Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY részemül s a múltakon való megnyugvás helyett a jövéért való munkakezdés a kötelességem. Hosszú életpályám alatt szeretett hazánk­nak számos sorsforodulatát' éltem át, de meg kell vallanom, az utolsó két év tapasztalatánál szomorúbbat nem éltem még. Mikor harmad éve a magyar nép elszántsága a függetlenségi zászlót diadalra juttatta s Kossuth Lajos katonái többségben vonultak be a törvényhozás házába, azt véltem: életem reménye beteljesedett. Ma szégyenkezéssel gondolok arra a csalódásra, melyet az ország népének a függetlenségi és 48-as párt uralma hozott. S szivem aggódással telik el, ha arra gondolok, hogy a nemzet netán az elvek hibájának tudhatná be, a mi az egyének bűne. Tudom, hogy Titeket is, mint engem, ez az aggódás vezetett ki a kormány táborából. Meg kellett értetnünk a nemzettel, hogy a miért Kossuth Lajos élt és szenvedett, nem azonos azzal, mit fiának seregei cselekednek. A füg­getlenségi eszme nagyobb tért veszitett az utolsó három év alatt, mint az előző harmincz év alatt. Amit az előző uralom a nemzettől erőszakkal elvett, azt visszaszerezni remélhettük; amit a mai rendszer látszólag a nemzet nevében, ön­ként odaadott, az elveszett. Az osztrák császár korlátlan akarata ma szilárdabban uralkodik szegény hazánkon, mint uralkodó t a gyászos Bach-korszakbán, melynek szenvedéseit átéltem. A kő, melyet négy esztendőn át gördí­tettünk fel meredeken, újból lezuhant. Kis csa­patunknak jutott a keserves feladat, hogy élőiről kezdje a verejtékes munkát. A csalódott, el­fásult nemzetben újra éleszteni a függetlenségi vágynak és a Kossuth Lajos szavaiba vetett hitnek mesterségesen lelohasztott lángját, nehéz és kétséges vállalkozás. Kevesen is vagyunk ma még hozzá s ne tagadjuk, alig egy eszten­dős működésűnk alatt a hitehagyottak méltatlan támadásai ellen bizony a közvélemény bátorítása, elismerése eddig csak kevéssé oltalmazott. De mondom nektek, azért ne csüggedjünk, hiszen, ha elveinkért s a magyar jövőért küz­deni s megpróbáltatásokat szenvedni nem akar­nánk, a kormány-tábort nem kellett volna el­hagynunk s a hatalom előnyeiben, nyugodal­mában részesülhetnénk. Ha igazság van abban, hogy Magyarország népeinek csak a teljes politikai, társadalmi és közgazdasági függetlenség biztosíthat békét, jólétet és haladást, akkor a jövő a mi kis tá­borunknak, a fügetlenségi és 48-as balpártnak elégtételt kell, hogy szolgáltasson. Azzal vádolnak bennünket, hogy elérhe­tetlen eszményképekért rajongunk s elzárkozuk a reális élet kínálkozott gyümölcseinek lesza- kitásától. Ha ez igaz volna, ezzel meg lenne bélyegezve a függetlenségi és 48-as párt negy­venéves múltja, mert hiszen mi sem akarunk mi sem cselekszünk egyebet, mint mit e párt az elmúlt évtizedek alatt cselekedett. Ám a vád alaptalan, mert mi is a fokozatos haladásnak va­gyunk hívei, de ellenségei vagyunk a fokozatos visszafejlődésnek, melynek utján a koalicziós uralom eddig az országot vezette. De nemcsak a közjogi ellentét s a függet­lenségi szándéka, a mely minket a mai kor- mánytöbségtől elválaszt. Kossuth Lajos a mi vezérlő csillagunk, nem csupán a magyar nem­zet függetlenségi vágyának megtestesítője volt, de egész politikájával és életmunkájával a népuralom és a radikális haladás eszméjét szolgálta. A demokratia és a radikálizmus Kossuth Lajos egyéniségétől ép oly elválaszt­hatatlan, mint a függetlenségi törekvés. Mi e két világmozgató eszmét is híven akarjuk szol­gálni a mai reakcziós irányzattal szemben. Ha Kossuth Lajos ma élne, élőiről kellene kezdenie népmegváltó munkáját, mert milliók ma is kívül állanak az alkotmány sánczain s a jobbágyság, az elnyomottság, az'igaztalanság, az önkény száz faja ma is csak úgy nehezedik az ország népeire, mint az ő felszabadító te­vékenysége előtt. A politikai egyenjogúságot a plurális választójog végveszéllyel fenyegeti. Ä közigazgatási rendszer visszásságai a polgári jogokat és közszabadságokat, sőt az egyéni és vagyoni közbiztonságot is lépten-nyomon kor­látozzák, vagy megsemmisítik; a gondolat és hit szabadsága, a felekezeti egyenlőség és az állam szuverén uralma a hitfelekezetek fölött intézményesen biztosítva nincs, a gyakorlatban pedig folytonos megalázásoknak van kitéve, a nemzet ifjúságának nevelése a tanszabadság ürügye alatt hivatatlan és sokszor nemzet elle­nes czélokat szolgáló felekezeti kezekben van, amivel szemben a demokratikus, felvilágosodott haladás egyetlen védőeszköze az állami nép­oktatás s még azt megelőzően a tanítóképzés államosítása; igazságszolgáltatásunk fogyatko­zásai a kisembert, a gyengét védtelenül szol­gáltatják ki az erősnek és kiváltságosnak. A közteher viselés egyenlőségének helyét egy progresszív rendszer foglalja ej mely a nagy birtok és nagy tőke pártalakulásával, a fogyasz­tási adók folytonos fokozásával az államháztartás egész súlyát a legszerényebb nóposztályok vál­lára hárítja, a tervezett adóreform pedig e visz- száságok enyhítése helyett azok sulyositására alkalmas. Egész államháztartásunk egész súlyát a legszegényebb néposztályok vállára hárítja. A tervezett* adóreform pedig c visszásságok eny­hítése helyett azok sulyositására alkalmas. Egész államháztartásunk, a másfél milliárdos évi teher a kiváltságos uralkodó osztályok szol­gálatára van berendezve, azért tagadtatik meg anyagi erők híján az államosított ingyenes népoktatás és közegészségügy, valamint a köz­lekedésügy európai színvonalra emelése, a nép- jóllétti intézmények kellő támogatása és kife­jezése. Ezeken a tereken várnak ifjú pártunkra nagy és nemes feladatok. Be kell bizonyitnunk, hogy az igazi negyvennyolcz, melynek alapjait Kossuth Lajos zászlója alatt oly radikális ér­zelmű hazafiak, mint Petőfi Sándor, Táncsics Mihály, Beöthy Ödön és társaik vetették meg, nem egvébb a helyesen értelmezett magyar szocziális politikánál, mely megváltást nyújt a nyomorultaknak, védelmet az elnyo­mottaknak, támogatást a gyengéknek s a fel­világosodás, a polgárosult haladás fáklyályát viszi a népnek milliói előtt. A mi szivünk tele van szánalommal, nemzetünk szegénységben, megaláztatásban élő fiainak milliói iránt, a mi vágvakozásunk a nagy nyugoti nemzetek felé tekint, melyeknek jólétét, békéjét, áldásos kul- tur intézményeit óhajtjuk megszerezni népünk számára, hogy tisztes, kultur ruhában, becsü­léstől köriilövezve jelenhessék meg az európai népcsaládok körében. És ami szeretetünk, részvétünk nem ismer külömbséget nyelvek, fajok és felekezetek sze­rint a haza polgárai között. Hazafiak vagyunk, de nem vagyunk nacziónálisták, gyűlöljük a faji és felekezeti türelmetlenséget s hitvallá­sunk az, hogy az ország minden fajú és felekezetű népeinek békés egyetértése utján védekezhetünk csak sikeresen a nyugoti ha­táron fenyegető ellenség falánksága ellen. A nyelv és vallás nem bizonysága nem is czáfo- lata a hazafiságnak; nem magyar ajkú polgár­társaink között találunk jobb hazafiakat sok áruló magyarnál. S megfosztani valakit jogától, szabadságától, nyelve, vallása miatt gyűlöletes szükkeblüség, mely Kossuth Lajos szellemétől, ki a magyar nemzet tagjait faji és felekezeti kiiiömbség nélkül felszabadította, távol áll. A fajok és felekezetek egymásra uszítása osztrák politika, mely politikának alaptana: divide et impera! Fájdalommal kell látnunk az osztrák politi­kának hazánkban való térhódítását. Mi annak esküdt ellenségei vagyunk s hisszük, hogy a türelmességéről, igazságszeretetéről hires ma­gyar nép meg fog minket érteni. A .mi utunk egyenes, szándékaink vilá­gosak. Önző czéljaink nincsenek, kapzsi haszon­lesés elhatározásainkban nem vezet. Él bennünk a remény, hogy a közel jövő fejleményei elő fogják segíteni a nemzet tisztánlátását. A több­ségi pártok egybeolvadása, bármily erkölcste­lenségnek tartsuk is az ellentétes nézetű és TÁRCZA. Katonavér. Az édesapámnak kardja volt, lova volt, Mert: lovas-katona volt. Fiának már a kardja van csak czeruzafából, Mert: irkál-firkál és számol. A lova patkója csattogott, villogott, Ahogy a lópatkó szokott; S képzelem : utána hány asszony esengett, Ha a sarkantyúja pengett. A fia lova már csak — s éppen ez a hiba; — Tűzifából vesszőparipa. A sarkantyúból, bizony abból is enged: — Ő már csak rímet penget. De néha-néha, — fellobban benne is azór’ A lovaskatonavér: l Lelkét, mikor a rímeit illegeti, Boldogan, büszkén lóra veti. S mikor egy-egy rime szerelmesen cseng, Érzi, hogy akkor odabent: Csak lelkének egy rejtett, ezüstből rajtfelejtett Kis sarkantyúja peng. Szávay Gyula. „Oltalmad alá futunk...!“ Irta : Szabó Jakab Elek. — A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — — Tud-c már kend dobolni, Jóska bácsi?! — kérdó kiáltva egy rongyos öregtől, a mi házi koldusunktól egy elvetemedett suhancz és szilajon megoldotta a kereket. Bölcsen is cselekedte, mert ugyancsak nagyott suhintott ama bizonyos Jóska bácsi görcsös fütykösével s meg is toldotta suhintá­sát olyan zengzetes szavakkal, minőkre nyom­dafestéket Gutenberg óta sohasem használtak. Egy pohárka rozspálinka megoldotta Jóska bácsi nyelvét s elpanaszolta töredezett szivvel- szóval: miért ingerük a gaz suhanezok ezzel a kérdéssel? — Éppen az őszit vetegettük kicsinyke zsellérföldünkre kis öcsémmel, Imrével. Úgy déltájban félreverték a harangokat. Hazasza­ladtunk s megtudtuk a hirt, hogy a német ki akarja irtani a magyart gyökerestül. Ezt már még se engedjük, mondok az Imrének s fel- tarisznyázva iziben búcsút vettünk az anyánk­tól, hogy oda koezogjunk, ahol az irtást kezdi a német. Nem akartam én, dehogy is akartam az Imrét elvinni; mit is lábatlankodnék a há­borúban egy 15 éves gyenge gyermek ! Nagyon szerettük egymást s mikor én vállamra vettem a szeredást, hogy Győrbe menjek fegyver alá, szemébe nézni a németnek: mellém szegődött s nem bírtam lerázni magamról. Azt mondo­gatta, hogy ő is magyar, s ha már mindnyá­ját kiirtják, ne maradjon meg ő se gyászma­gyarnak. Elvittem hát s gondolám, több eszük lesz az uraknak, mint nekem s nem kell majd nekik. De bizony kellett ott minden épkézláb ember, ha Hüvelykmatyi volt is. Sok bajjal Füred alá jutottunk. Az ellen­ség Poroszlót tartotta megszállva, — beszélte tovább meg-megbicsakló emlékezettel az öreg, keverve össze valótlannal valót, helyessel helytelent. — Akkor még állott a nagy híd, ma már csak fakó téglái ásitoznak a két partra: talán nem is igazi színe az a téglának, hanem a vér rozsdásodott rá s attól olyan vörhenyes fakó 1 — Járt arra már, uram, kigyelmed? — kérdé reám meredve. — Jártam, Jóska bácsi, jártam 1 Arra hordozott az apám iskolába. Jól beszél! El­néztem magam is a fakó téglákat s a révészek — az egyiket Dezsőnek hívták — emlegették, hogy itt hajdan olyan nagy ütközet volt, hogy maga a hid is elesett, pedig azt még Józsa Gyuri csináltatta száz meg száz jobbágygyal. Sok bajunk volt, való igaz, mig ide ju­tottunk, de Imre öcsémre nem volt sehol pa­nasz ; — igaz is, hogy én dolgoztam helyette. Tudnivaló, hogy engem dobosnak tettek, mert a mutatóujjam merev volt, aminthogy merev biz az ma is; gyerekkoromban hátratörtem a jégen s azóta nem bírom behajtani, úgy hát nem az én markomba való volt a puska. S ha este masirozás vagy csetepaté után tábort ütöttünk, lefektettem a gyereket s megtiszto­gattam a fegyverét, gúnyáját. Ő meg énhelyet­tem is imádkozott, azokkal a szép imádságok­kal, melyre jó anyánk — Isten nyugasztalja — tanított bennünket . . . Hogyis csak? . . . „Ol­talmad alá futunk . . .!“ aztán: „Emlékezzél meg, oh legkegyelmesebb szüzanya . . .“ — Olyan szépen, olyan áhitatosan tudott imád-

Next

/
Oldalképek
Tartalom