Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-03 / 9. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTOSEG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő | j a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : HÁNYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona.-5^1 Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. A függetlenségi programm. A magyar politika végtelen és feneketlen tengerén a dagály szűnő felben van és nemsokára apály lesz, mely után a közelet hajói ismét teljes gőzzel, zavartalanul haladhatnak czéljaik felé. Éppen ideje van, hogy a magyar nemzet vezetésére ezidő szerint hivatott faktoroka komoly, produktiv munkához lássanak. Jól eső örömmel constatáljuk, hogy a munka a közélet minden vonalán megkezdődött. A kormány a kiegyezés nagy munkálatainak előkészítésével foglalkozik. A vidék pedig a függetlenségi szervezkedés jegyében mozdult meg. A most folyó tanácskozás kezdete a nagy háborúnak Ausztria ellen. A nagy háborúnak, amely nem kisebb czélért indul, minthogy kényszerítse Ausztriát — a kiegyezésnek hus- vétig elvben való megkötésére, mely ha nem történik meg, úgy a magyar kormány Ausztri ával nem köt többé vám-szövetséget, hanefn csak vám-szerződést. A készülő háború irányításába lapunk, mint a harcz közkatonája, természetesen nem foly- hatik bele. A vidék a függetlenségi pari regenerálását tűzte ki sürgősen keresztül viendő feladatául. Ez alapon alakult a napokban újra a nagykárolyi függetlenségi párt is. Jeremiadákat sírnak az egész Magyarországon a függetlenségi párt romlásáról. Sírnak és sötét jóslatokkal telítik meg a közeledő tavasz levegőjét. Kassandra szájjal hirdetik, hogy igy, ahogy ma vannak a dolgok, elolvad a függetlenségi többség, szétpukkad a diadal hólyagja és a diadalmas 48 elenyészik, mint a tengerbe hullott csillag. Szerintünk erre a kétségbeesésre nincsen ok. A függetlenségi szervezkedés csak a párt numerikus megerősítésére, háborúba készülő csapatoknál nélkülözhetetlen fegyelem megszigorítására vonatkozhatik. Nincs programmja a függetlenségi pártnak, mondogatják. Harmincznyolcz évig volt. Hiszen ha valaki azt mondta valaha, hogy nem a közjogi kérdéseket kell előbb megoldani, hanem olyan belső reformokat teremteni, melyek az országot súlyos közjogi harczra harczképesse teszik’, legott előállottak a korifeusok s igy szóltak mosolyogva: Hallgass tökfilkó! Amit te mondasz az régen benne van a mi programunkban. És ma? Ma előállnhk azzal, hogy a függetlenségi pártnak nincs programmja, tehát azt egységesen meg kell állapítani. A nemzet azt mondta a választásokon: a prograniinot meg kell valósitaniok azoknak, akiket kiküldtünk. És most rájönnek, hogy nincs programm. Hát hova lett ? Megfagyott az idei kemény télen ? A macska vitte el ? Úgy látjuk súlyos félreértések játszanak közre a dolgok elbírál;'. man. Félreértések és rossz szokások. Mert mi más az. hanem félreértés, hogy programmon csak egyet tudnak érteni: közjogi programmot. Mi más, hanem rossz szokás, hogy programm csak az, amiből közjogi marakodás fejlődhetik ? A többi, az vagy maszlag, vagy — sipircz. A többi, eszelős dogmatikusok bolondsága, amivel „gyakorlati“ politikus a világért sem foglal kozbatik. Tudják miért? Mert ezt a „többit“ mind meglehet csinálni és mert erre a „többire“ ebben a pillanatban van szüksége az országnak. Ellenben a közjogi kérdések megoldása lehetetlennek bizonyult egyelőre. Világos, hogy ennélfogva a lehetetlent kell tovább feszegetni, a szükségest és égetőt elkeli halasztani, megint harczolni kell azért, ami jó volna, ha lehetne és sutba kell dobni azt, ami jó lenne és lehető is volna mindjárt. Hát persze ha a közjogi czivakodás a legszükségesebb uraknak, akkor hiszen nincs is programm, mert egyszer már kiderült, hogy ezen a ponton várnunk kell. De ha éppen a programm hiányán tetszik keseregni, hát eszébe juttathatjuk a panasz- kodóknak, hogy a függetlenségi programmban benne van az önálló vámterület; a kötelező magyar állami népoktatás, az általános és titkos választó jog; a progresszív adó stb.,szóval a gazdasági, szocziális és kulturális haladás minden reíormja. Hát mi ez, ha nem programm? És ha az, minek jajveszékelnek, hogy nincs programm? Vagy nem tudnak magyarul? Nem tudják magyarán megmondani, hogy programm van, de nem akarják végrehajtani ? És hát azt hiszik, hogy a magyar választóknak és a magyar népnek ezen a kerek világon mindene meg van, semmije sem hiányzik, csak éppen a közjogi programm? Eddig azt tanácsolták a népnek, hogy egyék füvet, most meg azt ajánlják neki, hogy ha éhes, egyék közjogot? A kivándorláson segít? A lakás uzsorán, az élelmi szer drágaságon, a tüdővészen, a sztrájkon, trösztökön, a mező- gazdasági válságon, az ipar válságon, a tótok, oláhok, szerbek, agyarkodásán — mindezeken egy uj közjogi programmal segítve lesz? Ki hiszi ezt el? Ki akar megint a falnak menni, hogy aztán bánatosan constatálja, hogy az a T A R C Z A. A Madonna. Sokat járok-kelek, barangolok össze-vissza. Szeretek egyedül napokon át a szabadban forró napsugár és madárdal kíséretében, gondolataimnak szabadszárnyat adva, hosszú utakat megtenni. És mikor hazajövök, naplómba rejtem tapasztalataimat, gondolataimat, reflexióimat. . . . Naplómban keresek, kutatok; egymásután lapozgatom el a fejezeteket, hajtogatom a teleirt lapokat . . . egy helyen megállók: „A Madonna“ ... ez van czim gyanánt, naplóm egyik fejezetésére irva. Es olvasni kezdem és végig olvasom s felujul képzetemben az egész történet. Mentem, kalandoztam. Kalandozásaim alkalmával egyszer X. községen mentem keresztül. Kora reggel volt, olyan igazi nyári reggel, amilyent az emberek annyiszor élvezhetnek s amilyent mégis legtöbbször észre sem vesznek, nem látják benne a szépet, a költőit. Amint a falu első utczájában bekanyarodtam, gyönyörű szép, nagy ház udvarára tévedtek szemeim s amint odanéztem, egyszerre meglepetve állottam meg, mintha lábaim a földbe gyökereztek volna. A tornáczon egy gyönyörű képet pillantottam meg, egy Madonnaképet, nem is képet: szobrot. Él-e az, vagy kőből van kifaragva ? magam sem tudtam messziről. Közelebb mentem. Az alak élő volt. Aranyszőke fejét, melyet a napsugarak játszadozva fontak körül arany-glóriával, formás vállaira hajtotta, félig térdelő helyzetben, karjait mellén keresztbefonva, halvány arczán kimondhatatlan fájdalom kifejezésével imádkozni látszott. Lecsukott szempillái alól nehéz, nagy könnycsepek peregtek le márványfehér arczán. Mozdulatlanul maradt ebben a helyzetben, csak szivárgó könnyei és pihegő keble mutatták, hogy él és érez. Ki tudja, hogyan él, s ki tudja, milyen fájdalmat érez ? S én álltam és néztem. Néztem a jelenést s féltem, hogy egyszerre el fog tűnni előlem, szétfoszlik ép úgy, amint hirtelen szemeim előtt termett j s akkor fölébredek, keresni fogom és nem találva csak azt fogom mondhatni: „Mily szépet álmodtam! mily kár, hogy föl kellett ébrednem!“ Újra végignéztem s élvezettel, gyönyörrel szemléltem. Aranyhaját glóriával fonta körül a játszadozó korai napsugár, mintha megannyi kis tündér enyelegne vele. — Se perezben eszembe jutott, hogy hízelegve hányszor mondtam nem is egy lánynak — anélkül, hogy magam is hittem I volna, — hogy „magát az Isten azért teremtette, mert azt akarta, hogy itt a földön, a szegény közönséges halandók között is legyen egy igazi angyal!“ És most mikor valóban láttam az „igazi“ angyalt, most megundorodtam e hazug frázistól s az imádkozó angyali alaknak nem mondtam ugyan, de róla őszintén, szivemből hittem, hogy a sors véletlene, hogy a földre és nem a másik, a boldogabb hazába került. így gondolkoztam, mikor egy durva kinézésű ember jelent meg nagy bottal kezében s apró, hiuz szemeivel vadul, leskelőd ve nézegetett széjjel s megpillantva a kis leánykát, durván szitkozódni kezdett s vadul neki rontott, beszélve neki kegyelemkenyérről, melyet nem érdemel s nagy munkáról, melyet még ma el kell végeznie. Mikor a leányka ijedten húzódott el tőle, magasra emelte botját s megakarta ütni. Az si- koltva menekült be a házba, üldözője utána s aztán nem lehetett egyebet hallani, mint a férfi durva szitkait, néha-néha egy elnyomni nem sikerült fuldokló zokogástól megszakítva. — Első perezben azt hittem, hogy nem fogom tudni megállani anélkül, hogy be ne rohanjak s ártalmatlanná téve a kínzót, meg np szabadítsam azt a törékeny, szegény kis gyermeket. De azután jobban meggondolva a dolgot beláttam, hogy beavatkozásom illetéktelen, sőt talán káros hatású is lenne és nem mozdultam. Leeresztve ökölbe szorított kezemet, körülnéztem, hogy nem látta-e valaki a bennem lefolyt lelki tusát, s aztán gyorsléptekkel sietve távoztam. Nem mentem tovább. Hazamentem. Otthonn újra átgondoltam a történteket, de nem irtain naplómba semmit. Oly élénken élt az. képzeletemben, hogy nem volt reá szükség. * * Telt-mult az idő. Elmúlt egy pár hónap; nemsokára ügyvédi irodába kerültem; a történet — habár teljesen el nem felejtettem — kezdte veszíteni előttem élénk színezetét. Az irodában eltöltött szürke napokon, fülig temetkezve peres akták közé, melyek az életnek inkább reális oldalát mutatják, az idealizmus lassanként háttérbe szorult. Egy délután, amint csendben dolgozunk az irodában, megnyílik az ajtó s belép azon egy városunk- beli öreg ur, aki jószívűségéről volt ismeretes s vele — mit gondolnak ki, kedves olvasóim ? — az én kis Madonnám! Az öreg ur kezénél fogva vezette, be- ezézve beszélt hozzá, mint egy elkényeztetett gyermekkel, úgy bánt vele. — Én a leányt néztem. Hófehér arczához, mely mintegy márványból látszott kifaragva lenni, gyönyörűen illett aranyszőke haja, mely fejét s vállait mint arany-folyó folyta körül ; nagy kék szemei oly bánatosan néztek! vonásai busák, szomorúak s mégis volt bennük valami felsőbb lénybe vetett őszinte, gyermeki bizalom, valami jobb haza utáni vágy . . . oly „igazi" angyal volt! Kísérője elmondta, hogy X -en járt s tanúja volt annak, hogyan kinozta gazdája a cselédül fogadott apátián, anyátlan árvát. Ő megszánta és magához vette. — Gyermekem úgy sincs — mondotta — legalább lesz, aki öreg napjaimat felvidítsa s mint atyját szeressen. Ezt mondva megsimogatta a szőke fürtöket, melyeknek viselője gyermeki szeretettel simult hozzá. Azután előadta, hogy mi járatban van. A gyermek kínzóját a bíróság ítéletének akarja átadni, mint, aki az ő szemeláttára is súlyosan megverte a gyermeket. A pert felvettük, az öreg ur még beszélgetett egy kis ideig, azután kezében a kis leányka kezével távozott az irodából. * * * ... És újra telt és újra múlt az idő. Semmi különös nem történt; az egyhangú irodai napokat semmi nevezetes dolog nem zavarta s amint az ősz folyton borús egével és szitáló esőjével beköszöntött, a napok még egyhangúbbak, még szürkébbek lettek.
