Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-15 / 28. szám
Nagykároly, 1906. április 15. vasárnap. 2S. szára. XXXII. évfolyam. FÜGGETLEN POLITIKAI LAP. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető; közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész cvre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. ügyes szánt ára 20 fillér. «=Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetések és előfizetési dijak a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai-utcza 2. sz.) küldendők. Husvét. Fenséges erővel búgnak a harangok a feltámadás nagy ünnepén, s hirdetik az Eszme, az Ige hatalmát. Levetve hamuval behintett ruhánkat a sivár, sanyargató böjt után, felszabadul lelkünk a szürke köznapiság szorongató hálójából s dicsérjük az Urat. Gloria in Excelsis! Szivünket áthatja a félelmetesen nagy érzés, a mi valamikor egyszer a szenvedő, hivő egyszerű emberekben jelentkezett: Az Eszme dicsősége! Azé az Eszméjé, a melyik felszabadította az emberiséget a lelki nyomorúságból és teremtett egy uj, nagy világot, a szeretet világát. Simuljon el lelkűnkben a feltámadás nagy ünnepén a pártos szenvedélyek felkorbácsolt hulláma és hirdessük a szeretetet. Hirdessük az oltár előtt hirdessük házi tűzhelyünknél, az ünnepelő társaságban, mint a hogyan a Megváltó hirdette mindenütt, mindenkinek. Nem osztotta ő részekre a nagy egész emberiséget, mint a hogyan a Szeretet maga is oszthatatlan, mindenkire és mindenre kiterjedő. Ki mondhatja magáénak a világűrt, ki száguldhat fel véges erővel a csillagok honába, ki sajátíthatja ki a megváltó Ige varázsát a maga gyönyörűségére? Hálaimát rébe- günk ma fel a nagy Istenhez, a ki szeretettel öleli magához a buzgó embert. Füstölög az oltár tüze s lelkünk áldozata száll fel a ma- gasságos isteni trónhoz. És ha elér oda, a hol laz angyalok kara zengi énekét a nagy örökkévaló élő előtt, ha elér fohászunk oda, belevegyül a gyönyörűséges zsolozsmákba, úgy a szenvedő, hivő ember lelkét viszi fel az Ur zsámolya elé. — Boruljunk le a mai napon az Ur színe előtt és imádkozzunk: Gloria in Excelsis! Es ha megtelik szent áhítattal a lelkünk, ha az ég kegyelmessége nyugalmat hint a mai napon gondoktól fáradt agyunkba, ha az isteni jóság terjeszti felénk áhított áldását, ne feledjük el, hogy ez az ünnep nem csupán a hagyomány által megszentelt szokás ünnepe, hanem egy örökreszóló nagy intés a létküzdelem versengő emberiségnek. Azt hirdeti a harangok bugása, hogy a teremtő Eszme nem zárható el, nem rejthető el, az feltámad, hogy éljen és boldogítson. Nehéz viszonyok közt, súlyos körülményektől űzetve könnyen letérünk az Igazság útjáról. Hitünket vesztve sokan rohanunk a vak sötétségbe. Sokan vagyunk a bűnösek, a kik a gonoszok utján járunk. Térítsen meg a mai nap fensége mindnyájunkat és dicsérjük dicsérve az Urat. Tűnjön el közülünk a poklok megtévesztő sötétsége s tárjuk fel lelkünket a világosságnak! öleljük keblünkre a szenvedőt és vigasztaljuk, a sírénak szárítsuk fel a könnyeit s vezessük be a Hit országába. Engeszteljük meg, a kit megbántottunk, mert Istennek tetsző dolgot művelünk vele! S terjeszszük ki lelkünk szeretetét mindenre, mert minden ember Isten ábrázatára és dicsőségéie teremtetett. Száll, száll a tömjén- füst, bug az orgona s a földön dicsőséggel ünnepel az Eszme. Merítsünk ma a Hit forrásánál erőt a további küzdelemre s véssük be jól a lelkűnkbe ez ünnep jelentőségét és hirdessük a jövőbe vetett biztos hittel, hogy: Feltámadott ! Búgjanak a harangok és hirdessék a feltámadott Eszme hatalmát! Gloria in Excelsis ! Békesség az ünneplő lelkekre! A sötétség lovagjai. * í (R.) Még le sem csendesedett a harczi zaj; • még örömmámorban úszik Nagykároly városa és már is disszonáns hang üti meg béke és nyugalom után vágyó lelkünket. Becsületes hivők! Hallgassatok ide ! Azok az emberek, a kiket ti eddig vezéreiteknek tartottatok, és akként tiszteltetek, rutul megcsaltak benneteket. Ti a liberalizmus hirdetői után haladtatok eddig, és most kisül, hogy a ti embereitek nem a becsületes sza- badelvüséget, nem a függetlenségi és 48-as párt eszméit: a szabadság, egyenlőség és testvériséget szolgálják, hanem a — sötétséget. Ütczáinkon szines plakátok díszelegnek. Fekete’‘betűk — az ármány és gazság betűi — harczot hirdetnek róla. Harczot az egyenlőség ellen. Az igazság ellen. A szavakat, a melyek szemforgató ügyeskedéssel egy városunkban nem létező párt — a szoczialdemokrata párt — ellen, vannak irányítva — jól ismerjük már az előző évekből. Abból az időből, midőn választó-kerületünkben a néppárt szerencse lovagjai próbálkoztak a liberalis pártokkal megküzdeni. Akkor nem sikerült nekik. És most az előbbinél cseppet sem különb, sőt hazugabb jelszó alatt: a keresztény szocziálismus jelszava alatt akarják ebben a kerületben a rendet megbontani, a békességet feldúlni. De fer- telmes játékaik nem fognak a néppárti fiókszenteknek sikerülni; nem, és százszor nem, ha az egész világ politikai vigéczét városunkba csőditik is, hogy betanult, mézédes szavakkal a mi népünket elbolonditsák lelkét megmételyezzék. Mert mindenki tudja nálunk, hogy ez az uj gúnyába bujtatott párt nem a nem létező T A R C Z A. Visszaemlékezés. Irta : Domanek István. Illés Ferencz az iroda legrégibb embere volt. Fiatal legénykorában került oda és biz’ ma már inkább a vének közé lehet őt számítani. Nem is annyira az évek sokasága, mint inkább az örökös huza-vona, a szakadatlan robotolás, a sok nélkülözés öregitették meg. De azért csak rótta a betűket nap-nap után ren dületlenül, nem lankadó ügybuzgalommal. Egy napon az igazgató ur behivatta és megbízatást adott neki, hogy az iroda számára a vasúton érkezett utánvételes szállítmányt váltsa ki. Kézhez kapta az összeget, mely vagy kétszáz forintot tett ki. És ebéd után el is indult, hogy a megbízatásnak eleget tegyen. Nadrágja zsebe mélyébe helyezte a gondosan összehajtogatott papírpénzeket és igy ballagott a vasút felé vezető széles utón. Amint pár lépésnyiről visszatekintett a háta mögött elmaradt nagy, komor épületre, melynek első emelete csupa irodahelyiségből állott, valami különös érzés futott át egész testén. A szögletben, az a négy ablakos az igazgató ur szobája. Milyen büszkén, milyen daczosan meredtek rá azok az ablakok. Nem is olyanok voltak azok, mint a többi. Amazokat belepte a gyár udvaráról felszálló piszkos por és füst; nem törődött velük senki. Senkinek sem jutott eszébe, hogy hébe-korba meg is kellene tiszto- gattatni. Akik mögötte ülnek, azok, igaz, hogy úgy sem érnek rá kitekintgetni az utczára. Az igazgató ur ablakai mindig ragyognak a tisztaságtól. Hja, az más . . . Illés sokáig eltűnődött az ablakokon : — Éppen úgy van velünk is. Dolgozunk, robotolunk szüntelenül és elkopunk piszkosan, rongyosan. Ez az egy ember él fölöttünk pompában, minden dolog nélkül. Néki négy tiszta, ragyogó ablakot adott a bolondos véletlen, mi_ meg négyen szorongunk egy ablaknál és az ilyen ronda, piszkos. Lám ilyen az élet. Illésnek úgy rémlett, mintha a hosszú ablaksor most még jobban rámeredt volna. Mintha hallaná: — Látod, látod. Ez a mi sorsunk. Hányán vagyunk itt a piszokba, szennybe, miként sok száz munkástestvérünk, akik itt a komor, füstös falak között őrölik le életüket. A négy fényes ablak most még büszkébben, ragyogóbban meredt le az utczára. Illés azután megint hátat fordított a komor épületnek és ballagott tovább. A tavaszi nap szinte égetően sütött, hogy Illésnek kedve kerekedett volna leheveredni az árok szélén sarjadó fűbe. De mégis valami úgy űzte, kergette onnan, ahova az ablakok olyan ijesztően bámultak le. Sokféle gondolat villant meg agyában. Amint a friss tavaszi levegő meglegyintette arczát, úgy érezte, mintha most egyszerre kiszabadult volna a szolgaság, az elnyomottság nehéz nyűgje alól és a szabadság, erejét érezte zsibongani egész valójában. Úgy érezte, mintha a tizenöt esztendő minden megaláztatása, minden átkozott» keserve most egyszerre a lábai elé került volna, hogy eltapossa, agyongázolja, megsemmisítse örökre. És megint eszébe jutott az az ember, akinek négy tiszta, fényes ablaka kevélykedik ott fönt a temérdek piszkos között. Fogait összeszoritotta és botjával vadul csapkodta az utszélen sarjadó gyönge füvet. Éppen tizenöt esztendeje. Akkor is éppen igy volt minden, csak én öregedtem meg. A gyárudvar, az épület s a helyiségek, az ablakok, az igazgató ,— mind-mind változatlanok. Az igazgató ma is olyan rigorózus, mint akkor volt. Ma is olyan büszkén kevé- lyen halad el a magamfajta szegény, kopott ördög előtt, mint régente. S vájjon más tekintetekben változott-e ? Az-e még, ami akkor volt, tudniillik aki a rabszolgájának nemcsak a munkaerejét kívánja, követeli, hanem e családi boldogságára is kiveti hálóját ? . . . Itt valami nagyon lesújtó érzés remegtette meg Illést. Úgy érezte, mintha a torkát fojtogatta volna valaki. Egy vendéglő mellett vezetett el útja. Betért, hogy egy kissé kipihenje a tikkadtságot. Leült egy sarokasztalhoz és egy pohár bort rendelt magának. Lelki szemei előtt megelevenedett a letűnt tizenöt esztendő minden kis jelenete. Már el is felejtette, hogy ő küldetésben van. Csak mikor hirtelen a zsebébe nyúlt, a bankó számáról jutott eszébe, hogy hova is indult és hogyan került ide. Még egy pohár bort kért. Közben odavetődött egy régi ismerőse, akivel gyermekkorában sokat játszadozott együtt. Ott lent, abban az örökös por- és sártengerrel körülvett falucskában. A gyerekkorát segített föleleveniteni az emlékeiben. — De hát hogy is történt csak ? — kérdezte egyszerre csak. Illésnek nehezére esett a felelet. Nagy vonásokban mégis elmondta : Huszthy Zoltán fényképésznek Kossu.tli-u.tcza 5-ik számú saját házánál kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme Öltözősi0bá?al S az álandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é._ közönség rendelkezésére áll.
