Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-13 / 2. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények köldendendők: M agykár olybán, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházuk és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. ne* ügyes szám ára 20 fillér, mHirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetések és előfizetési dijak a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai utcza ...A sí.) küldendők. Mindennapi történet. Nagykároly, 1907. január 12. (—X—-) A fővárosi napilapok gyilkosságról, véres családi drámáról Írnak. A férj agyonlőtte feleségét, mert az megszegte a hitvesi esküt. Az esemény a maga borzalmasságában is megszokott mindennapi. „Vidos István postatiszt agyonlőtte feleségét született Lőwinger Herminát, mert az J. Ferencz mérnökkel megcsalta. Az asszony meghalt. A férjet letartóztatták. J. Ferencz ur pedig tovább korzózik.“ A családi dráma hősnőjéről, Hermináról ne beszéljünk, mert ez a szegény, rossz, szép asszony már halott. Hideg testében golyó, szánandó lelke ott áll az Ur trónja előtt és várja Ítéletét. Ki merne többé az ő dolgába avatkozni. De beszélhetünk a véres szerelmi dráma többi szereplőiről: Istvánról a férjről, a ki bajba jutott és Ferenczről, a barátról, a ki nem jutott bajba. A férj, a ki agyonlőtte az asszonyát, az úgynevezett egyszerű emberek sorából való szegény legény, kis fizetésű postatiszt. Valószínű, hogy nem is szép íiu és egészen bizonyos, hogy nem elegáns. A lelke és a gondolkodása is olyan egyszerű, mint a külseje. Érzése és cselekedete nem felsőbb matematikai művelet. Meglátta Herminát és szivét elöntötte a szerelem melege. Égő szemmel és reszkető szóval állt eléje abban a nagyszerű meghatottságban, a mely minden becsületes szivet el fog szemben a nővel, a kit ezen a világon minden más nőnél szebbnek, jobbnak, kiválóbbnak, méltóbbnak érez. Mert ez az érzés a szerelem. Az igazi szerelem. És mert szerette azt a leányt, még elgondolni is képtelen volt, hogy tisztességes érzésének más szava is lehetne, mint a tisztességé. Hogy egyebet is kérhetne a nőtől, a kit szeret, mint a kezét. Megkérte, megkapta —- es megölte. A mi összefüggés ;e szavak logikájából hiányzik, azt ezúttal Ferencznek hívják. Ferencz a dráma harmadik, de érdemben nem utolsó szereplője. Foglakozására nézve mérnök. Tanult ember, művelt ember, eszes ember, ügyes ember és csinos ember. Úgy látszik a zeneirodalomban is járatos. A nótája az, hogy: szeretőnek jobb a menyecske. Ficsur mű-nyelven szólva, mig István oiyan fiatal mint a tenyerem, Ferencz olyan öreg mint az öklöm. Ferencz is meglátta Herminát neki is melege lett mikor meglátta és ő se tartotta titokban érzelmeit. 0 is szólt mint István. Sőt ő több szót mondott Herminának, mint a fiatal postás és mindenesetre édesebb szavakat. Színes, meleg és bizsergő mondatokat, a melyek kápráztatnak, gyújtanak, szédítenek. Ferencz ^tudott czirkalmazni és terveket konstruálni. O tudta, hogy mi: kell mondania Herminának és tudta azt is, hogy mit nem Kell mondania. István a kezét kérte a leánynak; ő csak éppen a kezét nem kérte. Mert Ferencz, mint mar említettük, nem olyan fiatal, mint a tenyerem, ő olyan öreg mint az öklöm. Ferencz r ém tévesztette szem elő! az úgynevezett —- körülményeket. A körülmények pedig ezúttal azt jelentik, hogy Hermina szegény leány volt. Nagyon szép, de nagyon szegény. Az ilyen leányt pedig, ha Ferenczet szereti is, nem Ferencz veszi el, hanem István. A naiv, a czirkalmazásban teljesen járatlan, tudatlan István, a ki nem törődik vele, ha annak a drága leánynak nincs is egyebe, mint a rajta valója és hogy abból a mit ő keres, két embernek kenyérre is alig futja. Sebaj; mondja István, két annyit fogok dolgozni es fél annyit fogok enni, mint eddig, Hisz érte dolgozom és azért koplalok, hogy ő ne lásson szükségét. Ez nem kínlódás. Ez boldogság. A tudós Ferencz mosolygott, a tudatlan István pedig elvette Herminát. Más ékszerre, díszre nem telvén neki, szép vállára terítette neve becsületét és szép homlokára csókolta férfiúi tisztességét. Azután István hozott az asszonynak ruhát és kenyeret, Ferencz parfümöt és virágot. Kilenczven koronából, ennyit keresett István, egy hónapra kevés kenyérre telik. Parfümre és virágra, — a feléből is bővebben. Mert a kenyér drágább, mint a parfüm. Több kell belőle és mégis kevesebbet mutat. És a parfüm előkelőbb is, finomabb is, kábitóbb is, mint a kenyér. Ezért mosolygott a tudós és csinos Ferencz, magában mondván: — Jól van István, te csak vedd el Herminát és keress neki kenyeret. Én nem vészemmel, de hozok neki parfümöt. És Hermina ma ott fekszik a temetőben. István a börtönben. Ferencz pedig friss virággal a szive fölött, folytatja szemleutját a korzón, szakértő szemmel lesve vagy egy — jó pártit, vagy egy — Herminát. A nagykárolyi gör. kath. magyar hitközség öröme. Közismert dolog, hogy a nagykárolyi gör. kath. magyar hitközség évek óta lelkipásztor nélkül van. Az 1902. év elején elhalt a mindenki által tisztelt, nagyon szeretett, ékes-szólásu, magyar érzelmű esperes-lelkész, Pazuchanits Ignácz. Fájdalom töltötte be minden hívője szivét halála után és az egyház- község vezetősége s az egyháztanács mindjárt azon gondolkozott, hogy ki lenne az elhunytnak méltó utódja. A váradi román püspökség küldött ide lelkészt, üres templomban mutatta be miséjét az Urnák, a beiktatás hívek nélkül, kiváncsi idegenek előtt történt meg; de a hitközségnek a kinevezett lelkész nem kellett. Jött másik, az se kellett. Szó volt erről, beszéltek arról, végre az illetékes körök kiváncsiak voltak, hogy tulajdonképen kicsoda, melyik lelkész kellene a hitközségnek. Erre válaszolni kellett! T Á R C Z A. .Nemes vér. Irta: Fértesy Gyula. Bartafalvy Géza ur papája : Bartafalvy Domokos ur először hallani se akart a házasságról. Szó sincs róla. ő nem egyezik bele, hogy a familia utolsó sarja egy sváb ^árendás leányát vegye el. — Én pedig elveszem. Mert nem akarok koldulni menni. Te juttattál apám, a koldusbotra, hát nincs jogod megakadályozni azt, hogy én eldobhassam magamtól azt a koldusbotot. Száz holdunk maradt még a háromezerből, az még szivarra is kevés! A Liebel-pénzen visszavehetjük az egész busái határt. Még nagyobb urak leszünk, mint voltunk. Azután szeretem is Etelkát. — Szereted? akkor vedd el, fiam. A szerelemnek nem lehet parancsolni. Ha szereted vedd el, ha czigányleány is. (Természetesen csak úgy, ha a czigánypapa háta megett is százezrek vannak.) Lám, én is elvettem a te megboldogult édes anyádat, az Isten nyugosztalja, elvettem bizony, pedig hát.... — Pedig hát ő tisztázta ki apámat, mert hallom, hogy akkoriban már úgy állt, hogy az utolsó holdját is elliczitálták volna. Ne maszkoljon én előttem, öregem Tudok én mindent. Az öreg kellemetlenül érzi magát. Köhécsel és elsompolyog otthonról a kaszinóba, útközben mormogva valamit a kölykök hálátlanságáról, a kikre ráköltik a szegény apák mindenüket s a kik ezért hálafejében gúnyolják őket. Géza pedig, mig nézett a tipegő öreg ember után, úgy érgzte, mintha valami hatalmas erkölcsi szégyenérzet szállná meg. Hát ő is csak egy módot tud a megélhetésre, a házasságot. Egy pillanatra felébredt benne a fiatalos büszkeség. Megírja a leánynak, hogy hazudott neki, mikor azt mondta, hogy szereti. Nem szereti, csak a pénze kell neki! De ez se igaz, mert szereti. És szerette is. Persze csak a maga módja szerint. Legfőképen azért, mert gazdag volt. Hanem mikor az esküvőn ott állott a szép, szerelmes menyasszonya mellett, akkor úgy érezte, hogy igazi, őszinte szerelem vezeti őt az oltárhoz. Pedig hát Etelkát is csak úgy szerette, mint azelőtt akármelyik szeretőjét. Néhány hónap múlva ráunt. Mig az apja élt, az alatt csak nem hanyagolta mégse el a feleségét, mert az öreg minduntalan a fülébe beszélte, hogy a becsület úgy hozza magával, hogy a feleségét becsülje meg, mert annak köszönhet mindent. Ő se szerette valami rajongóan a feleségét, de mig csak élt szegény, mindig alázatos, hódoló alattvalója és hűséges hitestársa volt. — Én is az vagyok! — veti oda a fiú. — De én ezt tiz évi együttélés után mondhattam el, te pedig már most is, alig egy év múlva menyecskék után jársz. — Van is abban valami? Én tőlem neki is udvarolhatnak. Én is csak udvarolok 1 Mikor aztán az öreg ur behunyta a- szemét és elment a Bartafalvyak családi sírboltjába, a mellé a halvány arczu asszony mellé, akit becsületére legyen mondva, ha nem is szeretett, de nagyon becsült, hát akkor azután kieresztette a gyeplőt az urfi. Az atyja még csak a lelkére beszélt néha, de most már nem volt a mi korlátolja. Mert a felesége könyei, a szép kék szemekből aláhulló könyek, azok csak ingerelték. Minek pityereg az az asszony, hiszen őt is szereti ? Szegény Etelka először szemet akart hunyni a férje dolgai felett. Gyöngédebb akart lenni, sem hogy mulatta volna, hogy fáj neki a férje hűtlensége. De mikor azután látta, hogy az az ő gyöngédségét egyszerűen gyengeségnek, gyávaságnak nézi, hát más módot próbált meg. Jól ismerte férje büszke természetét, hát annak az utján akart hatni rá. Hátha figyelmeztetné őt, hogy tulajdonképen tartozik is neki szerelemmel ? Együgyü, naiv asszonyka volt, jóformán meg se gondolta jól, a mit mondott és legfőképen nem értette úgy, amint mondta. — Jogom van tőled hűséget követelni! én mentettelek meg! Nélkülem koldulhatnál! Persze hogy volt e szavakban valami a pénzemberek rideg, hideg számitó hangjából is, maga is kiérezte és a következő pillanatban már odaborult a férfi mellére s csókkal, szerelmes szóval engesztelgette. De későn volt már! A gőgös, büszke Bartafalvy Gézának felfutott a vér az arczába, halántékán kidagadtak az erek, keze ökölbe szorult, látszott rajta, hogy ajkán ott lebeg valami sértő, kíméletlen sző, hanem csak még se mondta ki. Lefejtette magáról az ölelő karokat durván, idegesen. Az asszonyka kétségbeesetten kérlelte : — Bocsáss meg ! Ne haragudj ! Miért haragudnék ? Nincs oka rá. Igazat mondott, Hanem még egyszer nem akarná meghallani. És ezért kell, hogy vége szakadjon közöttük mindennek. — A ki engem nem becsül, azzal én nem élhetek együtt. Meg azután a Bartafalvyak nem is szoktak senki kegyelméből sem élni. A mit a felesége hozott a házhoz, azt viheti megél még ő a maga emberségéből is.
