Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-22 / 34. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY A nyaraló Magyarország. (—A.—) Már-már ott vagyunk vele, hogy akulturembernek olyan szükségét fogja képezni a nyaralás, mint egy íényesre vasalt gallér. Különben kiszólják a jól nevelt társaságból. S már érezzük is, hogy az a betegség évről-évre terjed, igy szép nyári napokon üresek lesznek a városok még barátságtalanabbak a bérházak, pang a kereskedelmi élet is, szóval jól megy dolgunk. Ám ez még nem volna baj. Sőt felvirágoztatná a íalusi életet, ahol az egész esztendőben úgyis minden, pang; fejlesztené az áldott magyar föld kincseit, azokat a szebbnél-szebb és kitűnő fürdőket, ha a nyaraló Magyarország ezeket keresné fel. De sajnos, nálunk nem is igazi ur aki legalább is nem Ausztriában nyaral. Mintha amúgy is nem eleget adóznánk Ausztriának s mintha idehaza nem volna számunkra hely. Ma Karls, Marien, Tobol meg nem tudom én micsoda Bad a divat, ide özönlik egész Magyarország, kezdve a minisztereitől, a kinek csak hét szilvafája van. És ezzel temérdek pénz, vagyonok mennek ki a külföldre, holott idehaza is elkelne az a jó magyar pénz, ahol a kiu- zsorázott föld s a rajta élők százezrei hiába várják a segítséget. A mi magyaraink azonban főleg a mágnások s a majmoló gentryk jobbnak látják külföldön elkölteni a magyar föld hozadékát. Hónapokat, sőt éveket töltenek kint a külföldön s egyik-másikuk csak akkor van itthon, amikor megkezdődnek a „lóversenyek“. Nagybetegség ez, évenkint csak hozzávetőleges számítással 38—40 millió forinttal szegényiti a magyar földet. És ez csak a minimális számítás, mert vannak mágnásaink a kik egész udvartartásukat a külföldre tettek át s ott élnek Párisban, Bécsben, a tengerparton milliókat költenek s vissza egy fillért sem adnak a magyar földnek. Számtalan ilyen mágnás családot tudunk, de mondjuk, hogy csak ötven „mond te is kedves feleségem, hál’ Istennek kész a kosár!“ Hát minek mondanám ón, hogy kész a kosár, mikor egészen mást csinálok? feleli a piros főkötős kis menyecske, ki éppen babot tisztogatott. — Hát csak csak mond a kedvemért! — Nem mondom én! — De a kedvemért csak mondod? — Nem mondom én, minek mondanék én ilyen bolondságot! Ejnye, Ejnye! Ha ejnye is, ba nem is! nem mondom én, mondá a duzzogó kis asszonyka. Ha megverlek akkor sem mondod? Majd a szeme közzé szórom ezt a szemetes babot csak hozzám nyúljon, anyám keservesen felnevelt 18 esztendős koromig s még csak a kis ujját sem tette rám soha ballja-e? Most már azért sem mondom 1 Szóról-szóra ugyancsak összecsaptak, mint gyöngébb fél az asszony húzta a rövi- debbet s a kosárkötő ugyancsak eldöngeté a fiatal feleségét. Nem is gondolta a kis házaspár, hogy milyen előkelő úri ember hallgatja családi jelenetüket. A gróf nevetve ült fel a hintóba s mosolyogva beszóló el élményeit a nevelőnek s egész utón azt tették megvitatás tárgyává, még az öreg János kocsist is belevonva diplomatikus fejtegetésekbe, aki lakoniee megjegyzé, hogy a leány, az asszony verve jó! Az asz- szonyt szükséges néha megverni. De hát hogy vered meg az asszonyt János, ha nincs rá okod ? kérdi a gróf. Nagyon könnyű arra okot találni méltóságos uram, na haza megyek és nincs nyitva a kapu, akkor ráfogom, — hogy nem gondol reám, ki az utón ázom fázom, — hogy nem várt és megverem. De hátha nyitva van, már ez is évenkint csak hatszázezer forinttal, kiadja a 30 milliót. Hát az a sok ezer család, aki Svájczban, Ausztriában hónapokat tölt el? Szomorú valóság tehát ez, ám lássuk, hogy mi lesz a vége. Mert az a 40 millió forint horibilis pénz, olyan, amiből meg lehetne teremteni gazdasági önállóságún kát. Meglehetne teremteni a virágzó magyar mezőgazdaságot, a mezőgazdasági ipart s meglehetne vele menteni a magyar földet, mely beteg s a földön élő mezőgazdasági munkásság százezreit. De nálunk a legkisebb gond is nagyobb ennél. Minálunk elpusztul tat a föld, tönkre mehet a közép és kisbirtokossággal a mezőgazdasági munkás; a magyarság, az ország, az élet, az a fő, hogy nyaraljunk, hogy flanczoljunk, hizlaljuk az idegen nácziókat és költsük a jó magyar pénzt, az agyonsanyargatott föld hozadékát odakint az idegenben. Miért ne tennénk a mikor a mi minisztereink is, sőt a „nép atyja“ is jó példával járnak elől és ott nyaralnak, a hol lehet egy kanál vízben megfojtanák az egész nyaraló Magyarországot. Városunk sérelmei. Évek óta hangoztatjuk lapunk hasábjain azt az abnormis állapotot, hogy megyei telephonhálózat hiányában egy részt nincs telephonösszeköttetes városunk és a vidék között, másrészt pedig a meglevő összeköttetés oly drága, mint ritka helyen a vidékén. Ezen panaszunkat megujtitot- tuk akkor, amidőn tudomást szereztünk arról, hogy Nyíregyháza, mely velünk egyszerre kezdett hírlapjai által mozgalmat indítani egy Debreczen—Nyíregyháza viszonylatu olcsóbb telephondijszabás ügyében, eredményt is ért el, mert a miniszter az egymástól 49 kilométernyi távolságra levő Debreczen és Nyíregyháza között a telephondijszabást 3 perczes beszélgetéseket illetőleg 2 koronáról 1 koronára szállította le, addig ezen intézkedést az egyvan a kapu? Akkor meg ráfogom, hogy gondatlan vagy talán mást várt nem is engem s újra megverem. A kosárkötő esetéből, meg a János kocsis érveléséből a nevelővel egyetértve megállapító a gróf, hogy mindez csak műveletlen alsórendü embereknél történhet úgy, főúri körökben ilyesmi hajótörést szenved mindkét fél műveltségén s azt mondá, hogy a grófnőnek elmondja az esetet s próbára fogja tenni: vájjon mondja-e ő is hál’ Istennek kész a kosár s előre is örömének adott kifejezést, mily kedélyes esetet fognak tölteni a falusi néma csendben. De hajh! keserűen csalódott, mert midőn a grófnőnek elbeszélte az esetet a grófnő azon megjegyzést tette reá: ostoba lett volna a kis menyecske, ha mondta volna, hál’ Istennek kész a kosár? — Uram, kíméljen megéretten tréfáitól, minek mondanám én, hogy kész a kosár, mikor sem a kosarat, sem az ön kosárkötőjét nem láttam. — Esedezem grófnő a kedvemért! — Elég uram, talán fogadott valakivel, hogy velem, mint valami kajdácscsal elmondatja: „hál’ Istennek kész a kosár.“ nos! tehát tudja meg, hogy fogadását elvesztette; mert én az ön szeszélyeinek és hóbortjainak nem hódolok. — Nem mondja? — Nem! talán még folytatni akarja, mint az ön példányaképe: a kosárkötő? Igen én is a kosárkötő szerepét fogom lejátszani asszonyom! S itt hulljon le a függöny, ne lássák avatatlan szemek a főúri körben megtörtént sajnos eseményt, a nevelő is azért húzódott ki a teremből s engem, aki beakartam lépni önkénytelenül is magával vont a terraszra. Nos Lenke halottá? Hallottam! mástól 36 kilométernyire fekvő Nagykároly és Szatmár és 40 kilométernyire fekvő Érmihályfalva között szükségesnek nem találta. Sőt tovább menve, a helyett, hogy kérelmünk teljesitletett volna, az eddig Budapesttel létezett közvetlen összeköttetést elvették tőlünk, s most már csak Debreczen közvetítési utján beszélhetünk Budapesttel, ami igen gyakran egy órai késedelmet okoz. Úgy tudjuk, hogy dr. Falussy Árpád főispán nagy ambitióval dolgozik a megyei telephon 'létesítésén. Mig azonban ez létesülhet, szives figyelmébe ajánljuk úgy főispánunknak, mint Debreczeni István polgármester urnák, hogy hassanak oda illetékes helyen, hogy addig is orvosol- tassanak a fenti sérelmek. Másik jogos panasza Nagykároly városának, — mindet felsorolni lehetetlen volna, — hogy az újonnan szervezett állami mértékhitelesítő hivatal, mely a törvény szerint is a megye székhelyen volna elhelyezendő. Szatmáron állíttatott tel, holott az törvényesen városunkat illette volna. Nem annyira azt a négy emberből álló hivatali személyzetet sajnáljuk, de végre kell valamit tennünk a folytonos mellőzés miatt, mert elég szégyenünk már az is, hogy szintén a megyeszékhelyt illető tanfelügyelőség, nem tudjuk kinek a jóvoltából, Szatmáron székel. Időközönként uj és uj állami hivatalok állíttatnak fel, melyek úgyszólván mind a megye székhelylyel hozatnak szerves kapcsolatba és ha ilyen könnyen szó nélkül engedünk át mindent Szatmárnak, úgy legközelebb már a meglevők is el fognak indulni Szatmár felé, mert hiszen régi már a mese a szemérmes koldusról és annak üres tarisznyájáról. . . . HIRE k. A románositó tanítók ellen. A közoktatásügyi miniszter utasította Szatmárvármegye közigazgatási bizottsá— Mit szól hozzá? — Azt hogy a férfiak mind zsarnokok! talán (ön is) önben is egy leendő zsarnok férj rejtőzik s talán ön is hasonló követeléseket fog támasztani szegény leendő neje iránt? De Lenke kérem szeretettel ön csak nem lenne olyan szeszélyes, hogy férjének kívánságára még azt sem mondaná, hogy kész a kosár? Ön ilyen férfiúi ostobaság nem teljesítését szeszélynek nevezi, no hát legyen az, előre is tudatom önnel, hogy sem most, sem máskor nem mondom soha, még ha leányom lesz abba is belerögzitem, hogy egy zsarnok férfiúnak szavára se mondja soha—hál’Istennek kész a kosár — még ha pártalan őszül is meg. Szerelmünkre kérem, mondja 1 Nem mondom ! Akkor megverem! Úgy látszik az a nap minden embert a kosárkötő láza fogott el. Hogy a kosárkötőné és a grófné védte-e magát azt nem tudom, de hogy a grófné meg- meginditja a válópört s hogy a kosárkötő 2 hétig mindennap kozmás ételt eszik az több, mint bizonyos, az kétszer kettő négy. De hogy én nem voltam sem grófné, sem kosárkötőné, sem semmiféle né, hanem nő, azt még egy hót múlva is mutatta első ideálom és jegyesem sűrűn felbarázdált arca, belém lévén oltva a természettől és anyámtól, aki szintén komorna volt, (az Isten boldogítsál) hogy a nőnek két természetes fegyvere van: az egyik a nyelve s ha az sem használ, a tiz körme. Midőn a helyzetet ekképpen kölcsönösen tisztáztuk, levontam jegygyűrűmet ujjamról, büszkén lábaihoz dobtam e szavakkal: „Most hát hál’ Istennek kósza kosár, el lehet menni!“ így szakítottam első udvarlómmal.
