Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-14 / 2. szám
melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1906. évi 2-ik számához. Folytatás a főlapról, Nagy László főispán kijelenti, hogy úgy az alispán helyettes főjegyzőt mint az aljegyzőket kerestette hivatalos helyiségükben, azonban ott találhatók nem voltak. (Hála a rezisztencziának, gyönyörűen intézik a megyei közönség dolgait! Szerk.) Ilosvay Ferencz árvaszéki elnök betegségével mentette ki magát, Bornemissza Géza helyettes elnök pedig pénztárátadáson van Csanáloson. — A tisztviselők eljárásával szemben kijelenti, hogy saját hatáskörében fog a legerélyesebben intézkedni, s kéri ennek tudomásul vételét, — ami meg is történt. Böszörményi Sándor bizottsági tag interpelláczió- jára kijelentette elnöklő főispán, hogy a fenti eljárásból kifolyólag esetleges károkért az anyagi felelősség úgy az árvaszéknél mint a közigazgatásnál, azokat az előadókat terheli, akik mulasztásukkal közvetlen és egyedüli okai lesznek a közönség károsodásának. Kir. ügyész jelentése. Orosz Sándor kir. ügyész jelentése szerint az elmúlt hóban az összes foglyok száma 113 volt, ebből jogerős ítélettel 86, felebbezés alatt 6, vizsgálati fogságban 21. Tekintettel a télviz idején rendesen szaporodó bűnesetekre, a fenti szám még kedvezőnek mondható. Tanügyi jelentés. Bodnár György kir. tanfelügyelő jelenti, hogy a magyarosodás a közoktatás terén örvendetesen halad, amiben nagy része van, a foganatba vett szigorú intézkedéseknek, igy a múlt hónapban is három néptanítótól vonatta meg referens az államsegélyt, mert ezen a téren működésüket nem találta kielégítőnek. Különösen kifogás alá esett Hóba község népoktatása, melynek részére szintén nem javasolta a kért államsegélyt. Az elmúlt évben Szatmár vármegyében 132 tanitó működött, s 12-vel szaporodott az elemi népiskolák száma. — Ezután jelentést tett a tanitó változásokról, továbbá a már régebben beszüntetett, különösen a nemzetiségi iskoláknál fungáló lelkésztanitói állásoknak rendes tanítókkal való betöltéséről. Pénzügy, közutak. Kemény Alajos kir. pénzügyigazgató az adóbefizetésről szóló jelentését csak a februári közigazgatási bizottsági ülésen teszi meg, mert az adóhivatalok felszaporodott teendőik miatt erre vonatkozó jelentéseiket még nem küldötték be. Majd a behajthatlanság czimén törölt adókról és kiadott adó mentességekről tett jelentést. Kacsó Károly tekintettel a téli időben nagyrészt szünetelő munkálatokra röviden jelentette a bizottságnak a közutak állapotát, a vasúti párhuzamos, beton átereszek és útjavítások körüli munkálatokat. Útadó befolyt 89531 korona, hátralék 183794 korona. Bizottíjgok alakítása. Végül a közigazgatási bizottság kebeléből kiküldendő albizottságokat választották meg szavazással a jelenlevő tagok. A szavazás eredménye a következő : Pótadó elleni félszólamlási bizottság: Kemény Alajos, Szuhányi Ödön, Kacsó Károly, ináncsi Papp Kálmán. Árvaügyi bizottság: Domahidy Sándor, ináncsi Papp Kálmán és Böszörményi Sándor választott, Jékey Zsigmond, lázári Nagy Béla kinevezett és Szuhányi Ödön póttag. Fegyelmi választmány: Jékey Zsigmond, ináncsi Papp Kálmán, Kemény Alajos, Kacsó Károly. — Póttagok : Bodnár György, Böszörményi Sándor. Erdészeti albizottság: Nagy Lázsló elnök, Domahidy Sándor alelnök, ináncsi Papp Kálmán biz. tag. — Erdészeti II-o d fokú albizottság: Nagy Béla, Böszörményi Sándor, Jékey Zsigmond, ináncsi Papp Kálmán rendes, — Kende Zsigmond, gr. Károlyi György, Sántha Kálmán és Szuhányi Ödön póttagok. Munkásügyi bizottság: Domahidy Sándor, Böszörményi Sándor, ináncsi Papp Kálmán, Szuhányi Ödön rendes, — gróf Károlyi György, Jékey Zsigmond, gr. Berchtold Artur, Nagy Béla póttagok. Ezzel a bizottság befejezvén működését, szétoszlott. Maróthy Sándor nyílt levele. A szenzácziót elmulasztja, érdektelenné teszi a „holnap“, a — benső értékkel biró mély és igaz dolgok élete örök, ezeknek reprodukálása bármikor időszerű és érdekes. Ebből a szempontból indultunk ki, mikor Maróthy Sándor bizottsági tag ur nyílt levelét az ismeretlen beküldő érdekes kisérő soraival közreadjuk. Nyílt levél (a „Szatmárvármegye“ czimü lap szerkesztőihez.) Bár kelletlenül és fáradt lélekkel, de kötelességemnek tartom, — még ha szenzáczió-vadászatnak ülök is fel, — nyilatkozni felhívásukra. Hát szerkesztő urak ! Tudják azt önök nagyon jól, hogy Deák Ferencznek, a Tiszáknak, az összetördelt, lehazaárulózott, megbénított kormányoknak, az egész magyar fajnak, sőt csekély személyemnek is a független Magyarország az ideálunk, melyért szive vérét büszke örömmel ontotta eleget és ontani fogja, ha kell, — a magyar. De tudja ezt Ausztria s tudja a dinasztia Justh Gyula nélkül is, hisz kitörölhetetlen vérbetükkel van felírva. Oh nagyon is tudja ! Sőt, sajnos, az oktalan, lelketlen hírlapi és községenkinti izgatás lármája el is hitette vele, hogy a magyar függetlenség az ő halálharangját kongatja. Itt a bűnné fajuló hiba aztán, szerkesztő urak ! A gyengét lázt okozó szerekkel izgatják, esetleg halálugrásra. Es milyen halálra ?! Ez az, mi engem és tudom, hinni akarom, minden épeszű magyart még aludni sem hagy. Egy diszért összetépjük az egész házat ! — Mint a rósz gyermek, kit kínálnak, körülraknak minden azelőtt kedves játékszerrel, de összetör mindent, mert neki a holdvilág kell ! Hát hazafiasságunk abban nyilatkozik meg, hogy folyton lehazaárulózzuk, összetördeljük, megbénítjuk kormányainkat, parlamentünket, amely előbb Európa legmagasabbb színvonalán állott, csúnya, durva jelenetek színhelyévé teszik és ennek tapsol s ujjong a magyar sajtó ?! Kin leírni, hogy magyar az a sajtó, szerkesztő urak ! Ha Bécsben pofont kapunk, itthon veszett haraggal egymást pofozzuk. Megölünk minden tekintélyt, amely közölünk merészel kiemelkedni. Megakasztásán s felforditásán iparkodunk minden rendnek. A tisztviselők kifejezett renitenciájára falrengető tapsokban törünk ki, ha nem renitensek, terrorizáljuk őket ! Az ország összes hivatalaiban a politikai tudományok művelteinek és meghalt a munka 1 Mert valami nem tetszik a szalonban, felgyujtuk a házat. Hát ezt anarchiának hívják, szerkesztő urak ! Olyan hazafiságot, mely ezt csinálja, én el nem ösmerhetek. — Az nekem nem kell ! Nekem olyan hazafiság kell, mely dolgozik, működési köröket, megélhetési alapokat teremt a független Magyarország fejleszthetése számára. Nekem olyan hazafiság kell, mely azzal az önök által említett oláhval s általában bár más nyelven beszélő, de magyar állampolgárral megértesse és éreztesse azt, hogy ép úgy az ő, mint a magunk közös javára iparkodunk dolgozni, hogy egymásra vagyunk utalva s egy az érdekünk. Mert önző tudatlanság képzelhet itt független Magyarországot addig, mig a nemzetiségek ellenünk izgathatok, mig hazafiság örve alatt hírlapjaink ellenünk izgatják őket. — (Lásd a legközelebbi időben majdnem az Összes lapokat.) Ellensége az a magyarnak öntudattal, vagy vakon, aki itt a nemzetiségek ellen izgat; rosszabb az, mint az a tény, hogy van a nemzetiségek között is izgató. Csak szeretet szülhet ragaszkodást. Csak munka, kitartást, összetartást függetlenséget. Hát ime, önök felhivtak, én írtam, bár tudom, czéltalan, hisz a bálványimádók keresztre feszítették az Istenembert s ennek nevében máglyán égették meg az ellenvéleményt. így volt és igy lesz, de egyet igaznak kell elösmerni : „Nem mindig a romboló tömegnek van igazsága !“ Gacsály, 1905. decz. 30. Maróthy Sándor. Eddig a közlemény. Érdekes eszmemeneténél, nem hétköznapi stylusánál fogva méltán megérdemli a figyelmet, csak pár szót kivánunk a magunk részéről hozzáfűzni. E sorok irója nem gyakorlott a toll forgatásban, de talán ép ez okozza azt, hogy ez őszinte, minden erőltetéstől ment levél olvasása oly élvezetet adott nekünk, hogy azt egy a hazáért igazán és mélyen aggódó férfi kétségbeesett feljajdulásának kell elismernünk. Nem ismeretlen ez érzet előttünk sem s — bár látszólag a levél értékéből látszunk levonni — azt hittük, hogy csak nem voltunk képesek kifejezni érzelmeinket, annak a levélnek elolvasása után úgy érezzük, hogy azt mi is leírhattuk volna. Ez az érzet az ismertető jele az igazságnak, hiszen hányszor hallottuk azt már, hogy a Szózatot, a Hymnuszt nem volt mesterség megirni, mert minden gondolat, minden szó mintegy magából következett. így van Írva e levél is, legfelebb, ha mindezeket átéreztük, utólag egy gondolat támad mással. Némelyik a negyedik szomszédjához kiabál át. A feketeszemü Borcsa pedig egy nótát kezd : A várdai dobogós kőhidnáj Három legény rozmaringot kaszál . . . Itt megáll és hátraszól: — Ugy-e lányok, nem is volna bolondság, ha a rozmaringot kaszálni lehetne ? Aztán folytatja : Én vagyok a rozmaring szedője, Barna legény igaz szeretője . . . A nótát vele dalolják hárman. A negyedik a sorban Mari, az hallgat. Az utánna következő észreveszi és előrekiált Borcsának: — Ne gajdolj, a Mari gyereke beteg. A Borcza pedig visszafelel: — Mért ment férjhez? Muszáj volt neki? Én sohase megyek férjhez. Nem is lesz gyermekem, se beteg, se egészséges. Csak nyomorúság az, két szegényből négyet-ötöt csinálni. — Már az igaz, — mondja hátul egy másik asszony. — De ha egyszer az a szegény ember sora ? . . . Azzal elhallgatnak. Csak a kapák pengése hallatszik néha, mikor itt-ott egy tégladarabba ütközik a vas. Mert ócska akol állt azelőtt ezen a helyen, abból maradtak itt a téglák. Mari elgondolja magában, hogy délben hazaszaladhatna, megnézi Tercsikét. Megigazgathatná a teknő- ben a párnáját, tejet adhatna neki. A fiú is mindössze ötesztendős, felét a tejnek a Tercsiké szája mellé önti. Persze, hogy hazaszaladhatna, vissza tudna érni egy félóra alatt. Délben, mielőtt a munkát abbahagynák, megjelenik a csősz. (Sok helyütt kapálnak a határban, nem lehet folyton egy hadnak a sarkában.) Mari szól neki, de a csősz nem engedheti. — Ha hazaszaladsz, Mari leányom, maradj is otthon, mert az ispán erre jöhet. Az tudja, hogy itt tizenöt kapásnak kell lenni, hát megkívánja, hogy tizenötöt lásson. Meg aztán mitis segélhetnél a porontyodon ? Avval, hogy megnézed, még nem gyógyul meg. Marinak ég a lába alatt a föld, mikor az ebéd félóráját tétlen kell eltöltenie. Pedig nem is jön az ispán. És elkeseredés tölti el szivét az egész világ ellen. Minek is viszik el mellőle az urát minden második esztendőben harminczöt napra. ? Kinek van nagyobb szüksége rá, mint neki ? A királynak ? Az megkapja adóban azt, ami a szegény embertől kijár neki. Minek neki az ember maga is ? Pompázkodni vele a katonai parádékon ? Ugyan, hiszen az ő Jánosa már csaknem pupos a munkától. Pedig nem is olyan rég egyeneshátu, szép szál ember volt . Aztán az ispánra gondol. Négy hatosért! Négy hatosért napkeltétől napnyugtáig ide lánczoltatja, hogy még a beteg gyerekéhez se mozdulhasson! Pedig, ha pedig késne is egy félórát, mi az? Utolérheti a többit, és az ispánnak semmi kára belőle. De nem lehet. Nem engedi a csősz, mert fél az ispántól, az ispán a tiszttartótól, a tiszttartó a jószágigazgatótól. Az meg a kegyelmes úrtól, akié a föld. Azért nem mehet ő haza. — Eh! —- gondolja nekikeseredve, minek is él a szegény, mikor olyan megkötözött, földhöztapadt rab. Es Mari délben sem eszik egy falatot sem. Aztán bódult fejjel, lázasan fog a többivel a kapáláshoz. * Délután négyóratájt a falu felől egy kis gyerek jön futva. Marinak megdobban a szive, pedig még nem is láthatja, hogy az ő Petije a gyerek. Mikor a Peti odaér, ölébe kapja, össze-vissza csókolja, aztán letörüli róla a verejtéket. — Mért hagytad ott Tercsikét fiam ? — kérdi tőle aztán lihegve. — Nem sir . . . olyan csöndesen van . . . félek otthon. — Mióta nem sir ? — Már régen, déli harangszó óta. Mari szinte megtántorodik : — Jézus Mária . . . Jézus Mária . . . dadogja, gyere fiam. — És ölébe kapva fiát, szalad a falu felé. A kapások csak nézik, nem szólnak utánna. Tudják, hogy nem rendes dolog, hogy a Tercsiké ebéd óta nem sirt. Addig jó, mig a beteg gyerek sírni tud. Marit alig birja a lába. Tegnap estétől nem evett, a Peti is nehéz, és a rémület is úgy elgyöngi- tette. — Mért nem szóltál valakinek a faluban ? — kérdi fiától. — A szomszédban nem volt senki otthon . . . és féltem, Tercsiké nagyon hánykolódott, aztán nem is mozgott . . . Az asszonynak reszket az ina. Leteszi a fiút, úgy gyorsabban futhat. Pedig hiába már. Az alacsony, földes szobában, a teknőben egészen elsárgultan fekszik Tercsiké. Testecskéje csaknem meztelen, mert minden takarót lerugdalt magáról, mig a halállal vívódott. Már csaknem egészen hideg ; pedig milyen tüzes volt reggel! — Gyöngyöm magzatom, virágszálam ... — fuldoklik az asszony — fehér galambocskám, hát elröpültél tőlem ... — és csókolja, öleli a ránczos, kis testet. A doktor pedig, aki mint halottkém megvizsgálja a beteget, másnap kijelenti : — Nem kellett volna belepusztulni a gyermeknek. Nagy láza volt, semmi egyébb. Ha a mediczinát rendesen adják neki, meg vízzel borogatják, okvetlenül meggyógyul. Ilyenek maguk : ketten vannak hozzá, de a gyerekkel egyik se törődik. A sovány asszony meg csak sir, sirsziveszakadva. Minek mondja a doktornak, hogy az urára a királynak volt sürgős szüksége, neki megkapálnia kellett, hogy a doktor harmincz krajczárja meg a medicinára negy- venje valahonnan előkerüljön. Minek mondja ? A doktor úgy sem érti meg az ő nagy keserűségét és a Tercsiké úgyis meghalt már.
