Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)

1908-11-29 / 48. szám

S Z A T M A R ME GYEI KÖZLÖNY

dijügyük rendezését a törvényhatóságok utján, az eddigi módozatok szerint kivánja-e megoldani, avagy állami kezelésbe óhajtja ezt a tanítók és körorvosok nyugdijának mintájára venni.

Itt azon kérésüket terjesztik a miniszter elé, hogy a rendezésnek az utóbb említett módozatát fogadná el a kivitel alapjául. Törvényhatóságaink jórésze teljes jóakarattal viseltetik ugyan a jegyzői kar és azok nyugdíjigényeinek érvényesülése iránt, ámde az egyes vármegyéknek viszonyai közt annyi különbség van, hogy országos és egyöntetű rendezést ezúton sohasem remélhetnek.

Nem is csoda! Hisz amit megtehet az Alföld dúsgazdag vármegyéje, nem teheti meg sok erdélyi vagy felvidéki vármegye.

Yárakozásteljes nyugtalansággal néz^ a jegyzői kar e kérdés megoldásánál két kívánság mikénti teljesítése elé.

Egyik kivánalom a szolgálati időnek 40 évről 35 évre való leszállítása.

Nehéz viszonyok közt, óriási munkakört tölt be a mai jegyző ; hasonlithatlanul nagyobbat, mint 10—15 évelőit. Szavuk teljes komolyságával és elszomordva konstatálják, hogy a sok, idegölő munka, a megélhetés kettőzött gondja, az anyagi eszközök hiánya a testület tagjainak javarészét korán aggá és munka- képtelenné teszi. Se szeri se száma a kidőlt idegbetegeknek, akik 20—25 év után megértek a jól kiérdemelt, de alamizsnaszerü nyugdíjra.

A jegyző ügyét nem lehet, nem szabad egy mértékkel mérni a többi tisztviselőével.

Náluk a hivatalos óra a nappal kél fel s nem nyugszik le vele. Náluk az éj is a munka ideje. Az utcza 8 órai munkája, 8 órai szórakozása, 8 órai pihenése előttük ismeretlen valami.

A jegyző 35 év alatt 50 év munkáját teljesíti és' méltó a nyugalomra, ha ugyan össze- roncsolt idegei egyáltalán képesek pihenni.

(A szatmármegyei jegyzők a teljes nyugdíjigényt 30 évben kívánják megállapítani. Szerk.)

A másik körülmény az, hogy a mellékes jövedelemnek egy, az egész országben egyenlően megállapítandó átlaga a nyugdíjigény kiszámításánál alapul vétessék.

A jegyzői fizetésrendezésnek eddigi eseteiben még mindig épp azért lett túlságos alacsonyan megszabva a fizetés minimuma, mert mindannyiszor a jegyzők magánmunkálkodásából eredő jövedelme is számba vétetett.

De hogyan is lehetne megélni 1600 K jövedelemből? Természetes, hogy a legtöbb jegyzőnek van több-kevesebb mellékjövedelme is, de még mindig igen kevés ahhoz, hogy az az ő biztos megélhetését biztosítsa. Gond nélküli megélhetéséről szó sem eshetik. Csak tengődik.

Még szomorúbb, még siralmasabb özvegyeiknek és árváiknak a sorsa, amelyről már beszélni is nehéz.

Nehéz viszonyok, óriási nélkülözések közepette, félhalottként azért marad aztán helyén a kar sok tagja, mert borzad a nyugdíjazással reá váró keserves helyzettől, inkább ostorozza roncsolt idegeit s munkára erőszakolja azokat.

(Jövő számunkban „a jegyzők vasúti menetjegy-kedvezményéről“ és még pár fontosabb jegyzői sérelemről emlékezve meg, e czikksorozatot befejezzük. Szerk.)

TéSi háború.

Akárhogy biztatgatjuk is magunkat, akár- mint iparkodunk a nap-nap után halomszámra érkező hivatalos ezáfolatok özöne mögé rejteni kétségeinket, aggodalmainkat: mégis mindennap újra és újra egyre fenyegetőbb alakban jelenik meg előttünk egy téli háború sötét rémképe. Mindennel meg lehetne talán vádolni a magyar természetet, csak éppen ijedősséggel nem ; és mégis megdöbbentő és hátborzongató hatással van reánk, az egész nemzetre ennek a rémnek mind pozitivebb vonalakban feltűnő alakja.

Aki tudja, hogy még a háborúnak különböző, de mindenképpen borzalmas, véres fajtái között is milyen kiemelkedően sötét jelentősége van egy téli hadviselésnek, súlyosbítva a Balkán irdatlan, kiismerhetetlen és kietlen hegyvidékeivel, az meg tudja érteni, hogy mi tette aggodalomtól remegővé a napokban egy tiszteletreméltó testület elnökének hangját, szavát, amidőn a háború kisértetéről kellett megemlékeznie, amely abban a pillanatban az előtt a testület előtt félelmetes közelségben jelent meg.

A pestvidéki esküdtbiróság elnöke aggodalomtól reszkető hangon, a mély megindultság látható jeleivel olvasta fel a megdöbbent esküdtszék előtt az egyik polgárbirónak kimentő levelét, amelyben bírói tisztétől való elmaradását azzal igazolja, hogy »a monarchia hadserege részére teljesítendő hadiszállításai minden pillanatát parancsolólag lefoglalják.

Salus reipublicae suprema lex esto. Az esküdtbiróság elnöke az állam üdvére, a legfőbb törvényre való hivatkozásnak tekintette a csepeli tölténygyár igazgatójának mentségét s elfogadja azt annak igazolásául, hogy Stern Richárd polgári kötelességei egyik legfontosabb- jának teljesítésére meg nem jelenhetett.

Egyáltalán nem tulajdonítunk az esetnek nagyobb fontosságot, mint amekkora megilleti s éppen úgy nem tartjuk a háborús mozgalmak csalhatatjan szimptómájának, mint azokat a híreket, melyek a hadsereg részleges mozgósításáról napról-napra sűrűbben megjelennek s amelyek ritkán maradnak hivatalos czáfolat nélkül. De lehetetlen mindezekből a jelekből fel nem ismerni azt az izgató közhangulatot, amely már-már országszerte mint alig kikerülhető és a legfenyegetőbben a küszöbön álló eshetőséget tekinti a szerb hegyek között megküzdendő téli háború kitörését.

A téli háború, — bármilyen terhes következményekkel járna is e rettenetes hadviselés a monarchiára nézve s bármennyire tudatában is vannak e követelményeknek az intéző körök — csupán az események s a fejlődés erőteljes fordulata mellett volna elkerülhető. De ha ez a fordulat gyorsan be nem következik : akkor a veszedelmet semmi sem háríthatja el. A Balkánon élő osztrák és magyar kereskedők s általában a monarchia kereskedelmi boykottja egyre tart, sőt egyre fokozódik, s a helyzetre jellemző, hogy a Lloyd- hajókat a tengeren osztrák-magyar hadihajók kisérgetik.

Ezt a lehetetlen állapotot megszüntetni, a forrongó Balkánnak a paroxismusig fokozott monarchiaellenes őrjöngését ha kell, a legradikálisabb eszközökkel is lehűteni: ez a monarchiának, bár súlyos és kellemetlen, de végre is kényszerítő kötelessége. S épp azért nem tartjuk indokolatlannak azt a jelenséget, hogy a helyzetet országszerte a legkomolyabban ítélik meg és amint csak közelebb is megtörtént, még kiválóan tiszteletreméltó testületek vezetői is valósággal megdöbbentő pozitivitás- sal jelentik meg hivatalos eljárásuk közepette egy téli háború fenyegető rémképét.

Nyílt kérelem

Szatmárvármegye alispánja, nagyságos llosvay Aladár úrhoz.

Nagyságos Alispán ur! Tudva van, hogy az országgyűlés augusztus 20-át. mint Szent- István király napját, országos ünnepnek deklarálta ; tehát ama napot munkaszünettel kell megünnepelni.

Az is tudva van, hogy az országgyűlés, midő^ Szent-István napját országos ünnepnek deklarálta, nem tette kötelezővé az egyes hitfe- lekezeteknek, hogy ez országos ünnepen isteni tiszteletet tartsanak.

Minthogy pedig, — amint itt közszájon forog, — engem egy rosszakaratú denuncziáns azzal vádolt be megyénk vezetőinél, hogy miután én Szent-István napján nem tartottam isteni tiszteletet, hazafiatlan vagyok : próbálkozzék meg a denuncziáns egy református lelkészt hazafiat- lansággal vádolni, mert Szent-István napján nem tartott isteni tiszteletet, tudom, hogy megkapja a magáét.

Minthogy én nyíltan adtam kiféjezést azon véleményemnek, hogy a már egyszer valamelyik iskolába beirt gyermeket, szülői beleegyezés nélkül más iskolába beírni nem szabad: engem egy denuncziáns azzal vádol mindedenfelé, hogy én ezáltal az állami iskola ellen izgatok.

Minthogy kir. tanfelügyelőnk véleménye is, hogy tanszabadság lévén, a szülő ott tehet eleget a tankötelezettségnek, ahol akarja, és a már valamelyik iskolába beirt tanulók, csak ismételten előadott szülői kérelemre vehetők fel más iskolába : a denuncziánsnak azon nemtelen vádját, hogy a fentebbiekből kifolyólag, engem hazafiat- lansággal vádol és illetve állami iskola elleni

izgatással vádol, a midőn a leghatározottan visszautasítom :

Azon szerény kérelemmel jövök a nagyságos Alispán úrhoz, hogy az ily rosszakaratú és meggondolatlan denuncziálásokat megvizsgálni és szükség esetén megtorolni, be nem igazolás esetén pedig a denuncziánsnak szájára koppintani méltóztassék ; mert csakis az ily denuncziálások szülik, — nem a békés egyetértést — hanem a képzelt dákó-oláh papokat, a mik igen de 'Sen elkeseredett zördülésekre adhatnak alkalmat.

Máskülönben az ily meggondolatlan denun- cziánsoktól én hazaflságot tanulni nem akarok.

Régen megtanultam én már, hogy mindennek előtt: „Isten és a haza“, a mit hűen meg is tartok.

Remetemező, 1908. november 27.

Sipos János, gör. kath. lelkész.

H I R E K.

Gondolatok a havazás körül.

Az első hó még akkor is szenzáczió, ha nem olyan korán, mint az idén, október harmadik részében, hanem csak deczemberben hull le. Az első eső pedig sohasem szenzáczió, — legfeljebb a közgazdaságban; de az esőről nincs mese. Van a Napról, van a szélről, a viharról, a tengerről és van fő kép a hóról. Az esőből csak az esernyőt meg a kalucsnyit kaptuk, ezeket a borzalmas szerszámokat, amiknek láttára tüstént influenzás az ember. De a hóhoz vidám szánkózások emléke fűződik és elénk áll bohókás, puffadt testével a Hóember, a derék Hóember, kinek széndarabokból van a szeme, az orra, sőt a mellényén levő pityke is; a szájában cseréppipa, a kezében bot. (Ha ugyan van keze, —mert nem mindig van keze.) És a hólapdák ? Hát van annál pompásabb mulatság? Es. mondom, van a hóról mese. Gyö- nyöriiszép mese, a Hófehérke meséje a hét törpével, meg a gonosz mostohával.

Pedig hát a tél a gonosz és Ínséges hónapok foglalata; de ime, milyen csodát művel a fehérség és a hozzá fűződő csillogó mesék : senki sem borzad a hópelyhekről, amelyek elvégre a valóságos életben azt hirdetik, hogy fát kell venni, a gyerekek czipőjét pedig most már végérvényesen és halaszthatatlanul meg kell talpalni. De mégis, a mesék, amelyek el- téphetetlen szálakkal fűznek a gyermekkorhoz, átveszik gyöngéden elringató uralmukat és amikor im az angyalkák odafenn kirázogatják a menybéli párnaczihákat és hullanak, hullanak a hófehér pelyhek: már is feltünedezik messziről a zordon és még sem félős komolv- ságu bácsi, hosszú fehér szakállával: Mikulás. Ü, valóban ő az elpusztíthatatlan szakállas ; őt nem lehet modernizálni és borotváltan képzelni, kivált angol bajuszszal. Ő megmarad a réginek és deczember hatodikén végignézi az ablakba dugott lyukas czipellőket . . . Baj, azért lesz egy csekélyke. Tavaly még jobb voit a hitel, valamivel könnyebb; és Mikulásnak nem okvetlenül volt készpénzre szüksége, hogy ezukrot, fügét, datolyát vehessen a fűszeresnél, hogy aztán ezeket az ajándékokat szétossza a czipőkben. Most gyöngébbek az úgynevezett hitelviszonyok és bizony az öreg Mikulás vakarhatja a fejét, honnét vesz pénzt ajándékokra ? De sebaj I Ahol a legnagyobb a szükség, nem marad el onnét a jó Isten segítsége és meglátjátok, gyerekek, lehet a világ bármilyen küzdelmes, — az öreg Mikulás csődbe sohasem kerül, mert ő még az egyetlen, akinek a szakállára hiteleznek valamit az emberek.

Hull, hull odakint a fehér hó; komoly, télies pelyhekben, ,majd akkorákban, mint egy pólvásbaba ökle. És bár még messzi, van de a karácsonyi napok poézisének szárnyalása átsuhan a szivünkön. Aludni tér a föld, téli álmára vágyik és már szövik az ,angyalok a földnek a jó, puha fehér takarót. Álmodni ki- ván a föld, és ha azok is álmodoznak, akiket türelmes hátán hordoz és éltet, — veheti-e ezt sérelemnek az őrködő Élet, amely szapora korbácsütésekkel serkenti az embereket, hogy ne álmodozzatok, hanem hengergessétek Sisyphuz köveit, amikből föl kell építeni utóvégre azt a piramist, mi az emberi méltóságot és büszkeséget hirdetné.

De nem, — az álmokhoz, vagy talán egy másik — vagy egy régebbi, de megfoghatatlan