Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)

1908-11-08 / 45. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

tekintve, hogy majdnem annyi virágot kapott, mint Fodor, jó kedvvel is végzett. Ez estén a kitűnő tehetségű Kendi Boriskát uj oldalról tanultuk megismerni: olyan mesésen finom, könnyed, gyönyörű tánczot produkált, hogy a fáradhatatlanul tapsoló közönség addig ujráz- tatta ezt az élvezetes számot, amig csak elbírták a fürge lábak. A jövő saisonban iparkodni fogunk az igazgató figyelmét Kendi Boriská- nak a tánczban rejlő művészetére is felhívni, mert ebben az idényben csupán ez egy alkalommal élvezhettük.

29- én, csütörtökön „Lear király“ került színre a benne czimszerepet játszó Peterdy Sándor jutalmául. Peterdy, a derék jellemszi- nész nagyon megérdemelte a jutalmazást. Játéka ez estén is kitűnő volt; nagy drámai erővel és az ő egyéniségéhez tartozó érdekes komolysággal és lassú, öreges megfontoltsággal játszott, ami az ő szerepeit mindig jellemezte, ez esti szerepléséhez pedig szinte hozzátartozott és azt magas nívóra emelte. Az előadást a jutalmazott érdemeire és a városunkban ritkán élvezhető Shakespeare-darabra való tekintettel telt ház nézte végig. Peterdyt többször élénken megtapsolták és számtalanszor hívták ki a lámpák elé.

30- án, pénteken utolsó előadásként Somogyit jutalmazták meg a „G r e t c h e n“-nel. A darab már számtalanszor lett hirdetve, de mindig elmaradt. Most végre megnézhettük. Bátran elmondhatjuk, hogy egyesül benne a mai kor szinipikántériáinak, csiklandós fordulatainak és sikamlós anyagának összessége. A darabban mindenki játszott, csak épen ajutal- mazottnak nem jutott szerep, mert amit Somogyi játszott, azt a legnagyobb jóakarattal sem lehetett szerepnek nevezni. No de hisz nem ez a fontos. Megkapta jutalmát: a reá eső bizonyos százalékát az ez esti jövedelemnek és ez a fő! Dicséretet a darabból kifolyólag elsősorban Aitner Ilka és Fodor Oszkár érdemelnek. Jól játszottak még: KendiBoriska és Hajnal Ilona. — Telt ház még ezen utolsó estén sem volt.

Az utolsó napi szinlapon pirulva kellett olvasnunk ezt a szarkazmusnak látszó bucsu- zását az igazgatónak. „...Fogadják köszönő t e m e t azon szives és jóindulatú (!) t á m o g a t á s é r t (!!), amelyben engem és társulatomat részesíteni méltóztattak“. (!!!) — Igazán jó ötlet a ráfizetésektől megkönnyebbült zsebbel távozó igazgatótól, hogy még köszönetét is mondjon érte!

Pedig megérdemelte volna a társulat közönségünk szívesebb és jobbindulatu támogatását. Nem akarva sem a már eltávozott Krémért bántani, sem a még alig megismert Heves-társulatot tuldicsérni, egy kis párhuzam alakjában emelhetjük ki mindkettőnek különböző jó tulajdonságait. — Krémer úgy intézte a szinészeti ügyeket, mint azt egy öreg megfontolt ember tenni szokta; jó érzéke volt a színészek megválogatásánál és szerződtetésénél s igy erős, jó társulata volt. De épen mint megfontolt, öreg ember, — nem vágta bele

n.inden nagy fába a fejszéjét. Tudta, hogy mennyire képes és csak olyan darabokat adott elő, amik társulatának nem voltak nehezek és igy természetesen azokban — ismételjük — jó társulatával, könnyű sikert olcsón aratott. Ennek tudható be a folytonos nagy siker.

Krémeméi jól sikerült kisebb dolgokat láttunk, Hevesnél sokba kerülő, nem vonzó nagy dolgokat élvezhettünk, világhirü alkotásokról szerezhetett magának fogalmat a mi kisvárosi közönségünk. „Bánk Bán‘‘-t, „Ember tragédiájáét, „Lear király“-t vájjon mikoriáthatott Nagykároly ? Mert-e Krémer Sharespeare- darabbal kirukkolni ? Bizony nem !

Örömmel várjuk tehát vissza az ambitiózus színigazgatót a tavaszi idényre, amikor majd bizonyára ismét sok érdekes újdonsággal és világhirü darabokkal tarkított műsorral fog hozzánk bekopogtatni. Reméljük azonban, hogy közönségünk is nagyobb érdeklődéssel fogja a színházat látogatni, melynek hiányát csak most fogjuk kezdeni, megérezni

HÍREK.

Újabb áramlat az „Új világ“ felé.

Az Amerikából való visszavándorlás örvendetes észleletei közepette már-már azon kezdtünk aggódni, hogy mitévők legyünk azzal

az óriási emberáradattal, melyet nemrégiben onnan hazasodort a kiütött pénzkrizis és ime, ebbeli meglepetésünkből föl sem ocsúdhattunk, midőn ismét hire kering, hogy a vidékről újból tolong a nép Amerika felé.

Nem voltunk s nem leszünk soha ellensége a szabadakarat érvényesülésének.

Ha valaki nyomorúságos helyzetén úgy vél segíthetni, hogy itt hagyva családi tűzhelyét, — hivatását megtartva — messze idegenben keresi azt a boldogulást, amelyet itt fel nem talált — azt meg nem akadályozzuk.

De ha látjuk, hogy valaki olyan örvény felé rohan, mely őt a végpusztulásba viszi, azt fel kell tartóztatnunk, ha mindjárt erőhatalommal is.

Ez eraberbaráti kötelességünk és ezt zokon nem veheti tőlünk senki sem.

Ilyen feneketlen örvény felé rohannak mindazok, akik dollárok csengésének szirénhangjai után indulva, legszebb éveiket távol töltik, oly földön, mely nekik nem hazájuk, oly emberek között, kik nekik idegenek, oly szokások között, melyeket nehézséggel kell el- sajátitaniok és oly életmód mellett, melyhez szokva nem voltak.

És mind ezt legtöbb esetben nem azért, hogy a mindennapi kenyeret biztosítsák maguknak, hanem abban a szerencsétlen tévhitben, hogy ott pénzt, sok pénzt fognak szerezni és könnyű szerrel, mint gazdag emberek fognak rövid idő múlva hazajönni.

A hosszabb küzködésnek pedig mi a voltaképeni eredménye ? Egy roncsolt test, egy csomó adósság és teljes erkölcsi züllés. Mert ne higyje senki, hogy a busás amerikai keresményből ezer meg ezer honfitársunk közül bár egy is vagyont gyűjtött volna. Mert lássuk csak, mi is csábítja oly nagyon a népet olyan veszedelmes, hosszú útra és mi történt azzal az amerikai pénzzel.

Egy része a kivándorlóknak földhöz ragadt szegény ember, aki szerencsét próbálni megy. Itt nincs mit veszítenie. Ezek jobbára elzülle- nek, mert a könnyen szerzett pénz, a hosszas nélkülözések után felszabadult vágyak kielégítésére sohasem elég.

A másik része meg tudna ugyan itt élni, de gazdagodni akar.

Ezeknél a hazaküldött pénz nagy részét fölemészti az a horribilis munkabér, amit az itthon maradt hozzátartozók csekély gazdaságuk megműveléséért — az általános munkáshiány miatt — kell hogy fizessenek. Ami megmarad, azt földvásárlásba fektetik.

Minthogy pedig nagyon sok ember igy gondolkozik, — az általános kereslet következtében egy hold földért olykor 2000 koronát kell hogy fizessen, sőt még ennél is többet.

Hogy ez nem észszerű vállalkozás, — az bizonyításra nem szorul.

Mit takarított meg tehát, aki pár évi tes- tet-lelket felemésztő munka után 1—2 holdat szerzett? Egy akkora vagyont, melynek jövedelme sohasem ér fel még az itt divó napszámmal sem. Ezért bizony kár volt oly hosszú utat megtenni.

Láthatjuk tehát, hogy valami nagy áldás nincs abban az amerikai pénzben, még akkor sem, ha földvásárlásba fektetjük. De ez még a legkisebb baj volna. Sokkal nagyobb bajt idéz elő ez a könnyen szerzett pénz ott, ahol nincs eladó föld. Ily helyeken epidemikusan lép fel az építkezési mánia és a luxus iránti hajlam.

Egészen lakható házak bontatnak le, hogy a gazda, ki pár ezer koronával jött haza Amerikából, különbet építsen, mint a szomszédja. A jámbor építkező aztán egy szép napon arra ébred, hogy még sok minden kell, mig beköltözhetnék és a pénz elfogyott.

Kölcsönmüveletekhez kell tehát folyamodnia és a birtokot, mely eddig tehermentesen a szerény igényeket ki tudta elégíteni, — a kamatteher is kezdi sanyargatni. A szép uj házba természetesen odaillő uj bútor is kell. Hogy pedig a harmónia lakás és lakó között teljes legyen, önként érthetik: a gombos czipő és selyem kendő el nem maradhat. Arról nem is szólva, hogy az odakünn Amerikából megszokott rendesebb életmód meghonosítása is tetemesen növeli a szükségleteket.

Nem csoda tehát, ha e szerencsétlen, elvakult teremtmények immár nem lévén képesek szükségleteiket fedezni, — csakhamar újból otteremnek, ahol minden valamirevaló napszámos többet keres, mint itt a jogvégzett hivatalnok.

De mindezeknél szomorúbb tünet — és ez valódi átka a kivándorlásnak, — hogy a földmivesosztály serdülő ifjúsága 16—18 éves korban hagyja itt hazáját. Abban a korban, amikor az őstermelőnek azt kell megtanulnia, hogy miként fogja az ekeszarvát, hogyan vágja a rendet és miképen kezelje a kapát.

Ezekből aztán sohasem lesznek hivatásos földmivesek. Ha egyszer hazakerülnek telesziva magukat szocziálista eszmékkel — hasznos polgárai e hazának sohasem lesznek.

Nem fantázia, nem képzelet szüleményei ezek a dolgok. Valódi tények tesznek tanúbizonyságot e szomorú állapotokról.

Hasonlítsa csak össze, aki kételkedik egyes vidékek telekkönyveinek teherlapjáí — ott, ahol a kivándorlás grasszál — a kivándorlás előtti állapottal és meggyőződik, hogy amióta a sok pénz Amerikából bejött, a terhek kétségbeejtő módon növekedtek.

Nem örvény ez, melybe nemzetgazdasági érdekeink sodortatnak?

Nem kelle erőhatalommal gátat vetnünk ezen őrületes öngyilkossági mániának?

Félre minden álliberalizmussal. Ha lehetett törvényt alkotni, hogy minden polgára a hazának fizessen adót a haza javára, — akár kedvére van ez a teher, akár nincs; — ha lehetett törvényt alkotni, hogy minden ép, egészséges polgára a hazának legyen katona a haza javára, — akár egyezik ez az illető szabadakaratával akár nem: — hát lehessen törvényt alkotni arra is, hogy itt maradjon minden ember, akit a terhes Gondviselés abban a szerencsében részesített, hogy ezt a drága földet nevezhesse hazájának.

Mesebeszéd, hogy itt nem lehet megélni.

Élő bizonyság reá az a sok bolgár kertész, aki tavasszal Bugláriából jön és fizet holdanként 100—150 korona évi bért és ősszel ellátva télirevalóval, vigan távozik, hogy tavasszal ismét itt teremjen. \

Sürgősen felhívjuk a hatóságok figyelmét a közelgő kivándorlási epidémiára. Olyan járvány ez, mely vetekedik a kolerával. Az óvintézkedéseknek tehát késni nem szabad.

Hisszük és reméljük, hogy szavunk nem fog a pusztában kiáltónak szavaként elhangzani.

—i.

*

— Megsemmisített esküdtszéki ítélet.

Lapunk zártakor kapjuk budapesti tudósítónktól a következő táviratot: A kir. Curia ma tartott ülésében a dr. Lengyel Zoltán orsz. gyűl. képviselő és Polónyi Géza volt igazságügyminiszter között felmerült és szenzáczios hullámokat vert ügyben az esküdtszéknek dr. Lengyel Zoltán elitéltetését okozó marasztaló végzését m eg se m misitette.

Előléptetés. Őfelsége a király dr. Brugós Gyula cs. és kir. II. oszt. ezredorvost, városunk kiválószül öttét I.oszt. ezredorvossá léptette elő.

— Eljegyzés. Bakó László fehérgyarmati földbirtokos eljegyezte Kiss Gábor p. ü. tisztviselő leányát, Éízát.

— Gyászeset. Egy derék, széles körben ismert polgártársunk hunyta le hosszas szenvedés után szemeit városunkban. Reich János m. kir. állotorvos a megboldogult, aki számos év óta élt körünkben és úgy szeretetreméltó modorával, mint szaktudásával érdemelte ki a tiszteletet és közbecsülést: Itt hagyott bennünket és sírja fölött immár az örök enyészet szellője lebeg. Halála alkalmából a gyászba- borult család a következő gyászjelentést adta ki: Özv Reich Jánosné szül. Liegner Katalin a maga és gyermekei Kornél és Dezső, valamint alólirott rokonság nevében is mély fájdalommal tudatja forrón szeretett férjének, a legjobb édes apa és rokonnak Reich János m. kir. állatorvosnak élete 52-ik, boldog házasságának 26-ik évében hosszas szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után folyó évi november hó 5-én esteli 7 órakor történt gyászos elhunytál A megboldogult földi része folyó hó T-én délután fél négy órakor fog a róm. kath. egyházi szertartás szerint a helybeli mesterrészi sirkertben örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent-miseáldozat pedig lelke üdvéért ugyan e hó 9-én reggel 8 órakor fog az Egek Urának bemuttattatni. Nagykároly, 1908. november 6. Áldás és béke lengjen a drága halott hamvai felett! Id. Reich György édes atyja, özv. Liegner Károlyné anyósa, ifj.