Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-09-06 / 36. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY az a remény, hogy a polgári iskola létesítése fogja a vidéki ifjúságot a gimnáziumba vonzani, mint ezt laptársunk reméli, hanem ha a polgári iskola vonzerőt fog a vidéki ifjúságnál gyakoiolni, az csak a gimnázium kárára és a polgári iskola előnyére lesz, a mi természetes is, mert ahhoz, hogy a gimnázium növendékei szaporodjanak a polgári iskolára szükség nem volt. Ezzel szemben azonban mi is elismerjük, hogy a város polgárságának és képviselőtestületének részéről megdöbbentő közöny nyilvánul a városi ügyekkel szemben és mi is botrányosnak találjuk azt az állapotot, hogy 160 bizottsági tag közül egy-egy gyűlésre 25--30 ember jön el és olyan gyűlésekre, hol a rendesnél nagyobb, esetleg meghatározott bizottsági tag jelenléte szükséges, csak a második gyűlésre lehet 80—90 képviselőt összegyűjteni és akkor is csak ennyit. És konstatálni kívánjuk azt is, hogy ha az érdeklődés ezután sem fog erősbödni, akkor mi sem tudunk nagy jövőt jósolni Nagykároly városának. — Pénzügyi bizottsági ülés. Városunk pénzügyi bizottsága csütörtökön délután a mai közgyűlés tárgyainak előkészítése czéljából ülést tartott, melyen a mai közgyűlés tárgyait látták el bizottsági véleménynyel. Különös figyelmébe ajánljuk a képviselőtestület tagjainak a városi segéd- és kezelőszemélyzet lakbérkiegészités iránti, a költségvetés keretébe még bele nem illesztett kérelmét, a melyet a pénzügyi bizottság és a tanács pártolólag terjeszt a közgyűlés elé és reméljük, hogy e javaslatot a képviselőtestület is magáévá teszi belátva azt, hogy legmagasabb 1000 korona fizetés mellett 100 korona lakbérből megélni bizonyos intelligentiára kötelezett embereknek nem lehet. — Ankét a városok segélyezése tárgyában. Gróf Andrássy Gyula belügyminiszter f. hó 20-ra ankétra hivta egybe a városok polgármestereit. A város-segélyezési szaktanácskozmányon tárgyalásra kerülnek mindazon városok segélyezési összegei, amely városok eddig a kellő segélyezésben nem részesültek. A székhelykérdés ismét kisért. Meg kell adni, hogy amit egyszer a mi riválisunk, Szatrr.ár a fejébe vesz, nem egy köny- nyen áll el attól. Említettük pár hónappal előbb, hogy a székhelykérdés ügyében mozgalmat indított és nagyobb küldöttséget kiván meneszteni a miniszterekhez, hogy rábírják őket a megyeszékhely áthelyezésére. Most Dr. Vajay Károly polgármester elérkezettnek látván az időt a megyei székhelykérdésben való fokozottabb cselekvésre, e hó 2-ra összehívta az ügy lelkesebb hiveit a városháza tanácstermébe értekezletre, melyen az emlékiratnak a kormányhoz és a képviselőházhoz való benyújtását s a küldöttség szervezését beszélték meg. Hogy mit tárgyaltak, azt a titok sötét leple födi, azonban „Szamos“ ez. laptársunk már tudni véli azt is, hogy Andrássy belügyminiszter a székhely-ügyben reájuk nézve kedvező Ígéretet tett. Ugyancsak ebben a tárgyban a „Szamos“ legutóbbi száma megemlékezik a f. hó 2-án megtartott értekezletről, a következőket Írván : „A megyeszékhely ügyében népes gyűlés volt a városháza nagytermében, melyen úgy a város, mint a megye előkelősége tekintélyes számban vett részt. Jékey Mór távolléte miatt az értekezleten Dr. Vajay Károly elnökölt, ki tudatta, hogy a memorandum elkészült és mintegy 374-en Írták alá, kiknek legnagyobb részét bizottsági tagok képezik. Ezzel tehát dokumentálva van az, hogy a megye többsége (2/3) a székhely áthelyezést éppen úgy óhajtja, mint évekkel ezelőtt, mikor a vármegyei közgyűlés azt határozatikig kimondotta. A memorandumot az őszi parlamenti ülésszak megújításával Kende Zsigmonddal élén küldöttség fogja átadni a kormánynak, hangsúlyozván azt, hogy a székhely áthelyezést Nagykárolyból a megye elválasztása nélkül akarják, miután nemzetiségi szempontból a ketté választás gyengítené a magyarság poziczióját. A mátészalkai járás, mely még nem irta alá a memorandumot, csatlakozását szintén a megye épségben tartásához köti. A memorandum aláírás még nem nyert befejezést, amennyiben még többen vannak, kik távoliét vagy egyéb akadály miatt nem írhattak alá.“ Bármily szépen csenghetnek is e szavak a szatmáriak fülében : nem hisszük, nem hihetjük, hogy mozgalmuk pozitiv eredményét lássák, mert teljesen kizártnak tartjuk, hogy egy város kapzsiságának kielégítésével egy másik várost a kormány a tönk szélére juttatni képes legyen. De oka sincs erre a kormánynak, mert — bár elismerjük, hogy Nagykároly városa nem központján fekszik a vármegyének — a közigazgatás egyetlen ágazatában sem merültek fel eddig olyan akadályok, amelyek számbavehetők lehettek volna. Nem egy vármegye van az országban, ahol nem a megye központjában van a székhely. — Hogy többet ne említsünk, ott van Nógrádvármegye, melynek székhelye Balassagyarmat, avagy Hont- vármegye, melynek székhelye Ipolyság, éppen a megye szélén feküsznek. Csakhogy az a különbség említett megyék és Szatmár között, hogy mig amazok nem telhetetlenek, addig Szatmár városa olyan Moloch, mely mindent el akar nyelni, tekintet nélkül mások vitális érdekeire. Hát hiszen jól van : csak akarjon. De vigyázzon a mi rivális városunk, hogy — le ne nyelje a békát. Pártfúzió. Talán attól az első naptól kezdve, hogy a szövetkezett ellenzék kormánya vette át az ország ügyeinek intézkedését — állandó u versengés a két politikai irányzat, a 67 és a 48 között. Nem kicsinyes, személyes érdekeket is érintő nézőpontok súrlódásáról van szó, hanem nagy, évtizedek óta kiérlelődött politikai elvek miként való érvényesítéséről. Nem könnyű dolog a szövetkezett pártok külön pártszempontjai szerint a ma fennálló politikai helyzetet elfogulatlanul mérlegelni és ezen mérlegelés segélyével megtalálni a politikai labirintusból a kivezető utat. Azok, akik állandóan ott élnek a politikai,boszorkánykonyha idegölő, füstös párázatában; azok, akiknek minden egyes mozdulatát, egy egész élni akaró nemzettel szemben vállalt felelősség érzete irányítja: régóta tépelődnek azon, hogy ezt a kivezető utat megtalálják. A mai helyzet már 1906. április havában adva volt, az úgynevezett kibontakozás alkalmával. A függetlenségi párt, ezen adott helyzet elfogadására kényszeritve, ment be az uj választásokba, ahonnan óriási többségben került az országházba. A nemzet tehát tudott a függetlenségi párt kényszerhelyzetéről, amely párt az erőszakosan és törvénytelenül megkötött kereskedelmi és vámszerződések folyamányaképen, legsarkalatosabb alapelveinek megvalósításáról, tiz évi időtartamra ie kellett, hogy mondjon, hacsak szószegésre nem akarta kényszeríteni vezéreit és hacsak maga is szó.szegővé nem akart válni, kitéve ezáltal az úgyis gazdasági krízisben sínylődő nemzetet a teljes gazdasági elzüllés bizonytalanságának. De a népek és nemzetek könnyen felejtenek. Az a helyzet, ami még tegnap elfogadható volt, — ma már tűrhetetlen. Kényszer- eszközökkel teremtett adott helyzeteket csak ideig-óráig tűr el valamely nemzet, mely nem csak élni akar, hanem szabadon akar élni, mely nem fogadhatja el élethivatásául a tes- pedést, hanem előre akar törni, mert alkotni, gyarapodni és boldogulni akar. Ennek a haladásnak és boldogulásnak útját kell végre egész határozottan megjelölni legalább arra az időre, sába, mely panaszosan illan át hegyeinken, völgyeinken; dallá változott az édesanyák ajkán, amint kisded gyermekeik fölé hajolva mesélik nekik tetteidet. Mi meg nyissuk fel nemes életednek szép könyvét újra és újra s tanuljuk meg dicső erényeidet követni s nyomdokaidban járni. A stahrenbergi tó partján, a bajor földön áll egy régi kastély, elfödve a kert hatalmas fáinak koronáitól. Csak szürke körfalainak orma emelkedik ki a zöld lombok közül. A kastélyból messze kilátás nyilik a tó kék hullámaira, melyet, igéző nyári lakok és erdők öveznek. Távolból a havasok kék gerinezei integetnek s a hegyek kopár csúcsai fenyegetően merednek a fellegekbe. Ebben a kastélyban szeretett időzni Miksa bajor herczeg és fenséges neje, Ludovika. Ebben a zöld lombkoszorutól és kék víztükörtől körülfont családi fészekben született 1837. deczember 24-én Erzsébet Eugenia herczegnő, akit az isteni Gondviselés arra szemelt ki, hogy Magyarország és Ausztria trónjára ültesse. 1854. április 24-ón lett a bájosan szép herczegnő életpárja királyunknak. Erzsébettel maga a tavasz tartotta bevonulását a Habsburgok birodalmába s vele a kikelet legszebb virága, hogy ezentúl uj hazája népeinek virágozzék. Mint tiz századdal ezelőtt Bajorhon virá- nyairól Gizella, első szent királyunk boldog emlékű neje, örömet és áldást hozott a magyar trónra: úgy most is a bajor fejedelmi ház e bájos sarja Erzsébet királynővel áldás és béke szállt hazánkra! „Uj nap fényle ránk, annyi veszélyek után“. Igen, attól a pillanattól kezdve, hogy Erzsébetet magunkénak mondhattuk, megmagyarázhatatlan sejtelem azt suttogta Magyar- ország szomorkodóinak, hogy jobb idők hajnala, a megváltás öröme következik ! Es e sejtelem megvalósult! Amit a bölcs államférfiak törvényeikkel, hatalmukkal elérni n,ein tudtak : azt „Ő, a gyönge nő létrehozta. Őrangyalként állt Ő a trón mellé, a király és nemzet közé, s midőn a nemzet a királynak koronát adott — Ő a nemzetnek királyt adott! így fellobogott újra a szeretet és bizalom szent tüze, mely fényárba helyezte az Uralkodó hatalmas trónusát! Es azután közénk jött, közöttünk lakott s mihelyt megismert bennünket — jpegszeretett, megtanulta nyelvünket, mely az Ő halk, szívből jövő és szívhez szóló hangján, mintegy uj bájt nyert. Szívesen beszélte s udvarának legbizalmasabb és legbelső körében csakis azt beszélte. Megismerte történelmünket. Olvasta költőinket mély érdeklődéssel és kitartó vonzalommal ... Örömünkben és bánatunkban nagy szive a mienkkel vert. Nemzeti érzésvilágunkba olvadva, együtt köszöntötte és együtt gyászolta velünk nagyjainkat. Elhozta koszorúját Deák Ferencz ravatalára s a nemzet egyik legnagyobb és legnemesebb fia az Ő kényeiből áztatott koporsóban alussza örök álmait. Lelkét átoltotta gyermekeibe s Mátyás palotájában egy királyi szüzet nevelt, magának édes mását, ki már Istenéhez magyarul fohászkodott s édesanyjával s önszivé- vol magyarul beszélt. Itt mutatta be fiát, a trónörököst, nemzetünk egykori büszkeségét! Mily fényes álmok szőtték akkor egybe az Ő és a Haza jövendőjét, — s egy sötét, komor téli napon mily könyörtelenülfoszlottak azok szét! A halál angyala kioltotta a királyfi élet- szövétnekét . . . Benne elvesztette a Nemzet reménységét, p, király utódát, a királyné egyetlen fiát ... És azóta: „elborult a mártír asszony lelke, Nyugtát a földön többé sohse lelte, Ártatlanul lett földön bujdosóvá, Szemét az ember látásától óvá!“ Fájó szeme nem is gyógyult be többé. Örök gyászruhába öltöztetve zárta el szent fájdalmával fejedelmi hajlékainak s az erdőknek s a hegyeknek magányaiba, — kergette világgá, tengereken és világrészeken át, de szive csak tovább sajgott, tovább vérezett. — „Elzug a zápor és a förgeteg, Odébb vonul a felhő és az éj . . .“ cjo az Ő sebére az Idő n3m hozott irt!... És e nagy boldogtalanságban csak a Hit és Szeretet tartotta Őt fenn; e két erény adott Neki erőt, hogy tovább éljen. Erzsébet királyasszonyunk szülői házában vallásos nevelést nyert s e vallásos érzet megmaradt szivében. Nem volt ez nála hiú, beteges érzelgés, nem: — világosság, élet volt ez Istenben és Istenért! Istennek gyermeki szívvel szolgálni: ez volt az Ő törekvése. Istennek szolgálni rövid, de nagy szó, gazdag tartalomra és értékre. Összefoglalata ez minden kötelességnek, a halhatalan léleknek egész hivatása. Ennek élt Ő. Ebben gyökeredzett áhítata. Jól tudta Ő, hogy a földi javak élvezete, me-
