Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

részemül s a múltakon való megnyugvás helyett a jövéért való munkakezdés a kötelességem.

Hosszú életpályám alatt szeretett hazánknak számos sorsforodulatát' éltem át, de meg kell vallanom, az utolsó két év tapasztalatánál szomorúbbat nem éltem még. Mikor harmad éve a magyar nép elszántsága a függetlenségi zászlót diadalra juttatta s Kossuth Lajos katonái többségben vonultak be a törvényhozás házába, azt véltem: életem reménye beteljesedett. Ma szégyenkezéssel gondolok arra a csalódásra, melyet az ország népének a függetlenségi és 48-as párt uralma hozott. S szivem aggódással telik el, ha arra gondolok, hogy a nemzet netán az elvek hibájának tudhatná be, a mi az egyének bűne.

Tudom, hogy Titeket is, mint engem, ez az aggódás vezetett ki a kormány táborából. Meg kellett értetnünk a nemzettel, hogy a miért Kossuth Lajos élt és szenvedett, nem azonos azzal, mit fiának seregei cselekednek. A függetlenségi eszme nagyobb tért veszitett az utolsó három év alatt, mint az előző harmincz év alatt. Amit az előző uralom a nemzettől erőszakkal elvett, azt visszaszerezni remélhettük; amit a mai rendszer látszólag a nemzet nevében, önként odaadott, az elveszett. Az osztrák császár korlátlan akarata ma szilárdabban uralkodik szegény hazánkon, mint uralkodó t a gyászos Bach-korszakbán, melynek szenvedéseit átéltem.

A kő, melyet négy esztendőn át gördítettünk fel meredeken, újból lezuhant. Kis csapatunknak jutott a keserves feladat, hogy élőiről kezdje a verejtékes munkát. A csalódott, elfásult nemzetben újra éleszteni a függetlenségi vágynak és a Kossuth Lajos szavaiba vetett hitnek mesterségesen lelohasztott lángját, nehéz és kétséges vállalkozás. Kevesen is vagyunk ma még hozzá s ne tagadjuk, alig egy esztendős működésűnk alatt a hitehagyottak méltatlan támadásai ellen bizony a közvélemény bátorítása, elismerése eddig csak kevéssé oltalmazott.

De mondom nektek, azért ne csüggedjünk, hiszen, ha elveinkért s a magyar jövőért küzdeni s megpróbáltatásokat szenvedni nem akarnánk, a kormány-tábort nem kellett volna elhagynunk s a hatalom előnyeiben, nyugodalmában részesülhetnénk.

Ha igazság van abban, hogy Magyarország népeinek csak a teljes politikai, társadalmi és közgazdasági függetlenség biztosíthat békét, jólétet és haladást, akkor a jövő a mi kis táborunknak, a fügetlenségi és 48-as balpártnak elégtételt kell, hogy szolgáltasson.

Azzal vádolnak bennünket, hogy elérhetetlen eszményképekért rajongunk s elzárkozuk a reális élet kínálkozott gyümölcseinek lesza- kitásától. Ha ez igaz volna, ezzel meg lenne

bélyegezve a függetlenségi és 48-as párt negyvenéves múltja, mert hiszen mi sem akarunk mi sem cselekszünk egyebet, mint mit e párt az elmúlt évtizedek alatt cselekedett. Ám a vád alaptalan, mert mi is a fokozatos haladásnak vagyunk hívei, de ellenségei vagyunk a fokozatos visszafejlődésnek, melynek utján a koalicziós uralom eddig az országot vezette.

De nemcsak a közjogi ellentét s a függetlenségi szándéka, a mely minket a mai kor- mánytöbségtől elválaszt. Kossuth Lajos a mi vezérlő csillagunk, nem csupán a magyar nemzet függetlenségi vágyának megtestesítője volt, de egész politikájával és életmunkájával a népuralom és a radikális haladás eszméjét szolgálta. A demokratia és a radikálizmus Kossuth Lajos egyéniségétől ép oly elválaszthatatlan, mint a függetlenségi törekvés. Mi e két világmozgató eszmét is híven akarjuk szolgálni a mai reakcziós irányzattal szemben.

Ha Kossuth Lajos ma élne, élőiről kellene kezdenie népmegváltó munkáját, mert milliók ma is kívül állanak az alkotmány sánczain s a jobbágyság, az elnyomottság, az'igaztalanság, az önkény száz faja ma is csak úgy nehezedik az ország népeire, mint az ő felszabadító tevékenysége előtt. A politikai egyenjogúságot a plurális választójog végveszéllyel fenyegeti. Ä közigazgatási rendszer visszásságai a polgári jogokat és közszabadságokat, sőt az egyéni és vagyoni közbiztonságot is lépten-nyomon korlátozzák, vagy megsemmisítik; a gondolat és hit szabadsága, a felekezeti egyenlőség és az állam szuverén uralma a hitfelekezetek fölött intézményesen biztosítva nincs, a gyakorlatban pedig folytonos megalázásoknak van kitéve, a nemzet ifjúságának nevelése a tanszabadság ürügye alatt hivatatlan és sokszor nemzet ellenes czélokat szolgáló felekezeti kezekben van, amivel szemben a demokratikus, felvilágosodott haladás egyetlen védőeszköze az állami népoktatás s még azt megelőzően a tanítóképzés államosítása; igazságszolgáltatásunk fogyatkozásai a kisembert, a gyengét védtelenül szolgáltatják ki az erősnek és kiváltságosnak. A közteher viselés egyenlőségének helyét egy progresszív rendszer foglalja ej mely a nagy birtok és nagy tőke pártalakulásával, a fogyasztási adók folytonos fokozásával az államháztartás egész súlyát a legszerényebb nóposztályok vállára hárítja, a tervezett adóreform pedig e visz- száságok enyhítése helyett azok sulyositására alkalmas. Egész államháztartásunk egész súlyát a legszegényebb néposztályok vállára hárítja. A tervezett* adóreform pedig c visszásságok enyhítése helyett azok sulyositására alkalmas. Egész államháztartásunk, a másfél milliárdos évi teher a kiváltságos uralkodó osztályok szolgálatára van berendezve, azért tagadtatik meg anyagi erők híján az államosított ingyenes népoktatás és közegészségügy, valamint a közlekedésügy európai színvonalra emelése, a nép- jóllétti intézmények kellő támogatása és kifejezése.

Ezeken a tereken várnak ifjú pártunkra nagy és nemes feladatok. Be kell bizonyitnunk, hogy az igazi negyvennyolcz, melynek alapjait Kossuth Lajos zászlója alatt oly radikális érzelmű hazafiak, mint Petőfi Sándor, Táncsics Mihály, Beöthy Ödön és társaik vetették meg, nem egvébb a helyesen értelmezett magyar szocziális politikánál, mely megváltást nyújt a nyomorultaknak, védelmet az elnyomottaknak, támogatást a gyengéknek s a felvilágosodás, a polgárosult haladás fáklyályát viszi a népnek milliói előtt. A mi szivünk tele van szánalommal, nemzetünk szegénységben, megaláztatásban élő fiainak milliói iránt, a mi vágvakozásunk a nagy nyugoti nemzetek felé tekint, melyeknek jólétét, békéjét, áldásos kul- tur intézményeit óhajtjuk megszerezni népünk számára, hogy tisztes, kultur ruhában, becsüléstől köriilövezve jelenhessék meg az európai népcsaládok körében.

És ami szeretetünk, részvétünk nem ismer külömbséget nyelvek, fajok és felekezetek szerint a haza polgárai között. Hazafiak vagyunk, de nem vagyunk nacziónálisták, gyűlöljük a faji és felekezeti türelmetlenséget s hitvallásunk az, hogy az ország minden fajú és felekezetű népeinek békés egyetértése utján védekezhetünk csak sikeresen a nyugoti határon fenyegető ellenség falánksága ellen. A nyelv és vallás nem bizonysága nem is czáfo- lata a hazafiságnak; nem magyar ajkú polgártársaink között találunk jobb hazafiakat sok áruló magyarnál. S megfosztani valakit jogától, szabadságától, nyelve, vallása miatt gyűlöletes szükkeblüség, mely Kossuth Lajos szellemétől, ki a magyar nemzet tagjait faji és felekezeti kiiiömbség nélkül felszabadította, távol áll. A fajok és felekezetek egymásra uszítása osztrák politika, mely politikának alaptana: divide et impera!

Fájdalommal kell látnunk az osztrák politikának hazánkban való térhódítását. Mi annak esküdt ellenségei vagyunk s hisszük, hogy a türelmességéről, igazságszeretetéről hires magyar nép meg fog minket érteni.

A .mi utunk egyenes, szándékaink világosak. Önző czéljaink nincsenek, kapzsi haszonlesés elhatározásainkban nem vezet. Él bennünk a remény, hogy a közel jövő fejleményei elő fogják segíteni a nemzet tisztánlátását. A többségi pártok egybeolvadása, bármily erkölcstelenségnek tartsuk is az ellentétes nézetű és

TÁRCZA.

Katonavér.

Az édesapámnak kardja volt, lova volt,

Mert: lovas-katona volt.

Fiának már a kardja van csak czeruzafából, Mert: irkál-firkál és számol.

A lova patkója csattogott, villogott,

Ahogy a lópatkó szokott;

S képzelem : utána hány asszony esengett,

Ha a sarkantyúja pengett.

A fia lova már csak — s éppen ez a hiba; — Tűzifából vesszőparipa.

A sarkantyúból, bizony abból is enged:

— Ő már csak rímet penget.

De néha-néha, — fellobban benne is azór’

A lovaskatonavér: l

Lelkét, mikor a rímeit illegeti,

Boldogan, büszkén lóra veti.

S mikor egy-egy rime szerelmesen cseng,

Érzi, hogy akkor odabent:

Csak lelkének egy rejtett, ezüstből rajtfelejtett Kis sarkantyúja peng.

Szávay Gyula.

„Oltalmad alá futunk...!“

Irta : Szabó Jakab Elek.

— A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. —

— Tud-c már kend dobolni, Jóska bácsi?! — kérdó kiáltva egy rongyos öregtől, a mi házi koldusunktól egy elvetemedett suhancz és szilajon megoldotta a kereket.

Bölcsen is cselekedte, mert ugyancsak nagyott suhintott ama bizonyos Jóska bácsi görcsös fütykösével s meg is toldotta suhintását olyan zengzetes szavakkal, minőkre nyomdafestéket Gutenberg óta sohasem használtak.

Egy pohárka rozspálinka megoldotta Jóska bácsi nyelvét s elpanaszolta töredezett szivvel- szóval: miért ingerük a gaz suhanezok ezzel a kérdéssel?

— Éppen az őszit vetegettük kicsinyke zsellérföldünkre kis öcsémmel, Imrével. Úgy déltájban félreverték a harangokat. Hazaszaladtunk s megtudtuk a hirt, hogy a német ki akarja irtani a magyart gyökerestül. Ezt már még se engedjük, mondok az Imrének s fel- tarisznyázva iziben búcsút vettünk az anyánktól, hogy oda koezogjunk, ahol az irtást kezdi a német. Nem akartam én, dehogy is akartam az Imrét elvinni; mit is lábatlankodnék a háborúban egy 15 éves gyenge gyermek ! Nagyon szerettük egymást s mikor én vállamra vettem a szeredást, hogy Győrbe menjek fegyver alá, szemébe nézni a németnek: mellém szegődött s nem bírtam lerázni magamról. Azt mondogatta, hogy ő is magyar, s ha már mindnyáját kiirtják, ne maradjon meg ő se gyászmagyarnak. Elvittem hát s gondolám, több eszük lesz az uraknak, mint nekem s nem kell majd

nekik. De bizony kellett ott minden épkézláb ember, ha Hüvelykmatyi volt is.

Sok bajjal Füred alá jutottunk. Az ellenség Poroszlót tartotta megszállva, — beszélte tovább meg-megbicsakló emlékezettel az öreg, keverve össze valótlannal valót, helyessel helytelent.

— Akkor még állott a nagy híd, ma már csak fakó téglái ásitoznak a két partra: talán nem is igazi színe az a téglának, hanem a vér rozsdásodott rá s attól olyan vörhenyes fakó 1

— Járt arra már, uram, kigyelmed? — kérdé reám meredve.

— Jártam, Jóska bácsi, jártam 1 Arra hordozott az apám iskolába. Jól beszél! Elnéztem magam is a fakó téglákat s a révészek — az egyiket Dezsőnek hívták — emlegették, hogy itt hajdan olyan nagy ütközet volt, hogy maga a hid is elesett, pedig azt még Józsa Gyuri csináltatta száz meg száz jobbágygyal.

Sok bajunk volt, való igaz, mig ide jutottunk, de Imre öcsémre nem volt sehol panasz ; — igaz is, hogy én dolgoztam helyette. Tudnivaló, hogy engem dobosnak tettek, mert a mutatóujjam merev volt, aminthogy merev biz az ma is; gyerekkoromban hátratörtem a jégen s azóta nem bírom behajtani, úgy hát nem az én markomba való volt a puska. S ha este masirozás vagy csetepaté után tábort ütöttünk, lefektettem a gyereket s megtisztogattam a fegyverét, gúnyáját. Ő meg énhelyettem is imádkozott, azokkal a szép imádságokkal, melyre jó anyánk — Isten nyugasztalja — tanított bennünket . . . Hogyis csak? . . . „Oltalmad alá futunk . . .!“ aztán: „Emlékezzél meg, oh legkegyelmesebb szüzanya . . .“ — Olyan szépen, olyan áhitatosan tudott imád-