Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-03 / 40. szám

T7 Nagykároly, 1909. október 3. 40. szám. XXXV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő II a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Széchenyi-u. 4. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Talephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. ANTAL ISTVÁN '" —- Megjelenik minden vasárnap. • ' " ­ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre S kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám 20 fi Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona Hirdetések jutányos áron közöltéinek. .Nyilttér“ sora 40 fiilé r — ő. — Ünnep előestéjén vagyunk. Előttünk a nagy nap, amikor végigfut valami az országon, valami, aminek neve nincs, hangja nincs, de mégis létezik, mert hiszen beszél hozzánk, belemarkol a szivünkbe, megragadja az agyunkat és reszketünk, fázunk, mert leküzdöttük ma­gunkat, mikor róla beszélünk. Október 6-án már nem szoktunk tör­ténelmet Írni. Hatvan éve immár és olyan események, melyek hatvan év óta oly sokszor jutnak és nemcsak az évforduló­kon jut eszünkbe, már megírták történelmü­ket, már feledhetetlenekké tették magukat. De nem sértjük meg a nap emlékét azzal sem, hogy a fraseologia szines virágai­ból font koszorúval álljunk elő. Ma kü­lönösen nem alkalmas arra az idő, hiszen ma más szelek fujdogálnak. Az aradi síkon végigfutó szellő, mely íelcsókoija az ő poraikat és szétviszi az országba, hogy elhintse, elültesse az önfeláldozó haza- szeretet és a határt nem ismerő nemzet- imádás termőképes magját, ma már nem salonképes, már nem várják azt teli tüdő­lARCZA. Valahonnan levél ment... A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Irta : Csáky Gusztáv. Hozzák a postát. Neki kell ülni a mun­kának. Kell! Néha nem is kell; mert jól esik elböngészni a lapokban, elhajtani velük — az unalmat. Ilyenkor alig várja az ember a pos­tát, a vidéki tudósitók leveleit, a cserelapokat. De most valahogy úgy érzem, hogy kell. Nem szórakozom vele; érzem, hogy dolog ez, hogy munkát végzek vele. Néha más gondolatai vannak az embernek, nem fontosak, sőt nem is szükségesek; de édesek, kellemesek: elrin­gatják a lelket; elaltatják a fájdalmakat; feled­tetik a csalódásokat. Régi betegség ez ... áb­rándozásnak is nevezik az emberek. Az ilyen beteg lelkű ember elbújik vele, eltitkolja a gondolatit és ha véletlenül rajtakapják, hogy elmélázott, akkor letagadja. Én is letagadtam; mikor a postát hozták; mikor felrezzentem a postás lépteire és megpillantottam magam előtt a napi postát. Nevettek. Azt mondták: „Már megint 1“ Letagadtam. Most meg bevallom, OKTÓBER 6. vei, hanem becsukják előle az ablakot, mert hiszen a szemközti ajtón bécsi levegő ömlik be és még czugot kap szegény hazafi ! . . . . . .Megint megújult a harczok harcza. A nagy gyásznap szomorúságai megfelelő hangulatban találnak bennünket most is. A nagy harcz, melynek ők tizenhármán voltak vértanúi, ma is folyik, nem ugyan ott a harczok mezején és nem egymásra bocsátott seregek között, hanem ugyan­azokból az okokból a két ország között és ma az egész magyar nemzet az áldo­zat, a legyőzött. Hiába emelné fel testét, karját a porba tiport óriás, a fej, az élet irányitója ellene szegül e test mozgá­sának. Hiába könyörgünk egy bátor, merész, félelmet nem ismerő vezető után, a sürü ködben, mely elzárja előttünk az utat alig tudunk egy lépést is előre tenni, nyomasztó teherként nehezedik mellünkre, esdeklő szavaink válasz nélkül fúlnak bele a setét akadályba. A bibliai tüzosz- lop nem világit nekünk, fénye kioltva, kiirorn a lapba. Nevessetek, ha jól esik 1 Ez is hozzátartozik az ilyen beteglelkü emberek természetrajzához. Egyszer letagadják, azután bevallják; most még szégyellik, a másik pil- lonatban meg már kérkednek vele. Szégyen­kezve kaptam fel a legközelebbi újságot, az­tán beletemetkeztem és böngészni kezdtem... Az ablak nyitva áll. Reggel 9 óra van. Csak úgy özönlik be az üde friss napsugaras szeptemberi levegő. Játszik a napsugár az asztalon álló tárgyakkal; csak úgy tánczol s fényes íintatartón; jókedvűen; részegen má­morosán. Még a hagyományos madárdal sem hiányzik, hogy a kép teljes legyen. A termé­szet kaczérkodik az emberekkel. Azt hazudja, hogy most tavasz van! pedig mindenki tudja, hogy ősz van. Késő ősz. Haldoklik már szep­tember. Úgy félek az ősztől,... Minden évben félek, rettegek az ősztől. És most jön a tél. Nemsokára itt lesz. És a természet hazudik. Hogy hazudik! Milyen szemérmetlenül, milyen kaczóran hazudik. Tudom, hogy hazudik. Min­denki tudja. Hanem azért mégis jól esik el­hinni hazugságait. Az emberek jönnek, men­nek, sietnek, szaladgálnak; rájuk mosolyg a hazug napsugár. Mindenkinek jut belőle. Még nekem is idebenn az Íróasztal mellett. Egye­nest az arczomra ugrik a fürge, vékony, kar- csu, aranyos, napsugár. Azt hiszi, hogy nem ereje megtörve. Meghalt a mi Messiásunk, nincs többé ! . . . És bár a hős tizenhárom halálának napja nem a hatalom, hanem az ő győ­zelmük napja volt és igy a tények szerint nem gyászünnepet kellene ülnünk, hanem mámoritó, víg győzelmi tort, mégis vissza kell térnünk a győzelmi harczmezőről a szomorúság Golgotájára, mert győzelmük­nek nincs maradandó emlék, ők meghal­tak, de szenvedéseink nem múltak el. Csalóka fények biztattak bennünket, hiú álmok izgatták képzeletünket. Ezért borulunk le mi kinzó kétség- beeséssel, gyötrő bánattal és megváltást esdő imádattal az ő sirhantjaik elé, kik örök időkre feledhetetlenül Írták be nevü­ket a magyar nemzet történelmébe. Ezért térünk mi ismét vissza hozzájuk e soha meg nem szűnő gyászt hirdető napon, ezért borulunk mi le sírjaikra, ezért sírunk mi győzelmi ünnep helyett, mert szomo­rúan látjuk be azt, hogy még mindig hiába halt meg az a „Tizenhárom! . . szeretem; azért bástyáztam körül magamat papirbalmazokkal; újságokkal; levelekkel. Pe­dig szeretem. Szeretem; mert hazudik. Mert a hazugsága jólesik. Nem hiszi, hogy szere­tem. És azért is, csak azért is kötődik velem. Békitget. Simogat és hazudik. Én meg azt hiszem, hogy hiszek neki; pedig nem hiszek. Vagy azt hiszem, hogy nem hiszek neki! Pe­dig hiszek... Egy finom, illatos, lilaszinü levélke fek­szik az asztalon. Legalól. A többi levelekben nincs egyetlen egy felhasználható hór sem. Az előttem heverő papir még szüztisztán, hófehé­ren ásitozik rám. Nincs rajta egyetlenegy betű sem. „Rémes állapot!“ „Az emberek nem akar­nak semmit sem csinálni 1“ „Nincs egyetlen­egy hir sem! Hol vannak a szenzácziók ?“ Panaszkodik a t. szerkesztőség. — Hát már sem nem gyilkolnak, sem nem rabolnak az emberek?! Nem siklanak ki a vonatok 1 ? Még csak egy kis betörés sincs 1 így aztán kénytelen tönkremenni a szegény újság! panaszkodik a szerkesztő. Ez már még sem járja! Sikkasztani sem akar senki! A finom levélke még nincs felbontva. Női Írással van megczimezve. Finom elegáns női írással. Majdnem arisztokratikusak a be­tűk. Hát abban vájjon mi lebet ? Utánanyulok, hogy felbontsam. A napsugár még mindig ott Értesítés I Äz iskola idényre megérkezett leányok és fiuk részére gyönyörű választékban a legolcsóbb árak mellett fehérnemű, kalap, koffer, harisnya, táska, esöernyö, kézimunka, zsebkendő, tolltartó, fiókos tükör, kötény, szegletes és gömbölyű hímző ráma, pamut, selyem, horgoló czérna minden színben és minden e szakmához tartozó czikkek. A mélyen tisztelt helybeli és vidéki vevőkó'zönséget kérve, hogy szükségletét nálam szerezze be, vagyok mindenkor készen szolgálatra kiváló tisztelettel POLITZER IGNÁC Z, Ugyanott egy tanuló fevétetik úri nöidivat, kézimunka-, játék- és rövidáru kereskedő Nagykárolyban, Hadnagy Ignácz ur házában. —21

Next

/
Oldalképek
Tartalom