Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-07 / 27. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. XXXIII. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő II a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korong. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korong. Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. LAPTULAJDONOSOK : s$i ügyes szám ára 20 fillér. *=Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. Hangulatok. Nagykároly, 1907. julius 7. — ő.— „A világ csak hangulat.“ Minden a mi e világon történik, a pillanatnyi impressió vagy felbuzdulás illogikus következménye. Események, melyek egész korszakokat formálnak át, és a melyek évtizedek eredményeit döntik porba és építik fel a romokon az újabb kor tetszetősebb épületeit, mind a pillanatnyi hangulat eredményei. Egyes emberek pillanatnyi felhe- vülése, vagy pártok hirtelen állásfoglalása, vagy irányváltoztatása képes olyan változtatásokat létrehozni, mely változások azután évtizedeken keresztül uralnak egyeseket, pártokat sőt nemzeteket is. A darabont kor gyászos emlékű napjai már rég elmúltak. Az uj kor hajnala is felvirradt, letünőben is van már. A mit sikerült eltüntetnünk a politika színteréről, az már régen enyészetnek is indult. A gyűlölet a letűnt kor iránt mélyen be van oltva minden magyar ember, sőt minden magyar gyermek az ilyenek iránt annyira fogékony leikébe. A harcz, melyet a darabont kor alakjai ellen vívtunk, már véget ért. Fényes győzelmünk elseperte még emlékét is azoknak, kik a magyar nemzet legdrágább kincsét annyira féltett alkotmányát akarták feláldozni csak azért, hogy hatalmukat megtarthassák. A küzdelem hevében sokszor, nagyon sokszor túlzásokba is mentünk; bűnbakot kerestünk még ott is, a hol bűn el sem követtetett és büntettünk ott is, a hol bűncselekménynek nyoma sem volt. És a büntető hatalom gyakorlása közepette sokszor eltévedtünk. Büntettünk nem csak azért, mert valaki vétkezett, hanem büntettünk, ellentétbe helyezkedve a büntető jog legrégibb elveivel azért is, hogy a jövő kor embereit a vétkezéstől elrettentsük. Es csak természetes, hogy midőn az ember tetteiben lejtőre jut, hogy a lejtőn való lefelé rohanásban elveszti T Á R C Z A. Anna. Irta: Zöldi Márton. — A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Az a nő akiről itt szó van, a társadalmi előítéletek szerint nem tartozott a jobb körökhöz. Kávéházi kaszirnő volt. Annának hitták. Szabályos, finomrajzu arczán rendszerint könnyű árnyék borongott, mely nyomban eltűnt, mihelyt valaki ránézett. Viaszksárga haja dús fonatokban széles kontyot alkotott a fején. Modora hideg, kimért volt, a mosolya erőltetett. Valami szokatlan, szinte gőgös előkelőség sugárzott róla, ami ellentéteit mutatót szemének ér- zékies csillogásával. Figyelmes igyekezett lenni mindenben, annól- kül, hogy valaki iránt érdeklődött volna. Az obiigát udvarolást (a kaszirnőknek mindig akad udvarlójuk) nyugodtan tűrte, mint foglalkozásának tartozékát. Nem ellenezte és még kevésbbé reagált reá. Nekem rokonszenves volt, s noha hónapokig alig váltottam vele néhány szót, érdeklődtem iránta, ünnálló egyéniségnek tetszett, s többször felmerült bennem a vágy, valamit tudni múltjából, melynek drámai refleksze ott borongott szép arczán. Több mint félévig mindennap láttam, de családi nevét nem tudtam. A nők, ez ösztönük egyik legfejlettebb vonása, jnegérzik, hogy kiben ébresztenek rokonszenvet. Észrevettem, hogy Anna barátságosabban bizalmasabban tekint reám, mint másokra. Az én koromban az ilyesminek nem szokás jelentőséget tulajdonítani. Aminthogy nem jelentett semmit, s a szőke Anna bizonyára nyomtalanul tűnt volna emlékezetemből, lia egy gonosz inczidens nem jön közbe. HÁNYÁK és TÓTH. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. az egyensúlyt és megáliani nem képes. Egyensúlyát többé vissza nyerni nem tudja. Es a mint a lejtőn lefelé rohano egyén a legnagyobb veszélynek az összezuzódás veszélyének van kitéve, épen úgy a féket vesztett büntető igazságszolgáltatás is a legnagyobb igazságtalanságoknak lesz önkéntelenül is szülőanyja. Vármegyénkén is végig sújtott a darabontokat büntető nemzeti felbuzdulás sújtó keze. Az áldozatokat azóta már a feledés homálya takarja, elfelejtettük őket. Nem is érdemesek az igazságszolgáltatók szerint arra, hogy nevüket az utókor feljegyezze. Hogy igazságuk van-e, az mostantól kezdve kissé kétségessé lett. Vétkeztek, az tény. Volt közöttük tényleg olyan, a ki nagyot vétett a nemzet, nagyot az őt felnevelt megye ellen. Sorsát megérdemelte. De azok, kik elenyésző kis kerekek voltak a várfnegye igazgatásának gépezetében és elenyésző kicsiny vércseppek a nemzet vérkeringésében, s a kik csak eszközei voltak a felsőbb hatalomnak és rabjai bizonyos kötelékeknek és felsőbbségnek, ezek az emberek érdem szerint vesztették-e el kenyerüket? Emberek, kik felesküdtek arra, hogy kötelességeiket mindenkor minden viszonyok között híven és pontosan fogják trijesiteni; büntethe- tők-e ezért, mert esküjüké: betartják és meg nem szegik? Ugy-e nem. Ez volt eddig is a mi felfogásunk és ez lett a vármegyei a fegyelmi bizottságnak is a meggyőződése legutóbbi gyűlésén, mikor a vármegyei ellenállásban részt nem vett két vármegyei tisztviselőt felmentett a darabontismus vádja és következményei alól, és még csak roszalásra sem Ítélte őket, nagyon helyesen' nem abból az indokból, a mit egyik fegyelmi biró akart, hogy az egesz alkotmány- védelem inkonzekvenczia volt, hanem az indok csak az lehet, hogy kötelesség teljesítése, hivatali eskü betartása nem bűncselekmény, és hogy az olyan ember, kinek hivatala a kenyere, nem lehet egyesek mozgalmainak vak eszköze, hanem neki elsősorban a köz igényeinek kielégítése a feladata és neki a napi politikához semmi köze. És ezért helyes az a bizonyos fegyelmi Ítélet logikailag. Annál helytelenebb azonban az a határozat általános igazságszolgáltatási és jogpolitikai tekintetből. Mert bizony nagyon is kiváncsiak vagyunk, hogy mit gondolnak azok a nem csupán volt szatmármegyei, hanem általában az összes elcsapott tisztviselők, a kik kenyerüket, hivatali és társadalmi állásukat vesztették el — azért, mert az ő elcsapásuk idejében még nem volt kijegeczesedve azon vélemény, hogy az ő kenyerüket a rendkívüli állapotok okozta izgalom nyelte el és még nem volt kimondva az ítélet, hogy ők tetteikért nem büntetést, hanem jutalmat érdemelnek. Mit mondanak ma azok az elcsapott tisztviselők szerte ez országban, akik kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, ősi hajlékukat, hivatalukat, egész környezetüket csak azért, mert akkor mégnem jutottak azon egyedül helyes nézethez, hogy a tisztviselő nem irányítója, csak eszköze a politikának és hogy a nemzeti ellenállásból a tisztviselőket ki kellett volna bizonyos fokán az eseményeknek kapcsolni. Nem tagadjuk, van köztük sok, a kiktől tényleg örülhetünk illetőleg az illetékes körök örülhetnek, hogy megszabadultak. De soha nem az egyesekről van szó ily nagy horderejű kérdésben, hanem csak az összességről. És ez az összeség helytelenül ugyan, de tényleg azt fogja mondani, a mitől alaposan tartok, hogy a nemzeti ellenállás és az egész alkotmányvédelem az inkon- zekvencziák hosszú sorozata volt és ezeknek sohasem leszünk képesek a történtek után meg magyarázni azt, hogy az alkotmányvédelem kora igenis a legideálisabb korok egyike lesz örökre a magyar történelemben, csak a kivitel és az elfajulás okozta azt, hogy ma már az egészre csak azt mondjuk, „a világ csak hangulat.“ De viszont épen a fentiek alapján Korán jöttem a Penelope-kávéházba reggelizni. Ebben a kávéházban volt éjjeli kaszirnő Anna. Épp akkor távozott, mikor érkeztem. Csak egy pillanatra láttam. Szokatlanul dultnak, szenvedőnek találtam. — Mi baja van ennek a leánynak ? kérdeztem a felém mosolygó kávéstól. — Ostoba dolog, mondotta nem minden zavar nélkül. Járom, a nagyfuvaros be volt rúgva. Kötölőz- ködött vele és megsértette. — Hogy sértette meg? — Hm. Nagyon csúnyákat mondott neki. Tetszik tudni, a részeg emberek nem válogatják a kifejezéseiket. Aztán komolyan hozzátette: — Bizony Isten, — ha Járom ur nem volna egyike legjobb vendégeimnek, nem tudom, mit tettem volna. — így azonban, mondottam, remélem az Annát fogja kidobni. — Azt nem, . . . a világért sem . . .„még csak az kellene . . . nincs is szükség reá . . . () mondott fel . . . Tessék elhinni ez a leghelyesebb megoldás, mert, kérem, egy olyan jólköltő vendég . . . — Aranyat ér . . . igaza van barátom. Csak egy gyei nem vagyok tisztában. — Mivel? — Azzal, hogy kicsoda komiszabb fráter: maga vagy a nagyfuvaros . . . Ezt külömben végezzék el maguk között. Nem tagadom az eset felháborított. Este, szokásom ellenére megszólitottam a szőke leányt a kasz- szában, ki komoly nyugalommal meredt maga elé. — Hallottam Annuska, mondottam, hogy magát az éjjel megsértették. — Szóra sem érdemes, hangzott a közömbös válasz. — Tehát nem veszi érzékenyen? kérdeztem erősen szemügyre véve. Jó ideig nem válaszolt, aztán olyan keserű arczkifejezéssel, minőt ritkán láttam ezt mondotta: — Azt hiszem, nincs jogom az érzékenységhez. Ellenkezik foglalkozási >mmal, kenyeremmel. — Miért hiszi ezt? — Mert senki, pedig voltak vagy húszán, a kik hallották a sértést, egy szóval sem kelt védelmemre. Sőt mondhatom, igen jól mulattak rajta... És ez hidje el, jobban fájt mint a sértés . . . Éreztem, hogy ki vagyok közösítve az emberek becsüléséből, mint ahogy a bélpoklosok ki voltak közösítve, a társas érintkezésből. A pinezérek jöttek különféle rendelésekkel, s ott hagytam a pénztárt. De a szememet nem tudtam levenni arról a szomorú arczról, a sápadt ajkakról. Az újság mögül, melyet kezemben tartottam, sűrűn átnéztem reá. A figyelem, melyet munkájának szentelni kellett, elűzte a keserűséget arczáról. Negyed óra múlva, épp olyannak láttam ar- czát, amilyennek félév óta ismertem, relytélyesnek, érdekesnek. A vele folytatott rövid társalgás arról győzött meg, hogy nem csak műveltsége, de erkölcsi érzékenysége magasabb, őszintébb az átlagosnál. Mikor láttam, hogy nincs elfogulva, ismét hozzá mentem. — Annuska, kérdeztem, igaz, hogy maga itt hagy bennünket? — Igen, elsején. Mit tegyek ? Ha egy ember sincs aki megvédjen az inzultustól . . . Mert hiszen nem tagadom az inzultus fáj . . . Még a becstelen személyek is érzékenyek. — Ön nem az. Annuska, mondottam melegen. — Mit tudja Ön? És szokatlan szomorúsággal, függesztette reám kék szemét, melyből hiányzott az a megszokott, barátságtalan érzéki csillogás. Ebben a pillanatban két hatalmas csattanás hangzott el. Reá nyomban veszekedés, piszkolódás következett a szokott kifejezésekkel.
