Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 58. szám
■HBHBHwlK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jőkai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK . Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-3^i Egyes szám ára 20 fillér. *==Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér* sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetéseit és előfizetési dijait a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókal-utcia 2. sz.) küldendőit. Iß«« Rákóczi szelleméhez. Nemzeti múltúnk emlékein elmerengve: lehajtott fővel, dobogó szívvel s pilláinkon egy-egy rezegő könycseppel állunk meg előtted Rákóczi Ferencz dicső szelleme, ki a hazafiság legtisztább fényében tündökölve itt élsz közöttünk századok óta, mig földi lényed ott pihent elhagyatva, messze a hazától, idegen hant alatt! A Te szellemed költözött Kossuth Lajosba, hogy újra átélje honfi vágyait, újra megvívja honfi harczait s újra átérezze a hontalanság sziveket tépő, lelkeket ölő kinteljes martyrumát, . . . „pro libertate!“ A Te kuruczaid támadtak életre az 0 honvédéiben, hogy több babért, több dicsőséget szerezzenek a régi zászlóknak s több honfivért áldozzanak föl, . . . „pro libertate!“ A Te dicsőséges néped szabadságvágyának, drága szerelmének édes zsolozsmái, dübörgő, csattogó, kesergő, lemondó, sziveket, lelkeket magával ragadó csodás dallamai újultak föl a mi közelmúlt időnkben, hogy azok több hittel, szentebb szerelemmel, erősbb bizalommal, nagyobb reménységgel töltsék meg a lelkét nemzeti életünk Golgotáját járó szegény magyar népnek, . . . „pro libertate!“ A Te önzetlenséged közel állott az Istenember tökéletes önzetlenségéhez ! Fejedelmi fényt, mérhetetlen kincseket áldoztál fel a haza szent oltárán; elvetettél mindent: földi bolgogságot, földi dicsőséget, . . . martyrok kinteljes tövis koronája vérezte homlokod, . . . „pro libertate! “ Én édes Jó Uram! én Nagy Fejedelmein! Jövel, . . . jövel! . . . Hazád földje éhezik poraidért, árvának, szegénynek érzi magát poraid nélkül; . . . hazád népe epedve vár, hogy ráboruljon földi lényed szétömlő porsátorára s könyezve, bűnbánóan esdjen bocsánatot a csaknem kétszáz éves számkivetésért! Jövel, . . . jövel, én kegyes Jó Uram! én Nagy Fejedelmem! Nyugágyad készen áll az édes, szent hazai földben, — a melyben úgy vágytál nyugodni, porladni . . . Készen áll nyugágyad, jó puhára vetve: igaz szerelmünkkel, titkos vágyainkkal van kibélelgetve, ... múltúnk dicsősége, jövőnk reménysége lesz a fejed alja, tündéri szép álmot álmodhatsz majd rajta, . . . leteritünk igaz, bűnbánó könyüink csillogó fátylával s elringatunk lelkünk igaz fohászával én Kegyes Jó Uram, én nagy Fejedelmem! Rákóczi itthon. Messze idegen rög alól a hazai földre visszatértedben mélységes hódolattal köszöntünk nagyságos Fejedelem! A lomb-hullató őszi szellő bús zokogása, a magyar nép öröm könyekben fürösztött bánata kisér uj pihenő helyedre. Köszöntünk Téged, bujdosó társaiddal egyetemben, mint ideálokká finomult héroszait a szent szabadságnak, eszményeit az önfeláldozásnak, megalkuvást nem ismerő vitézeit a hősi magyar típusnak. Közel kétszáz éve annak, hogy a szabadságért emelt fegyveredet hitvány árulás és ármány kitépte kezedből és Te szemeidet reményvesztetten hordoztad körül utoljára a magyar földön, a melytől sorsod búcsúzni késztetett. És nehány hü embereddel ott állva a határon, elszorult szívvel gondoltál vissza a változékony idők árjában semmivé tett reményeidre, foszlányokra tépett csillogó vágyaidra. És a patak vize, a melyet eltikkadt ajkaidhoz értettél, keserű volt, mert könyeid hullottak bele. És a föld göröngye megvérezte lábaidat, mert gyönyörűséges álmaid romjain jártál. És fölötted borús volt az ég, mert imádott néped felett elsötétült a nap . . . Lehajtott fővel, panasztalan megadással; de egy nemes, nagy lélek büszkeségével hagytad el a haza földjét, a melyért küzdöttél, szenvedtél véred hullásával, lánglelked fényével, csoda szép jellemed hajlithatatlan erejével, földi kincseid feláldozásával, izzó hazafisággal és rendületlen bizalommal egy szebb jövő iránt. Közel kétszáz éve, hogy szegényebbek lettünk Veled. Azóta mindig visszavártunk ! Nincs annyi csepje az óczeánnak, a hányszor sóhajtoztunk utánad RÁKÓCZI! Mily varázslatos ez a név! Van benne vágy, büszkeség, remény, keserűség, bánat; van benne tetterő, elszántság, hősiesség, fegyvercsörgés, villámlás és van benne édes-bús melódia, suttogó szerelem, odaadó gyengédség, szines ábránd, bűbájos madárdal. Ketté hasad a kétszázéves múlt kárpitja! Ficzánkoló paripákon megjelennek a kurucz vitézek, homlokukon a szabadságszeretet glóriájával, szemeikben a halált megvető bátorság nemes tűzével. Sátora előtt ül a vezér. Fejét kezére hajtja. Tekintete a messzeségbe téved. Egyszerre megszólal a tárogató bánatos, álmatag hangja, s a szivekbe markol. A kuruczok viharedzett kemény arczvonásai elfimulnak és csudás ellágyulás tükröződik rajtuk. A fejedelem fürtös feje lejebb hanyatlik, arczán gyönyörrel párosult fájdalom rezdül át, kebléből mélységes sóhaj tör fel és szemeit mintha könny hojnályositaná el. E pillanatban harsona riad a közeli hegy ormán. A tárogató elnémul. A íejedelem feláll és int. A kuruczok egy-kettőt igazgatnak a nyereg kápán, földrengő morajjal vágtatnak az erdőszélén felbukkanó labancz sereg ellen. A vezér is lóra pattan és tova tűnik a ködös messzeségben. íme képzeletünk r egy röpke felvillanása igy hozza elénk Rákóczi tündöklő alakját és a szabadság nevében érette halni kész bajtársainak daliás csapatját. És mi képzeletünk szárnyain vajmi sokszor szálltunk vissza a múltba. Álmatagon lehunyva szemeinket merengő lelkűnkbe sokszor idézte fel a históriának azt a korszakát, melynek Rákóczi volt a hőse, legdélczegebb vitéze. És hányszor zarándokoltunk a távol keletre Rákóczi, Zrínyi Ilona, Tökölyi és a többiek sirhalmához, hogy egy szál virágot tépjünk onnét, a megszentelt porrészek közeléből. Egy szál virágot a reménynek, hitnek, jobb jövendőhöz való bizalomnak illatos zálogául. Rákóczi! Eddig csak a képzelet merész röptű szárnyain jöttél haza hozzánk! Most ime ütött végre az óra, hogy százados sírodból kikelve porrá váltan — de szent neved örökké üde varázsával térsz vissza közénk, hogy itt maradj az idők végeztéig. Nem kell többé messze idegenbe zarándokolnunk, ha nehéz órákon hazafias fájdalmunkat akarjuk elpanaszolni, vagy öröm könyeket akarunk sírni eszméid diadalán. Itt vagy közöttünk és megszentelt poraid a néma sirfenékről is bátorítanak, buzdítanak, felemelnek, biztatnak vigasztalnak. Drága mi nekünk ez a magyar íöld. Ezer éves múltúnk millió szála fűz minden rögéhez. De most, hogy a Te poraid is összevegyülnek vele még sokkalta drágább lesz-e haza minden göröngye e mi szivünknek. Áldott legyen az óra melyben haza jöttél, ezerszer áldott a föld, a melyben pihenni fogsz és milliószor áldott a nép melyből való vagy. * Fogadjuk, hogy méltók leszünk dicső emlékedhez és törekvésünk lészen megközelíteni életed gyönyörű ideálját: a rég sóvárgott édes mámoritó, ragyogó szabadságot. ■«—m
