Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-29 / 32. szám
Nagykároly, 1906. április 29. Vasárnap. XXXII. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK INDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-sí. Egyes szám ára 20 fillér. «&Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetések és előfizetési dijak a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai-utcza 2. sz.] küldendők. Nemzetiségi jelöltjeink. Úgy látszik a vármegye nyolcz választó kerületéből három kerületnek nemzetiségi képviselő-jelöltekhez lesz szerencséjük, helyesebben szerencsétlenségük. Igv az eddig beérkezett híreink szerint román nemzetiségi jelöltje lesz br. Vécsev Lászlónak az aranyosmegyesi, Pilisy Lászlónak a krassói és gr. Teleki Pálnak a nagy- somkuti választó-kerületben. Hogy ezek a nemzetiségi jelöltek a siker nemi reménységével fészkelődnek, nem tudjuk, valamint azt sem, hogy melyik nemzetiségi frakczióhoz tartoznak, a mérsékelthez, vagy a túlzóhoz és végül arról sem szólhatunk még semmit, hogy közjogi szempontból minő pártállásuk van, a függetlenségi vagy a hatvanhetes alap hivei-e? De egy kétségtelen, hogy román nemzetiségi jelöltek es igy vármegyénket meg nem érdemelt számban akarják képviselni az uj parlamentben, a nemzetiségi konczertben. Erre a különös megktilömböztetésre nem szolgált reá Szatmár vármegye, az kétségtelen ! Nem azt akarjuk mi ezzel mondani, hogy elvileg ellene vagyunk annak, hogy a magyar törvényhozásban a nemzetiségek is képviselve legyenek. A világért sem. Ez a politika a Tisza Kálmán politikája volt a múltban, a ki azt hitte, hogy ha útját állja, hogy nemzetiségi képviselők kerüljenek be az országházba, ezzel elintézte véglegesen a nemzetiségi kérdést. Ez rósz politika volt, mert elkeseredést, elkülönítést szült. Eredménye az volt, hogy a román intelligenczia szeparálta magát a magyar világnézettől, külön kultúrában kezdett élni s teljes erővel a közgazdasági térre vetette magát, megalkotta az oláh pénzintézetek százait hazánkban a Királyhágón túl, a melyekkel hatni akart saját népére s valósággal kibecsülni akarta az erdélyi magyart földbirtokaiból. Mert a kié a föld, azé a hatalom, a vezetés! A mostani kormánynak ugylátszik helyesebb politikája van e tekintetben. Nem csinál belőle semmit, ba a múltakhoz képest több nemzetiségi képviselő jut be a képviselőházba, jól tudva azt, hogy ha ott előadják panaszaikat, kívánságaikat, a kölcsönös megértés idővel élét veszi a nemzetiségi törekvéseknek, a tulhajtásoknak. Azt azonban nem akarjuk elhinni, hogy paktumot kötött volna különösen a románság vezetőivel, mert ez már végzetes hiba lett volna. Ezt a híresztelést meg is czáfolták. Azért a magunk részéről sem tartjuk valami nagy szerencsétlenségnek azt, ha nehány nemzetiségi képviselővel több jut be a parlamentbe. Ezt meg is érdemlik. Megmondjuk miért? Egyszerűen azért, mert a nemzetiségek a közelmúltban, mikor az abszolutizmus réme lenyegetett, mikor kereshették volna Bécsnek a kedvét, nyugodtan viselkedtek. Ha ennek oka a magyar állam, alkotmány es szabadsághoz való ragaszkodás volt, akkor dicsérendő próbán mentek keresztül. Hadd jusson be azért egy nehány román képviselővel több a dunaparti palotába, ettől nem fordul fel a magyar világ. Az azonban már nagy baj volna, ha olyan számmal kerülne be oda a román, tót és szerb nemzetiségi képviselet, a mely a magyar törvényhozás magyar jellegét megzavarni volna képes. Épp azért az a nézetünk az általános választói jogról is, hogy azt csak a magyar nemzeti szempontok szigorú betartásával lehet megcsinálni. Mert a statisztika számai csalhatnak és egyszer csak arra ébredünk egy elhibázott választási rendszerrel, hogy hazánk utánzott képe lesz a nemzetiségek Eldorádójának, Ausztriának. Nem szabad azért ridegen elzárkózni ettől a nagy reformtól úgy, a mint Tisza István gróf és pártja elzárkózott, mert a felülről jövő jogadás, jogkiterjesztés jelszavát nem lehet már többé a napi rendről leszorítani. Ez egy koreszme, a mely feltartóztathatlanul előre tör, mert szükség van rá. De ha elhamarkodjuk a reformot csak azért, mert arra szükség van, esetleg magyar faj és állami szempontból olyan végzetes hibát követhetünk el, a' mely örökre megboszul- hatja magát. És mert a nemzetiségek érzik az általános választói jog behozatalának szelét, természetesnek találjuk, ha mozgolódnak, hogy a reform tárgyalásánál ők is képviselve legyenek. De már azt rósz politikának tartjuk még az ő szempontjukból is, hogy borura-derüre mindenütt jelölteket állítanak, mert ezzel még óvatosabbá teszik a képviselőházat a “választási rendszer átalakítását czélzó munkájában. És ezzel rátérünk tulajdonképeni tárgyunkra, a mi oláh képviselőjelöltjeinkre és az általuk előidézett helyzetre. Ismételve azt, hogy nem vagyunk ellene annak, hogy a románság is képviselve legyen a törvényhozásban, ebből önként következik az, hogy csak tiszta oláhlakta választó-kerületeket tartunk feljogosítva arra, hogy saját fiaikat küldjék képviselőknek. T A 1^ C Z A. Imitá torok. Az imitálás voltaképpen zenei talentum. A kinek oly finomul fejlett hallóérzéke van, hogy a halott hangokat hullámzásaival és árriyéklataival emlékezetében tudja tartani, az könnyen képes is azokat utánozni. Igazi művészi élvezetet a legtökéletesebb utánzás sem nyújthat, de az embert elszórakoztatja ez alsóbb rendű tehetség is. Az imitátorok legprimitívebb fajtája az, mely állati hangok : kutyaugatás, macskanyávogás, tehén bőgés és madárdal utánzására szorítkozik. Mert hiszen még a madarak koloraturénekesnőinek is, a fülemilének, kanárinak és rigónak csekély a skálája. Magasabb rendű imitátor az, ki emberi hangok utánzására képes. A színészeknek igen tekintélyes része imitálásból tengeti művészetét, vagyis csak akkor képes a színpadon valami elfogadhatót nyújtani, ha azt a szerepet egy hivatott művész előadásában látta. Ezek a lelepzett imitátorok, kik remek, imitáczi- ókat képesek a színpadon bemutatni. A férfimitátor rendszerint női hangokat utánoz s ehhez képest női toalettben jelenik meg a közönség előtt. Párisban a Montagne Russe nevű mulatóhelyen hallottam egyet, ki egy negyedóráig tiszta és magas női szopránt énekelt, fölment egészen a duplán vonalozott d-ig. A közönség legnagyobb része azt hitte, hogy nő énekel, de az imitátor egyszerre csak egy kromátikus skálát csinál, hangja egyre öblösebb és vastagabb lesz s végül kivág egy kontra c-t. Persze az ilyen fajtájú imitálás magas fokú zenei képzettséget és ritka hangadományt tesz fel. A tehetségesebb imitátorok nagy bravúrral tudják egyes emberek beszélő modorát utánozni. Legkönnyebb imitálni azt, kinek valami nyelvhibája van, vagy modorosán beszél; ellenben nehéz, szinte lehetetlen utánozni az olyan embert, a kinek beszéde természetes és ment minden affektácziótól. Rendszerint hires színészeket szokás imitálni, a kiknek előadásában, akár kell, akár nem, mindig beékelődik egy kis pátosz. Az öreg Korcsek az ötvenes években olyan harmadrendű komikus volt a nemzeti színháznál. Mint imitátor azonban elsőrendű máig is, noha több, mint húsz éve, hogy nyugalomba vonult. Nincs az országban dialektus, melyet az öreg ne tudna imitálni. Minthogy azonban ő maga felvidéki származású, kissé tótosan beszél. Zamatos jóízű magyarsággal csak akkor ejti ki a szavakat, ha az alföldi magyart imitálja. Ilyenkor fogadni lehetni rá, hogy a Hortobágyon született. Kitünően imitálta egykor a hires szerecsen tragikust, Ire Aldridge-t, ki az ötvenes évek vége felé egész Európát bámulatba ejtette művészetével s ki a nemzeti színháznál is hosszabb ideig vendégszerepeit, persze angol nyelven. Akkoriban Réthy bácsi, a színházi csínyek hires mestere, gyakori vendége volt Rákoson egy derék gentry-családnak, hol gyakran emlegették, hogy menynyire szeretnék a híres szerecsen művészt látni, de a nagy munkaidőben nem mehetnek be a teátrumba. — Majd kihozom ide, — mondá Réthy. _____— Hát kijönne ? — Meghiszem azt. Mihelyt komédiás valaki, egy pohár jó borral a lomniczi csúcs tetejére is fellehet csalni. Holnap este itt lesz ezen a szent helyen. Nagyon jó fiú csakhogy hát persze angolul mekeg. Réthy bácsi pedig másnap összebeszélt Korcsekkel, ki este felé feketére mázolta be arczát, bodorra sütötte a haját és pirosra festette az ajkát. így preparálva ketten kocsira ültek és kihaitattak Rákosra. Nagy traktamentum várta ott az exotikus művészt, kit az egész háznép tágranyilt szemmel bámult. A fölszolgáló cselédek ijedt képpel szaladtak ki a konyhára csodákat beszélni. Korcsek pedig egyre beszélt angolul, azaz összehadart valami szótag zagyvalékot, de úgy ropogtatta azokat, hogy szakasztott mása volt az Ire Aldridge beszédének. Néha mikor egy-egy pohár bort fölhajtott, artikulálatlan hangokat hallatott utána, épp úgy, mint a szerecsen művész Otellóban, mikor Jágó- val veszekedik. A jelen pillanatban belépett valaki aki kételyeket táplált a személyazonosság felől. — Nekem — mondá Réthyhez fordulva — sokkal magasabbnak tetszett e jeles művész ur a színpadon. — Magas talpú csizmákat hord a kókler. — A szeme is nagyobbnak látszott. — Tágítja a hunczut. A tisztelendő ur teljesen meg volt nyugtatva. — Milyen kár, — mondá, — hogy a húgom nincs itt. Nagyon jól tud angolul. Milyen szépen eldiskurálnának. — Öröm volna hallgatni — modá Réthy infámis flegmával. .. És folyt a mulatság éjfélig és azután. A talmi Ire Aldridge egyik angol tósztot a másik után mondotta, Huszthy Zoltán fényképésznek Kossutli-utcza 5-ik számú saját házánál ÜPSsT kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme öltözőszobával s az álandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s agy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.
