Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-24 / 12. szám
m i f Nagykároly, 1907. márczius 24. 12. szám. XXXIII. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASA NAP. = , »S , C1&25 ' \ «<•. ’ v% SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. - Telephon 56. szám. KIADÓHIVATAL: a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK é s TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy érre 5 koron». -5^1 Egyes szám ára 20 fillér, m- Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. Elv és gazdasági érdek. Nagykároly, 1907. márczius 24. A politikai események forgatagába parancsoló kényszerűséggel tört be igen hosszú időre az önálló vámterületért való viaskodás. A legfőbb gazdasági kivánalom, igy az ellenzéki képviselők programmbeszédeiből kinőve a napi és kormány politika gerinczévé vált, sőt udvarképessé is lett, de sajnos, mint nem szívesen látott vendég. A hadakozás pedig a két állítólag testvér állam között egyre nagyobb és fokozódó erélylyel folyik, de maga a közvélemény csupán hírlapi sejtetések utján van a kérdés állása felől némileg, de leggyakrabban tévesen tájékoztatva. Az elv, a dogma, melyet a parlamentben a függetlenségi párt és a párt nélküli vezér br. Bánffy Dezső képvisel, a gazdasági különválás elve, s már e helyen hangoztatjuk, ez a mi elvünk is. Miután pedig az ország zöme függetlenségi pártokból áll, kikkel szemben csak elenyésző csekély töredéket képeznek a közös vámterület hívei; nagyon természetes tehát, hogy a kormánynak is csak a teljes elkülönítés elve alapján lehet a kiegyezés kérdését megoldania. A többségi akarat legalább erre kötelezné őt. Más kérdés azonban az, vájjon Magyar- ország érdeke fedi-e az ország elvi megnyilatkozását. Vagy helyesebben kifejezve, hazánk érdeke fedi-e e közakarat azonnali teljesülését, mert hiszen általánosságban véve e kérdést, az vita tárgyává nem is tehető. Mert mit is mond az az elv? Nekünk teljes jogunk van az önálló berendezkedéshez, tételes törvényeink is erre utasítanak bennünket, a közvélemény is e mellett nyilatkozik meg, nem látjuk be tehát miért ne állitanók fel minél hamarább a vámsorompókat ? Van mégkilencz hónapunk január elsejéig, mikorra szerződésünk Ausztriával lejár, az alatt az idő alatt nyugodtan elszakadhatunk . . . És mi egy szívvel, egy lélekkel járulnánk hozzá a szakítás oly rég várt munkájához, ha egy körülmény nem aggasztana bennünket. Belátása annak, hogy későn, nagyon későn ébredtünk tel álmunkból. Hirtelen volna az átmenet, nagy az ez okozta rázkódtatás. A mi ma még nagyon fejletlen iparunk nem bírná egyelőre kielégíteni azt a nagy keresletet, a melylyel a fogyasztó közönség megrohanná. A hazafias szent érzéstől vezérelt, de kielégítetlen fogyasztás a külföld felé fordulna, mely külföld azonban védvámos politikánk folytán most már sokkal súlyosabb, sokkal nagyobb vámtételek mellett szállíthatná áruit, s igy nagyon hamar csalódnánk azon nagyon is túlbecsült reményünkben, hogy a vámok nagysága az ipar fejlődéséhez vezetne. Vámokkal, még ha oly magasak is, nemhogy gyárakat alapítani, de még csak fűteni sem lehet. Afennebb említett kilencz hónap pedig még gondolkodásra is kevés. Évtizedek hibáit pillanatok alatt jóvátenni nem lehet. Az ország akkor mehetne nyugodtan az önnálló vámterület eszményi birodalma felé, ha az ut, mely oda vezet, már némileg egyengetve volna. A rósz utón az ország oly nehezen megindult szekere bizton elakadna. Mielőtt egy nemzet életében ily nagy horderejű kérdés végleges eldöntésébe bocsátkoznánk, számolnunk is kellene önmagunkkal. A hirtelen megszaporodó gyárak nagy tömegű munkást foglalkoztatnának az tény, a kivándorlás csökkenne, az elvitázhatatlan, az ipari „tartaléksereg“ munkához jutna, de ne felejtsük, hogy ez mind a munkabérek a nélkül is abnormis felszökkenését vonná maga után. Már pedig a kezdet legelején lévő vállalatok egyre másra mennének tönkre a munkások tulkove- telései következtében, a mely körülményhez, ha még hozzá is számítjuk az egyfelől a viszonosság alapján kiszámított magas vámokat, az esetleges sztrájkok okozta ipari vesz- teségeketj mindjárt kedvezőtlen színben tüntetik fel a jövő perspectiváját. Ez azonban a kérdésnek csak egyik oldala. A másik oldalon van a tanult munkások csekély száma, a magasabb képzettséggel bírók hiánya, vagy legjobb esetben is gyakorlatlansága, végül a mit első sorban kellett volna említenünk gyáraink hiányosságai, melyek ily rövid idő alatt nem pótolhatók, e körülmények mind nagy óvatosságra és higgadtságra intenek bennünket . . . íme a gazdasági helyzet és az elvek ellentéte. A kormány jelenlegi helyzetét a dogmához való feltétlen ragaszkodás merev hirdetésével megnehezíteni nem szabad. A viszonyok parancsoló kényszere a tiz évre való szerződés feltétlen megkötése mellett szól. Nézetünk szerint ezen tiz év czéltudatos erős munkájára az előkészítés sikere czcijából szükség van. De csak ebből a szempontból. Ha ez fenn nem forogna, nem volna akadály. Addigra fejlődik még a magyar ipar, addigra talán a kivándorlás kérdése is némileg megoldásra talál. Ez idő alatt ifjaink ezrei fognak a nagyipari pályára készülni, ez idő alatt magának az államnak kell nevelnie a maga számára, ha kell külföldön ipari, gyári szakférfiakat. így elkészülve nyugodtan nézhetünk a különválás elébe. Ennek előtte kimondani a szakadást észT A R C Z A. Három látogatás. Az X—i temető egy árnyas fűzfája alatt, virággal beültetett, szinehagyott koszorúkkal díszített sir van, ide vitt harmadik látogatásom. A sir előtt egy karcsú, fehér, kettéhasitott márványkő, szakadt huru lanttal ékesítve hirdeti becsületes polgár nyelven, hogy itt egy virágában kettétört élet piheni az örök nyugalmat. Nyárvégi délután volt, lelket betöltőén csendes. Felmerült emlékeimben a most már porladó tetem nem rég megesett tragikus vége. A művészi nagyság, az eszmények, a nagyrahivatottság előrevetett, de be nem teljesedett Ígérete. Szemem ismét meg- adadt a nagy lélek tragédiáját egy kicsinyes módon feltüntető kődarabon s elijedek, hogy milyen közön- ségesen-érzelgősnek fognak hinni azok is, kiknek majd elmondom ennek a rövid életnek csodás végét. Nem akartam szentimentális lenni, de ez az élet maga is ilyen volt, s én a misztikus hangú falombok, egyhangú sirdombok között, melyeken erejüket vesztett napsugarak járják szédítő vitus-tánczukat, magam is igy éreztem át ezt az egész életet, nem volnék őszinte, ha máskép mesélnék róla. Talán 22 éves ifjú lehettem, mikor első emlékezetes látogatásom volt X-ben. Annát, unokanővéremet, kivel gyermekkorom sok évét töltöttem együtt, esztendők óta, most láttam először, mert rövid időre menvén látogatóba, rendszerint nem leltem otthon őt, ki néhány éve egy nagy városban tartózkodott, ahol ének tanulmányait folytatta . . . Nem fogom soha elfelejteni azt a délutánt, mikor a zongoránál ültem, s ő bejött a szobába. Mámoros jókedvvel üdvözölt, magához szorított, össze-vissza csókolt, hangoztatva, hogy soha jobbkor nem jöhettem: annyi elmondani valója van. — Igaz, hogy régen látott, talán el is szoktam már gondolkodás módjától, talán nem is fogom mindenben helyeselni amit mond, de mégis el kell mondania mindent, folytogatják a szavak, beteggé teszik az el nem mondott tervek. — Majd este elmondok mindent — mondotta — most pihennem kell, kifárasztott az ut, a debütálás, a szerződési tárgyalások. S aztán a jövő — hiszen ismered a históriát Sándorral. A páratlan siker, a teljesülő boldogság, szóval, össze-vissza hadarok mindent, pedig pihennem kellene. De azért csak játsz tovább . . . imádom a zenét . ‘. . Pokol a szívnek, vagy égi kéj ! . . ezt játszad, a Violetta dalát, ebben volt olyan nagy sikerem. Huh I de csodás volt minden, de játszad hát, — aztán majd este beszélgetünk. És este elmondott mindent. Első tanulmányait a zeneiskolában. A szüleinek, egyszerű polgárembereknek, csak nehezen leküzdhető idegenkedését. Végtelen bizalmát pályája iránt, melynek sugaras jövőt jósolt mesterei biztatása. A gyötrelmes napokat, melyeken rajta is iTrrá lett a bizalmatlanság. Támadó szerelmét, melyből mindenáron menekülni akart, de amely fogva tartotta máig is; kínjait, midőn a czélt oly messze, szerelmét oly elérhetetlen magasságban látta. S most czélhoz ért. Az Opera, hol páratlan sikerrel debütált, fényes szerződéssel kínálta meg, ajánlatokat kapott impresszárióktól, akik vagyont ígértek egy-egy turnéjáért ... A sors tehát neki adott igazat. Szülei balsejtelmei sem teljesedtek. A nagy vagyon különbség, mely elválasztotta szerelmétől, át van hidalva, s ő élhet művészetének és neki . . . Igazán kegyeltje a sorsnak! Elnéztem ezt a törékeny testű leányt, amint az emlékezéstől felkorbácsolt vérrel, idegesen jár fel s alá a zongora mellett, melynek billentyűiről még le sem vettem a kezem, megbénulva ilyen hatalmas szenvedély láttán, amelylyel a különben banális história minden mozzanatát szinte elém festette Aztán leült mellém, újólag kért, hogy játszam el a Violette dalát. Görcsösen összeszoritotta betegesen lilás ajkait s csak időnkint nyitá szét azokat, hogy egy mélyet lélegzen. Feje bágyadtan a szék támláján nyugodott, s félig behunyt szemének lázas fényét beárnyékolták hosszú, selymes pillái. Dús hajkoronájának egy-egy levált fürtje odatapadt verejtékező homlokára. Anna állapota igen nyugtalanított s gyengéden kisimítva homokából az odatapadt hajszálakat, kértem őt, térjen pihenni. Ezt megígérte, csak arra kért, hadd dalolja el a Violette dalát s én kísérjem. Mikor a dal utolsó sorához értünk, magam is bár kelletlenül tettem eleget kívánságának — elragadva, könnyes szemmel köszöntem meg e páratlan élvezetet. Néhány napig még ott voltam. Ismét és ismét boldogságáról beszélt. Tanácsot kért tőlem a jövőt, szerződési ajánlatait illetőleg. Egy napon eljött Sándor is, hogy megkérje Annát. Mint beavatott harmadikat, mindenüvé magukkal hívtak. Jövendő éle- tök minden apró és nagy tervét előttem beszélték meg . . . Szóval úgy hagytam el Annát, hogy bátran nagy boldogságban reméltem viszontláthatni. . . . Talán nyolcz—tiz hónapi telhetett el, hogy ismét elutaztam rokonaim látogatására. Lázas előkészületekkel elfoglalt, boldogan sürgő-forgó háznépet véltem feltalálni, s egy halott csendes házat leltem, hol nesztelenül jartak-keltek; hol mindenki szótlan volt, csak a szenvedés és fájdalomtól elseny- vedt arczok beszéltek. Az elért sikerekről, s a még jövendő boldogság reményétől dagadó müvész-lelket véltem feltalálni, s oh, mit leltem! ... Nem idézem fel emlékeimben ezt a képet, nem igy akarok visz- szaemlékezni reá. A halál előszele csodásán előkészítette a nagymester munkáját, azt láttam, s látom ma is, bárhogy űzzem is szemeim elől ezt a képet. Mikor oda léptem az ágy mellé, megismert. Halál-fényű szemeit reám emelte . . . Viaszsárga homlokára tettem kezem, megfogta és mosolygott, a halál képe vigyorgott felém mosolyán keresztül .... .... Majd az orvos mindnyájunkat kiküldött a szobából, hogy a beteg több levegőhöz jusson. A .szomszéd szobában Sándorral találkoztam. Atkozta a sorsot, mely ilyen kíméletlenül bánt velük . . . Már épen készültek az elutazásra, mikor Anna egyszerre köhögni kezdett, egyre rosszabbul
