tábiabirák, kik egyik kezetekből korbácsot, másikból kalácsot osztogattatok, kik tetőtől-talpig „urak“, de „emberek“ is voltatok! Vége a dalnak. Már nem hallik a tárogató mélabus hangja. Sőt mintha egy közeledő verkli nyikorgása zavarná a visz- szaemlékezés áhitatos csöndjét. Felébredünk édes álmadozásainkból, vége a régi dalnak, a régi dicsőségnek, uj nóta járja, uj emberek huzatják, uj erényekkel, uj dicsőséggel büszkélkedik a magyar. Vége immár a barbár szokásoknak, divatját múlta a deres, sima szó hallik, a — szabadság, egyenlőség, testvériség szent jelszavainak jegyében elünk. Az urak, azok a régi, kegyetlen kiskirályok kivesztek. Nem a „hallod-e ?■*, hanem a „hallja kend!“ járja. Az úgynevezett humanizmus dühöng minden vonalon. Szabadok vagyunk, kedves testvéreim! Szabad tűrnünk a kígyó marását, szabad éhen is halnunk, ha a türelem végtelenségig menő szabadságával nem élünk. * Egyenlőek vagyunk édes mindnyájan! Ur és paraszt egyformán volt csecsemő, gyermek, ifjú, férfi. Mindnyájan elérjük az aggkort (ha meg nem halunk,) mert az egyenlőség a sírig kisér bennünket. A halált egyikünk sem kerülheti ki. A testvériség már aztán magától jön. Szeretjük egymást az undorodásig, Még az is megtörténhetik, hogy a koronás fők cselédleányokkal és viszont az inasok vagy kocsisok fejedelmi rangon levő nőszemélyekkel szeretkeznek. A szabadság, egyenlőség és testvériség szent elvei éltetnek tehát mindnyájunkat, ezeket valljuk, daloljuk, rikoltjuk, — ez a mi uj dicsőségünk. A nép, a szegény, istenadta nép pedig mérhetetlen boldogságában fogait csikorgatja. Némely része kivándorol, némely részé tömörül, hegy fejlessze az Igét. Apostolok járják a falukat. Világszerte az a közös törekvés, hogy a társadalom dü- ledező várfalai földig romboltassanak. A nemzettel, a hazával ki sem törődik. Ki-ki olyan fegyverrel küzd czéljai elérése érdekében, amilyennel rendelkezik. Álljunk meg e pontnál, kedves testvéreim, vizsgáljuk e fegyvereket. Őseink erénynyel bővelkedő jelleme megtört a könnyelmű vétkek bünhődése alatt. A magyar nemesség zöme csak a légi dicsőség emlékeiből élősködik. Az anyaföld legnagyobb része idegen kézbe került, vagy az adósságok terhe alatt parlagon hever. A régi jó földesurakból utált alakok lettek. A hivatal robottá aljasult. A régi jó tábiabirák helyébe ifjú óriások jöttek, kiknek egyrésze a hivatalt és a reá bizott népet nem tisztességnek és embereknek, hanem — fejőstehénnek tartja. Tegyük szivünkre kezünket és mondjuk meg őszintén: nincs-e némi igazságos támpontja a bujtogatóknak ? Feleljünk bensőnkből : nem mi magunk vagyunk-e a hibások, hogy a szent jelszavakat sárba tiporják? Nincs-e ebben magunknak, a magyar nemességnek részünk? Az olyan korban, melyben az emberszeretet csak másodrangu kérdés; az olyan korban, melyben az anyagiasság az uralkodó planéta, — nekünk, kikre a felvetett ideális jelszavak testté öltésé, megvalósítása bízatott: áldozatokkal is jó példát kell mutatnunk. Őseink példája álljon előttünk, kik megértvén a kor intő szavát, lemondtak középkori jogaikról és örökségül reánk hagyták dicsőséges erényeik művelését, a szabadság, egyenlőség és testvériség elveinek ideális megvalósítását. Hogy ezen eszmék testet ölthessenek, legelső feltétel, hogy minden tisztviselő egy régi jó táblabiró legyen, aki a korbácscsal és kalácscsal igazságosan tudjon hánni, akinek minden tettét az igaz emberszeretet sugallja. Lehet, sőt kell is irányítani a nép akaratát, de letörni sohasem szabad és elvégre azzal is kell számolni, hogy az ember tévedhet is. Ha a nép azt látja, hogy a tisztviselő minden érdeket félretéve csupán az ő javáért dolgozik: kezes báránya lesz a közigazgatásnak; de ha hatalmi túlkapásokat és személyi érdeket tapasztal: renitens lesz és érvényesíti emberi jogait. A szigor, az ideális korbács használata, ha igazságosan osztjuk, nem keseríti el a népet; de a hatalmi túlkapások elriasztják a törvényes rendtől, belekergetik a bujtogatók karjai közé. addig egy kiáltás sem hangzik el visszhang nélkül s egy igazság sem enyészik el meg- fogamzás nélkül. Foltos bluzzában megbecsüljétek a betűszedőt, mert mig szemeit erőltetve, idegölő sietségben a gondolatokat közkincscsé teszi: az alatt az ólomrudacskák porából minden leheletével egy-egy parányi méreg rakódik tüdőjére. Minden pályának megvan a maga emelkedése, csak az övének nincsen; mert minden pályán mosolyog a végczél az elérhető önállóság reményében — csak a betűszedő van arra utalva, hogy élete végperezéig idegen járomban, idegen kenyeret egyék. II. A halál. Káprázat száll meg olykor a magányban s úgy rémlik előttem, mintha minden körül, ami él, sötét gyürüzet képződnék. Színe, alakja, valósága ennek a gyürüzetnek nincs. A kéz meg nem foghatja, a szem nem látja, a tudomány meg nem mérheti. Pedig itt van körülöttünk rémes álhata- tossággal. Mindig ólálkodik. Ijesztő sötétségével mindig fenyeget, hogy agyonszorit, holott nincsen karma. Révedezós közben, a magányos órák káprázatos álmaiban, sokszor látom e sötét és alaktalan gyiirü-szörnyeteget, amint összébb és összébb húzódik, hogy mind szükebb körbe vehesse az áldozatokat. És látom a nyomorult áldozatok kétségbeesett vergődését; futnak, jajveszókelnek, birkóznak s egymást tiporják észbontó rohanásukkal. Izmaikat edzik, hogy megküzdhessenek a szőr nyeteggel; lelkűket emésztik oktalan reményben, kínos félelemben. A szörnyeteg láttára az egész minden- séget e vérfagyasztó kiáltás tölti be: „menekülj!“ Hová? hiszen akármerre lépsz: feléje közeledel. És ha mozdulatlan vagy: akkor sem kerülöd ki, mert ő jön feléd. Jobbra térhetsz, balra térhetsz, előre vagy hátra, föl a magasba vagy le a mélységbe: ott van a szörnyű ismeretlen előtted, melletted, körülötted és életednek minden napja, minden órája, minden pillanata kegyetlen következetességgel visz közelebb hozzá. Minden élet abban telik el, hogy miként távozzunk tőle és minden menekülési kísérlettel mégis nő a veszély. Közös végzete ez mindennek, ami van. Ha látod a hangyát, amint zsákmányt keres, a madarat felrebbenve az ellenség elől, a medvét mikor barlangjába húzódik, a fát, amint uj szerveket bajt a levegő űrjében és a föld gyomrában, hogy több táplálékhoz jusson; ha látod az embert házat építeni, tengerre szállani, családot alkotni, állammá csoportosulni: nem látsz egyebet, mint védekezést, erőfeszítést, küzdelmet és menekülést amaz ismeretlen, ólálkodó, rémes és mindenható szörnyeteg ellen. Hiú vergődés — hasztalan küzdelem! A napnak minden órájában összébb szorul a kör s az órának minden perezében kisebb lesz a gyűrű. Végre egészen beborít a sürü, titokzatos homály és az idő belesodor a természetnek örök, nagy műhelyébe — a Halálba. Ami csak van: minden ide kerül; és ami lesz: mind innen támad elé. E műhelyben hamvadunk el égő tűz nélkül; itt porlik szót a szikla, zúzó ütések nélkül; itt bomlik ősparányokra a fának lombja, a virágnak a szirma, a madárnak a szárnya és az embernek a csontja, vére, agy veleje. Milyen különös 1 Egész életünk nem egyébb, mint fáradozás az életerők megszerzésére és sorsunk mégis az, hogy tápláljuk és fejlesz- szük magunkban a halál csiráját. Végzetünk: hogy mindig féljünk attól és ne ismerjük azt, aki mindig velünk és bennünk van, éjjel és nappal, jó és rossz időben, mindenütt, a bölcsőben, a nászágyon, a szószéken. Vig czimborák és nehéz munka között, ha vagyunk: ott ólálkodik ő is, számlálni a lepergő időparányokat. Miden elmúló pillanat sietteti az ő győzelmét. „Egy nappal megint több“ — mondja fáradtan a lenyugvó munkás. „Egy nappal megint kevesebb* — feleli rémesen a Halál. B. M. tisztelettel értesíti a n.é. közönséget, hogy Kossuth-utcai műtermében a nagyon Ik HTT' Yf XT' Ylk XT' ICT TP is a legszebb kedvelt a JL IímA. A kivitelben készíti, még pedig legmtánosbb árakon ! .6 KI ZOLI Wz
