Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-27 / 4. szám

\

s z

nagyszámú tanácskozó-testület tagjainak megcsök- kentésére, a szegényebb aristokratiát kidobta: hogy annál zavartalanabbal és teljesebben érvényesülhessen a nagybirtok érdeke. A kinevezett tagok és hivatalos állásuknál fogva tagok intézményének megalkotásával pedig a kormány hatalmi befolyását a főrendiházra is kiterjesztette.

Ennyiből áll az egész nagyjelentőségű reform. Eltekintve most attól, hogy a XX-ik században valóságos barbár intézmény, hogy valaki születésénél fogva lehessen törvényhozó, hogy mai alkatában mit jelent a főrendiház és mit lehet tőle várni, azt a főrendiházi tagok analízise mutatja.

A főrendiház jelenlegi 405 tagja közül van: 16 főherczeg ; 241 birtokezenzus alapján helyet foglaló főrend; 74 választott és kinevezett; 42 római és gör. kath. püspök; 13 más felekezetbeli egyházi férfiú és 19 hivatali állásán '! fogva tag. Ha ebből a választottakat, kinevezetteket, a nem katholikus felekezeti egyházfőket és a hivatali állásuknál fogva tagsági jogot gyakorlók összesen 106 főnyi számát le is vonjuk, ezekkel szemben mégis 299 főnyi többség áll az arisztokrátia és főpapság köréből, a nagybirtokok, hitbizományok és hóltkézi javak tulajdonosai és élvezői. El lehet józan észszel képzelni, hogy a főrendiház mai alkatában egy, szoezialis jellegű agrárpolitikára kapható legyen ? És el lehet képzelni, hogy hozzájáruljon egy olyan választói reformhoz, melynek múlhatatlan következménye a szoezialis agrár kérdések felvétele lesz ? Bár mily rossz véleménynyel legyünk is a főrendekről, ilyen rövidlátást és ennyi korlátoltságot lehetetlen róluk feltételezni saját érdekeikkel szemben. A főrendiház mai alkatának meghagyása mellett a v á 1 a s z t ó i jog reformja üres ábránd, mert azt a főrendiház mindig vissza fogja vetni. A két kérdés egymás természeténél fogva elválaszthatatlan junktimban áll, oly módon, hogy mig a főrendiház reformja megvalósítva nincs, addig a választói jog kiszélesítésére irányuló minden törekvés komoly alapot nélkülöz.

A ki a választói jog kiterjesztését igazán és komolyan és czéltudatosan akarja, annak előzetesen el kell hárítania azokat az akadályokat, melyek a megvalósítás útjába állanak. Ha nem vesszük fel törekvéseink sorába első sorban az akadályok elhá- ritását, melyek kézen fekhetőleg előttünk állanak, úgy az egész törekvést nevetségessé tesszük, vagy jóhiszeműségét kell kétségbe vonnunk. Kétségtelen, hogy az ország lakosságának társadalmi és foglalkozási tagozottsága szerint, ha a választói jog ki- terjesztésével uj népképviselet jön össze, ennek a politikai iránynak első sorban erősen szoezialis izü birtokpolitikának kell lennie. Ezen esély valószínűsége olyan, mint 1: 1000-hez. Ezt mindenki tudja s minden ellen érdek szervezkedik. Az ellenérdekek törvényileg szervezett fóruma pedig érintetlenül áll tovább: a főrendiház! A ki a választói jog általá- nositását hangoztatja és a főrendiház reformjáról meg sem emlékezik, az üres, tartalomnélkül való — mert megvalósíthatatlan jelszavakat hangoztat, katona parádét csinál becsületes harez helyett és megbocsáthatatlanul visszaél a jogot váró polgárok jóhiszemű bizalmával.

Nem/kivánunk általában a két kamarás rendszer ellen szólani, impulziv természetű népeknél nagyon is jogosult lehet a mértéktelen radikalizmus enyhítésére, lehet talán indokolni monarchikus államokban is, hogy a parlament és az államfő között felmerülhető összeütközéseket mérsékelje. L)e nélkülözhetetlennek ilyen esetekben sem tartjuk, mert vagy simán mennek a tárgyalások a parlament és

ATMAR MEGYEI KÖZLÖNY

államfő között s ekkor a második kamarára nincs,) szükség, rendesen nem is érdeklődik az ügyek iránt ; vagy komoly konfliktusok vannak, melyekben való állás foglalásánál fogva, vagy az egyik, vagy a másik részről arat gyűlöletet,

Nálunk különösen a régi traditiók sem igazolják a főrendiház léteiét, mert mig Magyarország igazán nagy, hatalmas és független volt, addig az „una eademque nobilitás“ egy és ugyanazon gyűlésben alkotott országgyűlést. Nálunk a főrendiház kialakulása igazán tisztán mint feudalis-oligarchi- kus intézménye következett be s ezen jellegét mai napig megtartotta. így egy radikális reformnak csakis a főrendiház teljes eltörlését kell kívánnia. Mint- ! hogy azonban — ismétlem megvalósíthat] an törekvésekért nem tudok lelkesedni s a főrendiház eltörlése mai viszonyaink között, rendes törvényhozási utón előreháthatólag nem valósítható meg: ennélfogva ezt az eszmét mint egyelőre gyakorlatlant mellőzöm.

De múlhatatlanul szükségesnek tartom a főrendiház oly radikális reformját, mely mellett az valósággal második kamara lesz, nem pedig a született törvényhozók középkori bagolyvára.

Es ezen reform révén talán ismét bizonyos megfelelő szerephez lehetne juttatni a törvényhatóságot, mely rég hivatását 1848-ban minden kárpótlás nélkül elvesztette, a mi talán szintén egyik oka úgy a törvényhatósági bizottságnak, mint a parlament működése meddőségének. A főrendiház megalakulását tehát a születési főrendiházi minőség teljes eltörlése mellett, a törvényhatóságok közreműködésére kellene alapítani. Minden törvényhatóság, bizottsági közgyűlése utján és lakosságának, vagy választóinak számához képest 1-3 vagy 5-ig ! terjedhető tagot választana egy-egy parlamenti czik- lusra: Horvát-Szlavon- és Dalmát országok megyéi közvetlenül választanák és küldenék képviselőiket a főrendiházba. A viselt méltóság, vagy hivatal alapján a főrendiházban való helyfoglalás megmaradna, sőt ez néhány uj hivatalra is ki volna terjesztendő, mint pld. a főváros főpolgármestere esetleg polgármesterére, a budapesti kereskedelmi és iparkamara, úgyszintén az ügyvédi és közjegyzői kamara elnökeire, valamint az egyetemi rangon levő főiskolák mindenkori rektoraira is. Ide lesz sorozandó . a felállítandó magyar nemzeti bank kormányzója is. Kiveendők azonban az 1885. évi VII. t.-cz. 4. §. b) pontjában felsorolt összes egyházi személyek, mert valamely vallásfelekezethez vaió tartozás nem lehet alapja az állam törvényhozásában való részvételre, nem lehet tehát alap valamely vallásfelekezeti intézményben bizonyos hivatali állás, vagy méltóság viselése sem a főrendiházi tagság elnyerésére. Meglehet hagyni a király által való élethossziglan való kinevezés jogezimét is, közéleti kitűnőségek honorálására, csak arra kell ügyelni, hogy a hivatali és kinevezett tagok Száma se legyen nagyobb, mint a j választottaké. A főrendiház tagjainak száma min- I denesetre kevesebb legyen, mint a képviselőházé.

Ezek volnának azon vezéreszmék, melyek szerint a főrendiház szervezetét és alkatát múlhatatlanul és sürgősen megkell reformálni. Mert mig ez meg nem történt, addig semmiféle szoezialis reformot, mely igazán az ország millióinak sorsát lesz hivatva szolgálni, megvalósítani nem lehet.

Es mi lesz ezután az aristokratia szerepe ? Eltűnnek a semmiségben '? Én mást hiszek.' Igen elfognak tűnni a közélet színpadáról azok, kiknek eddig sem volt .semmi más jogezimük az abban való szereplésre, mint a születés. Ellenben a: oknak, akik józan észszel és becsületes törekvéssel bírnak, vagyoni előnyös helyzetüknél fogva minden pálya nyitva áll. És ha a törvényhozás házába nehezebb lesz bejutniok, kárpótolhatják magukat a különféle udvari állásokkal, a diplomádénál, hadseregben. Es ennek meglesz az az előnye, hogy ezekbe a körökbe is lassankint beszivárog a magyar elem, a nemzeti felfogás és elkorhasztja és rombadönti a maradi „osztrák szellem“ utolsó fellegvárait is.

Pártoljuk a dalárdát!

Tulipános világban élünk, mely feladatául tűzte a magyar ipar pártolását; azonban bővebb értelemben véve a dolgot, a tulipán mozgalom czólja az volt, hogy a tulipán-kert pártoljon mindent a mi mag y a r.

A nagyközönség pártolja is úgy a magyar ipart, mint a magyar kereskedelmet; de ezeken kivid van még más pártolni való is ; világosabban szólva — itt van a helybeli dalárda.

A nagykárolyi dalárdát illetőleg a hírlapokban sok czikk jelent már meg, mindazonáltal feleslegesnek egyáltalán nem tartom e nehány sort; mert a dal iránti szeretet tüzét a nagyközönségben időnként éleszteni kell és eme élesztett tüzet a dalárda előadása lángra szokta lobbantam.

..A dal az érzelemnek egyszerű, könnyű, rythmikus kifejezése,“ vagy Kölcsey meghatározása szerint: „harmonniás szavakba öntése a gondolattá érlelt érzeménynek.“

A dalárda tehát nagyon nemes, szép és jó dolgot miivel, mikor énekel.

Énekelni, dalolni szoktunk mi is, bánatunkban is, jó kedvünkben is, templomban is, vendéglőben is. Dalol a mezei munkás, mikor a mezőn végzi a gyűjtést, kévekötést és dala a kis pacsirta dalával egyesülve száll a magasba, az Úrhoz! Jól esett hallgatnom mindig a mezei munkások s a kispa- csirta dalát. Dalol a mesterember munkája közben, dalol a katona menetelés alatt, szóval nagyon kedves dolog a dal, mert — mint a valóság mutatja — mindenki, még a kis gyermek is dalol; mindenki dalolja a nép száján élő népdalokat. Alig várjuk, hogy egy uj dalt megtanulhassunk, örülünk, ha már tudjuk. Igen ám, de a népdalt könnyen meg lehet tanulni. A m ű d a 11 a 1 azonban már nem igy vagyunk, az több időt, fáradságot, szakértelmet, zenei ismeretet, jó hallást, hangjegyismerést igényel.

Ezen nehézségeket azonban leküzdi a szakértő hivatása magaslatán álló karmester s a szintén részben szakértő, részben dalolni szerető, jó zenei hallással biró dalárda és igy egyesült erővel munkálkodva igen szépen tanulnak, haladnak a dalolásban és ezek után hivatva vannak arra, hogy a Magyar dalt művelve a magyar közönséget, nyilvános szerepléssel dalestélyen szórakoztassák.

A nagykárolyi dalárdának szép múltja van, versenyekről babérral, kitüntetéssel, mint a bíráló bizottság ítélete szerint képzett, jó dalárda tért vissza az idegenből, tovább tanulni és ez után is szórakoztatni, mulattatni Nagykároly város és vidéke közönségét. É dalárda érdemes volt a pártolásra a m u 11 b a n, méltó arra a jelenben i s, de a közönségben éleszteni kell a dal iránti vágyat, a m a- g yar dal iránti szeretet tüzét és én nagyon hiszem, sőt mi több, én tudom, hogy e dalárda a megérdemelt kellő pártolásban részesülni is fog. Ez idő

Egy téli délután korcsolyázni mentünk a Száva jegére. A katonabanda valami vidám keringőt harsogott. Ott volt a jégen a város valamennyi szép asszonya, szép leánya. Ott volt Zlaticza is. A főhadnagynak mindjárt feltűnt a karcsú termetű, gyönyörű arczu leányka s kíváncsian kérdezősködött felőle.

A sima jégtükrön csípős éjszaki szél sepert végig, pirosra festve a korcsolyázók arczait. A magas partról leszakított eg}7 katangkórót, s leszaladt vele a jégtükörre. Ott megállította, tánczoltatni kezdette, hatalmasan megforgatta, majd megint felkapta s rohant vele egyenesen Zlaticza felé.

A leány észrevette a veezedelnret, ki akart térni a kóró elől. Szándéka azonban nem sikerült. A katang- kóró egy hirtelen kanyarulattal korcsolyája alatt termett. Zlaticza elsápadt s megtántorodott. E pillanatban mellette termett a főhadnagy. Erős karjaival megfogta estében a leányt, aki pirulva mondott köszönetét.

így ismerkedtek meg.

Ezután naponként találkoztak a jégen. Barátom szemmel láthatólag boldog volt, s én láttam azt is, hogy Zlaticza szive szintén szerelemre lobbant.

Pár hét múlva közölte velem, hogy megkéri Zlaticza kezét. Én helyeseltem elhatározását, de közöltem vele mindjárt aggodalmamat is.

— Zlaticza atyja fanatikus bolond horvát ? félek, hogy akadályokat gördít a házasság elé.

A főhadnagy kinevetett :

— Hogyan beszélhetsz ilyen naivul, hát nem tudod, hogy Zlaticza és én szeretjük egymást ? Mikszics Lázár imádja egyetlen leányát, s igy kezét nem tagadhatja meg tőlem. De mi kifogása is lehetne ellenem ? Családom egyike a legtiszteletreméltóbbaknak. Vagyo- nom van, s az, hogy magyar vagyok, nem szégyenem, de büszkeségem.

— Adja Isten, hogy hitedben ne csalatkozzál!

Amitől féltem, bekövetkezett. Mikszics Lázár nagy

haragra gyuladt, mikor megtudta a főhadnagy szándékát s a leghatározottabban tiltakozott a házasság- ellen. Kijelentette, hogy inkább megöli leányát, semhogy

magyar embernek legyen a felesége. Ez meggyalázása lenne az ő egész politikai múltjának. Elhatározását meg nem másította : kiadta útját a főhadnagynak. Nem használt se könyörgés, se fenyegetődzős. Hiába folytak Zlaticza könyei.

Mikor látta, hogy szándékától nem tudja eltántorítani -a leányt, hidegviz-gyógyintézetbe vitte s ott tartotta egész a nyár végéig. Barátom mindent elkövetett, minden követ megmozgatott a szegény leány kiszabadítására, de minden kísérlete eredménytelen maradt. Mikszits Lázárnak hatalmasabb konnexiói voltak, mint neki, s igy azt is kivitte, hogy egy szép napon elhelyezték Zágrábból, valahova Erdélybe, a a világ végére.

Könyezve búcsúzott el. tőlem. Bucsuzáskor megesküdött, hogy nem mond le Zlaticzáról. Ez még tavasz- szal történt. Azóta hetenkipt felkeres soraival, s ezekből azt látom, hogy szegény szerencsétlen még mindig reménykedik. Bizonyos pedig, hogy hiába. Mikszics nem fog engedni soha s igy isten tudja csak, mi történik velük.

Ez Zlaticza története.

Most már érteni fogod azokat, amiket láttál és halottál.

Egyet-mást szerettem volna még kérdezni barátomtól, a vártakommandás azonban hozzá lépett s figyelmeztette :

— Önkéntes uramon a sor, mindjárt két óra. Készülődjék fel, hogy felváltsa az utczán az őrt.

Engedelmeskedett a parancsnak. Felkészülődött s miután kezet fogott velem eltávozott.

Nekem egy ideig még fejemben járt a szép Zlaticzia históriája, de azután elnyomott a buzgóság. Elaludtam a kemény pádon s csak reggel ébredtem fel, mikor a vártakomendás felrázott, hogy készülődjek fel, mert indulunk a kaszárnyába, vége a vártának.

Azóta hat esztendő telt el. Más városban, más emberek, másiszonyok között egészen megfeledkeztem a szép Zlaticzáról s szomorú történetéről. A nyáron aztán véletlen megtudtam a történet folyiatását.

A Balaton mellett töltöttem néhány napot. Elnézegettem a nagy tó tengerzöld vizét, a tihanyi apátság- kéttornyú templomát, a Csobánsz rom koszoruzta ormát. Gyönyörű nyári este volt. A part fái fürödtek a lemenő nap arany fényében.

Itt találkoztam barátommal, egykori katona pajtásommal. Azóta családot alapított és ügyvédkedik a horvát fővárosban. Megörültünk a viszontlátásnak, s felelevenítettük a múltnak emlékeit, a katona esztendőt. Séta közben hirtelen megállóit. Megragata alkaromat s igy szóllott hozzám : ,

— Emlékszel-e még Zlaticzára ? Mikszics Lázár leányára ?

— Hogyne, hogyne ! De mondd, mi történt a szegény leánynyal s barátoddal a főhadnagygyal ?

— Különös a folytatása atörténetnek, válaszolt, miközben tovább sétálgattunk. Valóságosan regénybe illő. Ha nem tudnám, hogy valójában megtörtént, magam is azt hinném, hogy valamelyik regényíró fantáziájának szüleménye.

Hogyan történt, hogy hogy nem, de úgy történt, hogy az öreg Mikszics még abban az esztendőben megismerkedett egy özvegy asszonynyal. Szép fiatal magyar menyecskével, özvegyével egy zalamegyei föld- birtokosnak. Hogy esett, hogy nem, de megesett, hogy Mikszics Lázár beleszeretett az özvegybe. Kemény és nagy harezot vívott önmagával, s az eredmény az lett, hogy feleségül vette az özvegyet. Szerelme győzött elfogult gyűlölete felett. Nem állott tovább útjában leánya boldogságának sem, feleségül adta ahoz, akiért annyit szenvedett: a főhadnagyhoz.

Elbeszélését hirtelen megszakította: fiatal pár közeledett felénk. Ragyogó szépségű fiatal asszony, arczárói leragyogott a csendes boldoság. Karját férje karjába fűzte. Daliás termetű energikus arezvonásu barna fiatal ember. Az asszonyka gyengéden hozzája simul, s arczába tekintve, mosolyogva beszélgetett.

Meglepetten megállottám s majdnem felkiáltottam :

— Zlaticza,' Mikszics Lázár leánya !