Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-10-04 / 40. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY vezne; az élőkre, az események egykori részeseire is esik tekintet: — ez az, mi amaz utolsó nagy feladat teljesítését még hosszú évek munkájául tartja fenn. Lassan és későre készül a nagy mű, melyben annyi minden lesz felróva: annyi rettentő és csodás tanulság. De mig ez utolsó szó, a végítélet harsona szava elhangzik, oly napokon, mint az októher 6-ika, hol az elmélyedésre akad elég ok és tárgy, ünneplő lelkűnkben fel-felébred az erős vágy, elmerengve a múlton és szemlélődve a jelenen, egybevetve tehát a múltat a jelennel: végig tekinteni az események logikai lánczolatán, le-levonni a jótettek és tévedések szükségszerű következéseit, a magunk épülésére, mások okulására. Ez elmélyedés egy-egy kegyeletes mozzanata a szép, de szomorú ünnepnek, nem méltatlan tehát az egész nemzet gyászünnepéhez. * Bizonyos, hogy az aradi véres tragédia a XIX. század egyik legmegrázóbb eseménye volt. Visszahatása a világ összes művelt népeinél jelentkezett. Magyarország és a boldogtalan magyar nemzet felé fordult az egész világ ro- konszenve, részvéte. Iszony és felháborodás támadt mindenütt Ausztria ellenében. A vészes kéz, mely itt dolgozott, Ausztria erkölcsi halálát készité elő, amelyből feltámadás reménye nem csillog, A vértanuk hősi viselkedése egészen az utolsó perczekig rendületlen hitüket árulja el, hogy hazájok ügye halálukkal befejezést nem nyert, sőt uj és kedvezőbb fejlemény első stádiumába lépett. Tudták, hitték magukról is, amit Martinovics vas jellemű társa, a büszke Laczkovics István kapitány a vérpad dobogóján emelt fővel hirdetett: vérükből fog kisarjadni a magyar szabadság! Szánalmas lelki szegénységre valló tett — hogy a gonoszságról ne beszéljünk — egy Damjanichot, a legnagyobbat, kit a kor és e honi föld szült, annyi nemes társával kivégezni! Kérkedhetik-e majd ily tett után a véres kezű hatalom jogával és igazával ? Damjanichot nagy társaival megölték, de az igazi halott — Ausztria voltl Az emberiség' köz-lelkiismerete megmozdul a letiport magyar nemzet érdekében ; ennek ára a kiontott drága vér: a vértanuk vére volt. Itt, a lelkiismeret dämonikus hatalmának első mozdulatában rejlik a magyar nemzet megújuló szabadságának első gondolata. Soha e gondolat a vértanuk vérétől elválasztható nem lesz! . . . Ha nem Haynau jön, hanem más, engesz- telékeny politikával, hízelkedő, édesgető szavak áfiumával, adva keveset, hogy sokat rabolhasson : vájjon a reményevesztett, elgázolt nemzet, még-még kábultan bukásának iszonyától : nem engedett volna-e sokkal többet, mint amennyit erkölcsi diadalok érzetében későbben, egy évtized lezajlása után, szabadságának, önrendelkezési jogának visszanyerése érdekében áldozott? Ok a hazáért haltak meg. Életük tiszta volt és feddhetetlen. Szivükben magasabb esz- ményiség tüze lángolt, nem ismerték az önzést, a köz javát nem rendelték alá az egyéni érdeknek. Tisztában voltak az élet minden perczé- ben az eskü szentségével, a becsület fogalmával és ezerszeres követeimével; a veszély réme, a kísértés pokoli hatalma nem téríthette le őket útjaikról. Erős hittel biztos czél felé tartottak : a nemzeti becsület megmentése és azután — halál. — A példa fáj! . . . Vájjon úgy van-e ez ma is ? Akik vezetőkiil szegődtek: a hatalom sáfárjai, a törvények alkotói, a tömegek mozgatói, a közélet vezetői, irányitó és szereplői úgy hordozzák-e a nemesebb eszményiség lángját keblükben, mint ők, a letűnt dicső kor nagyjai ? Nem az önzés, a haszon, az érdek, a meggondolatlanság és lelkiismeretlenség űzi garázda, vészes játékát minden téren ? Nézzetek körül és Sodomát láttok mindenütt 1 Az igazi közélet termő földjét, hol a zsenge növény fakadna, mely a nemzetet táplálná és fentartaná, leperzseli a pártszenvedély tüze, letarolja a pártérdek. Csak párt és párt mindenütt. Csak pártoskodás minden téren, mint a múltban volt, s amely a magyar nemzetet csak letörölte Európa térképéről. Hatalmi vetélkedés, konczért való tülekedés egész közéletünk ! Konventikulomok közprédája lesz a közügy és nem engedik cselekvéshez jutni azokat, kikre a nemzeti érdekek gondozása felelősségteljesen bizható volna. A meggondolást számkiveti a lelkiismeretlen vakmerőség. Klub- és pártszervezetek akadékoskodásai őrlik le az erőket, bénítják a közélet üdvös gyakorlását. Az érvelés meddő, a személyi érdek és pártszempont irányítja az elhatározást. Ádáz szenvedélyek felszitása, vágyak ébresztése, őrült ábrándok keltése, merész kalandorok könnyelmű játéka, melynek haszna csakis a vállalkozó számára terem. Október 6. Nemzeti géniuszunk megtestesítője: Hungária istenasszony hatodikén legünnepibb mezébe öltözik. Hősök szellemei lengik körül és ő gyászfátyollal bevont égi koszorúját készíti számukra. Mi pedig, a köznapi élet elnyűtt robotosai megemlékezünk a Nagy Időkről, hogy elfásult szivünk, ha csak futó pillanatra is, vegye ki részét a mélyebb megilletődésből és nyújtsa köteles honfiúi áldozatát azok szellemének, kik a hazának vérükkel s életükkel áldoztak. Oly fájó emlékeznünk, — mégis oly nehéz volna nem emlékeznünk róluk ! De sértené a kegyeletet, ha ez emlékezés elkoptatott szóvirágok lomtárából kerítené elő fonnyadt koszorúját és hangzatos szavak áradata volna a legtöbb, amit szivünk kincse gyanánt a hallhatatlanoknak felajánlunk. Hősök, kik a harezok vérzivatarjai közt oroszlánokként küzdöttek és a győzelem babérkoszorújától övezetien tértek meg annyiszor a csatamezőről; mártírok, kik a legmagasztosabb eszményekért, hazáért, szabadságért haltak meg bátran és dicsőn, méltó befejezéséül magasztos életüknek: mikép várnák vagy tűrnék a beszéd amaz ékességét, mely az érdemeket inkább kisebbíti, mintsem megkoszorúzná! ? Van az emberi cselekedeteknek, a gyarló halandó földi szereplésének egy legfelsőbb és legutolsó, de mindenkor legigazságosabb bírája : a történelem. Ez sújt vagy emel; szavát bátran mondja ki, nem retteg a hatalmasaktól és nem könyörül, hol könyörületnek helye nincs; felsegíti gyakran az érdem trónusára, kit köny- nyelmü emberi Ítélkezés elgázolt és letaszítja onnan azt, kit kábaság és vakhit hamis bálványként emelt fel. A történelemnek még sok mondanivalója lesz arról a nagy tragédiáról, mely itt folyt le, — immár 59-ik éve. Megadta ugyan a Nagyoknak, ami a nagyokat megilleti, hírüket, nevüket beleírta kitörülhetetlen ■ betűkkel az Öröklét könyvébe, halhatatlanokká avatta a halandókat. Ez szép és méltó tett, de még nem minden! Egy nagyszerű életnek és még nagyobb- szerübb halálnak megvan a maga nagyszerű tanulsága is. Ezt levonni, szigorúan kifejteni, örök intelmül és okolásul bevinni a nemzet tudatába, lesz utolsó és legszebb feladata a jövendő történetírásnak. Még nem jött el az idő, mely a hidegebb kritikai kutatásnak kedTÁRCZA. Sötét jövő. Kelet rónáin élt egy büszke nemzet; Szabad volt miként bérctetőn a sas. Nem ismert soha urat, fejedelmet, Büszke, szabad volt, nagy és hatalmas. Nagy birodalmának nem volt határa, Hajolt előtte nyugat és kelet; Ha győztes kardjával indult csatára, Nagy Európa, félve reszketett. Véres Csatákban diadalt arattak, A fényes aczél, a vitéz karok; A föld népei rájuk igy mutattak : „íme az erős, büszke magyarok“. El egy árva nemzet bérezés hazában, A föld golyónak tengernyi helyén, Örül az életnek. Csak él vidáman, Pedig sirhatna oly árva szegény. Istenét elhagyta . . . múltját feledte, Honát eladta az idegennek, Büszkesége megtört, ur van feiette, Hite meghódolt egy uj Istennek. Elfásult közönye nem érzi vesztét, Nem látja mit a jövő betakar, Kik egykor dicsőnek, nagynak nevezték. Azok szolgája lett most a magyar. Élni fog egy nemzet —- nem egy korcsfajzat Szerte szóródva a nagy világon. Mindenütt kisérni fogja kárhozat, Hazátlan bolyong kopár pusztákon. Nem lesz hona, többé nem lesz hazája, Rabszolga nép lesz, hitvány rabszolga. Bősz, kegyetlen zsarnok tipor le rája A terhes jármot nyögve vonszolja. Lökdösni is fogják, mint világ csúfját . . . A durva tréfa majd igy szól róla : „Nézzétek e korcsot, e hitvány pulyát, Ez a nagy, büszke magyar utóda". Hamis hir. Falutokból, ha nagy ritkán Erre téved valaki, Elmeséli milyen vidám A faluban valaki. Hogyán mulat, hogyan nevet, Arcza vígan felderül; Bár emleget sok-sok nevet, Enyém szóba sem kerül. Csak én tudom, hogy te más vagy, Hogy ezt csak úgy áltatod ; Hogy e hamis Vaczagásnak A s rs magas árt szabott. Késő este, ha nem látnak. S piczi párnád eltemet, Vége van a kaczagásnak — Sírva mondod nevemet. iVei/jo. A szegény fogja a madarat... Irta: Lampérth Géza. — A „Szatmármegyei Közlöny" eredeti tárczája. —A szatmári békekötéssel beesleledett a hajdan fényes kuruczdicsőségnek örökre. A majtényi síkon elnémult a tárogató, Elhallgattak a tüzes, viharos harczi dalok s a labanezot vérig csipkedő paprikás kuruez nóták. Éjnek sötét évadján, erdők rejtett sűrűjében néha-néha riadt csak fel fájó mélabúval a bujdosó Rákóczi kesergője: A tábor, a.tábor Zászlóit lehajtja A majtényi páston — Szegény kuruez tábor . . Hajh, Károlyi Sándor! Hajh, Károlyi Sándor, Károlyi Sándorom ! Hová lőtt, hová lőtt Az én szép táborom ? . . . Károlyi Sándor s a szövetséges rendek hódolati esküttettek a labanezgenerális, Pálffy János kezébe. S a tábor, a tábor, a szép kuruez- tábor fegyverét lerakva, szerteoszlott a négy szél tájira. Rákóczi Ferencz, a vezérlő fejedelem s azok a tiszta rajongó lelkek, akik hozzá mind a végig hívek maradtak, visszautasítván a császár hivó kegyelmét, messze idegenben a hontalanság keserű kenyerén éldegéltek. Török ég alatt, odalenn a mármora tenger ligetes partjain : Rodostóban. Nagy Bercsényi Miklós, Észterházy Antal, Forgách Simon, Csáky Mihály grófok, a két Pápay testvér János és Gáspár, Zay Zsigmond báró, Radalovich apát, szarvoskendi Sibrik Miklós, Horváth Ferencz, Kőszeghy és Kajdacsi alkották a bujdosó fejedelem udvarát. Es a hivek hive, rajongók rajongója, a fényes szellemű, édesszavu poéta : Zágoni Mikes Kelemes. Maga Rákóczi valósággal kolostori életet ólt. Miután utolsó szép reménysége is porba hullott, hogy idegen segítséggel még egyszer diadalmasan meglobogtathatja a magyar szabadság zászlóját: nagy lelke imádságba és elmélkedésbe mélyedt. A mi kis derű megaranyozta még ottan- ottan a szegény bujdosók egyhangú szürke életét, azt az örökké gavallér Bercséhyi Miklós gróf háza árasztotta. Ott össze-összeesendült még olykor a barátság vidám serlege.
