Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-04 / 25. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY király azon joga, hogy a pártütés bűnével vádoltak letartóztatását illetőleg előbb is, mint a pörbefogás megtörtént volna, elrendelhesse mindazt, amit a köz- álladalom biztonsága és a törvények kívánnak. — A királyi biztos utalványozási joga. Szat- márvármegye területen fekvő összes királyi adóhivatalokat ma leérkezett rendeletével arra utasította a Belügyminiszter, hogy a vármegye háztartási alapja terhére eszközlendő összes kiadások tárgyában folyó évi márczius 10-én kiadott rendeletét kiegészítve, ezentúl a személyi járandóságok utalványozásának kizárólagos jogát a teljhatalmú királyi biztosra ruházza át. A kir. adóhivatalok e rendelet alapján a mai naptól kezdődőleg csupán Nagy László királyi biztos aláírásával ellátott nyugtatványokra fognak fizetéseket eszközölni. — Utazás egy emléktábla körül. Örvendj Hazám! A vészterhes fellegek elvonultak fejed felől. A gondviselés megelégelte a csapásokat, melyeket sújtó kezeivel eddig reád mért. Újból tejjel-mézzel folyó dús Kanaan leszel. A kivándorlás teljesen megszűnik, sőt mindazok kik eddig az óczeánon túl küzdöttek a mindennapi betevő falatért: egytől-egyig visszatérnek dajkáló kebledre, mely ápol és eltakar. Úgy bizony. Felderült végre a te boldogságod napja is: emléktáblát illesztenek a városi tornaterem falába! Hogy nem csinálják azonnal? azért ne ess kétségbe ! A fődolog az, hogy a képviselő-testület elvileg hozzájárult az eziránti kérelemhez. És ezt Dezsőnek köszönheted, oh Hazám. A nagy Dezsőnek, aki ezen tényével a sötét háttérbe szorította hírneves druszáját, Bánffy Dezső bárót. A nagy Dezsőnek a dicsőségben társai: Dr. Vetzák Ede és dr. N. Szabó Bertalan. Üdv nektek, városunk Szent Háromsága ! * * * Őszintén szólva, politikai szempontból nekünk bliktri, akár létesítik az emléktáblát, akár nem. Hogy mégis felszólaltunk ellene, azt csak azért tettük, mert a gymnáziumi ifjúság eszti- tikai érzését akartuk megvédeni^ továbbá mert a kérvényezőket akartuk egy ilyen bosszantóan nevetséges heczcz elkövetésében meggátolni. Felesleges bővebben indokolni, hogy nemzeti emléket csak valamely dicsőséges esemény, vagy valamely megrendítő tragikum megörökítésére szoktak emelni. Megvannak-e ezek a motívumok a szétkergetett társaság esetében? Tagadhatatlan tény, hogy a Hatalom — akár jogosan, akár jogtalanul történt is az — megalázta őket akkor, midőn a közgyűlésnek a vármegyei székház nagytermében való megtartását részükre lehetetlenné tette. Hát a saját megaláztatásukat, a saját szégyenüket akarják márványban megörökíteni? Ehhez különös gusztus kell. De azért csak tessék, ha jól esik. Mi úgy tudjuk, hogyha valamely tisztességes család leány tagjának „törvénytelen“ gyermeke születik, a család mindent elkövet, hogy szégyenüket leplezzék. Nem tudunk oly esetet, hogy egy ily családban a gyermek törvénytelenségét tanúsító keresztlevelet a szoba főhelyére, a tükör mellé függesztették volna. — Rettenetes szám. Mig a dúsgazdag és jóllakott alkotmányvédők zavartalanul folytatják kisded játékaikat és egy tenger medrét megtöltő könyeket hullatnak, azért mert a közös bakának német szóval és nem magyar nyelven szidják állandóan az apjaistenét: Addig napról-napra ijesztő mérvben szaporodik az ország lakosságának kivándorlása. Csak Szat- márvármegyéből 1906. január 1-től kezdődőleg 2735-en vándoroltak ki Amerikába, kizárólag munkakeresés czéljéból. Rettenetes szám! Szomorú valóság lett, hogy a magyar immár nem leli honját a hazában, mert a koaliczió eddig csak beszélt, s igy természetesen nem ért rá gondolkozni, miként lehetne a hazánkat végromlással fenyegető, a pestistől is borzasztóbb rombolást okozó kivándorlást megszüntetni, illetve a kivándorlók megélhetését ide haza is lehetővé tenni. A kormánynak azonban mely programmjában a népjogokat akarja megvalósítani, nem szabad tétlenül néznie a félelmetesen közeledő katasztrófát, az elnéptelenedést, hanem minden erejével oda kell hatnia, hogy a nép itthon is kapjon munkát, mely megélhetését és honmaradását biztositja. Elvárjuk vármegyénk helyettesített alispánjától, hogy az elsősorban megyei csapást jelentő tényről sürgős felterjesztést intéz a belügyminisztériumhoz, aki bizonyára módot találand arra, hogy a szörnyű veszedelem mielőbb hathatósan orvosolva legyen. Szoczialista veszedelem. — Három czikk. — Irta : Jászt Oszkár.') I. Az általános titkos választójognak diadalmas útjában talán legnagyobb akadálya: a szoczializmustól való félelem, a szoczialista veszedelem réme. A vidéken járva minduntalan találkozik az ember ezzel a súlyos aggodalommal, sőt nem egy u. n. intellectuel fővárosi ember szájából is hallottam az ellenvetést : — Hát hogyne volnék az általános titkos választójog elvi barátja, hisz kultur-ember vagyok. De nálunk más a helyzet. Ami fejletlen nemzeti életünk még nem bírja el a szoczializmusnak veszélyeit! . . . Ha azután közelebbről tudakoltam felebarátaim aggodalmait, hogy miben is áll az a rettegett szoczialistaveszedelem: bizonytalan vezérczikkszólamoknál egyébre alig találtam, de a sokszínű szózavar felett mindig ott úszott a fő-fő-mumus réme, mely egyaránt kétségbeejt minden vidéki uram-bátyámot s tölt el borzalommal nem egy fővárosi „kötényes“ szabadgondolkodó „testvért“: az internaczio- nalizmus mumusa. — A szoczialisták magukat internacziona- listáknak vallják, tehát nemzetellenesek. Ezért legnagyobb ellenségei ők ezeréves alkotmányunknak. Nem hiába félt úgy a Jakaboktól a nemzet imádott publiczistája, nem hiába gyűlölik úgy a szoczializmust tudományunk legfőbb díszei közül számosán, kik a társadalmi igazságok igéit hirdetik. Minthogy pedig az általános titkos választójog a szocziálistáknak meg fogja nyitni a törvényhozást: a napnál világosabb, hogy előbb-utóbb, de el fog pusztulni miattuk a magyar haza. És ez az érvelés, kérem, nem karikatúra, sőt merem állítani, hogy 100 magyar ember közül 90, aki a szoczialistaveszedelem felett kesereg, nem tud ennél több okot felhozni a szoczializmustól való iszonya mellett. Elvi okot értek. Gyakorlatit azt persze inkább tud, hisz jóformán egész sajtónk évtizedek óta e téren nem csinált egyebet, mint azt, hogy elferdített minden tényt, eseményt és gondolatot, ami a szoczializmusra vonatkozott. A nagy Anatole France-nak van egy gyönyörű elbeszélése a rettenetes Putois-ról. Elmondja benne csodálatos humorával, hogy a vöröshaju, torzképü Putois hogyan tartja rettegésben egy kis franczia város egész lakosságát. Lop, rabol, gyújtogat, lányokon követ el erőszakot ez a borzalmas lény. Keresik, kutatják, körözik, de senki sem képes rátalálni. Mert Putois ur nem létezik és sohasem létezett. Hát akkor hogyan ejthet kétségbeesésbe egy egész várost ? Épp ezt meséli el a franczia regényíró s a kis novella keretében fényt vet a legendák képződésének folyamatára. Kimutatja, hogy rosszul megértett tényekből, egy-egy odavetett nyilatkozatból, egy-egy szándékos tóditásból hogyan születhetik meg az emberek lelkében valami természetfölötti alak. Hála közműveltségünk magas fokának és sajtónk emelkedett szellemének — mely évek hosszú során át gyártotta enmasse a végtárgyalási sikamlós történetecskéket, az öles sporttudósitásokat és a prostituált képviselőházbeli croquis-kat, de csak rendőri hírekben vett tudomást a század társadalmi fejlődésének legnagyobb eseményéről: a szoczializmusról — a mi társadalmi és politikai életünknek is megvan a maga Putois-ja: borzalmas, torz és nem létező, mint ama legujabbkori franczia legenda. Ez a vöröshaju, kancsal Putois: a szoczialistaveszedelem. A legkülönbözőbb alakban tűnik fel a nemzet képzeletében: majd földet oszt fel, majd kirakat-ablakokat tör be, majd szabadszerelemben tivornyázik, majd templomokat rombol, majd a haza ellen nemzetközi összeesküvéseket tervez ... no meg olykor emeli a munkabéreket, szembeszáll a szolgabiró urak mindenhatóságával s küzdelemre tömöríti a kizsákmányolt népet . . . És a hazug vagy jóhiszemű rémlátásokból és az osztályérdek tényleges félelmeiből összegyűrődött és megszületett a legújabb magyar politikai legenda: az internaczializmusPutois-ja. Mert szoczializmus — az még nem baj! Hisz „mindnyájan szoczialisták vagyunk“. Te is, ő is, mi is. A herczegprimástól Mezőfi Vilmosig. Persze „nemes értelemben vett szoczialisták“. De nemzetközi szoczialistának lenni: az már halálos bűn, úri emberhez méltatlan, szégyen. Arra csak a fegyencz, zsidó vagy félbolond képes. És ilyen embereknek adjunk választójogot! ? Nem, soha! Ilyenféle pszichológia alapján ront neki a gróf Tisza István nemeztének túlnyomó többsége az általános titkos választójognak. Persze az Arany János népe sem érti egészen a dolgot, mert ő sem olvas könyveket. Nincs módja, pénze, ideje hozzá. De ő közelről látja azéletet: terheit, baját és viszontagságait, a kötött birtokot, az alacsony munkabért, a pandúrral feloszlatott gyűléseket. Látja és gondolkozik rajta. És szoczialistává lesz a maga módja szerint. Mert a szoczializmust nem Marx és a többi „zsidó“ „csinálta“, hanem az élet. Ezzel a néppel nem lesz oly nehéz megértetni a szoczialista „veszedelem“, az interna- czionalizmus értelmét és jelentőségét. E lap szerkesztőségének szives vendég- barátságát élvezve, meg is fogom kisérleni. (Folyt, köv.) Városunk geniális szülöttének eme nagybecsű értekezése először a Budapesti Naplóban jelent meg, melyet közérdekű jelentőségénél fogva és különösen azért, mert nálunk merőben téves nézetek uralkodnak a szoczialismust illetőleg, mi is közlünk. Elégtétel Demidor Ignácznak. Hogy mennyire igazságtalan volt Nagykároly város képviselőtestülete akkor, midőn rendőrkapitánya ellen, Mercs László, Kirilla Adolf és Simkó Aladár letartóztatása miatt a fegyelmi eljárás megindítását rendelte el, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szatmári kir. ügyészség a beadott vádiratban foglalt „bűncselekmények“ miatt, — miután a letartóztatás teljesen jogos és törvényes volt — a vád képviseletét nem vállalta el. A királyi ügyész végzése a következő : Ifj. Kirilla Adolf és Mercs László nagykárolyi lakosoknak Demidor Ignácz nagykárolyi rendőrkapitány ellen a btk. 193. §-ba ütköző személyes szabadság elleni vétség miatt tett feljelentése tárgyában a vádképviseletét a B. P. 34. §. alapján megtagadom. Indokolás : A feljelentés tárgyát az képezi, hogy Demidor Ignácz Nagykároly rendezett tanácsú város rendőrkapitánya feljelentőket és pedig ifj. Kirilla Adolfot a feljelentéshez közjegyzőileg hitelesített másolatban csatolt elővezetési parancsnak kézbesítése mellett Nagykárolyban 1906. évi márczius hó 18-án délután személyes szabadságuktól megfosztotta,-őket a kiküldött városi rendőrökkel hivatalába kisértette és ott felolvasván előttük ama táviratomat, meylyel ellenök magánosok elleni erőszak és súlyos testi sértés büntette miatt a nyomozást elrendeltem, őket kihallgatta, s a kihallgatás után ugyancsak közjegyzőileg hitelesített másolatban becsatolt írásbeli határozattal előzetes letartóztatásba helyezte, majd az éjjel fél 12 órakor Szatmár-Németibe induló vonattal, a kir. törvényszék fogházába kisértette át, honnan csak másnap délután szabadultak. A 3171—1906. kü. szám alatt kelt és a feljelentett rendőrkapitánynyal távirati utón közölt határozatom alapján foganatosított nyomozás folyamán a sértett Brebán Aurél dr.-nak, továbbá István János, Csuján Anna, Sugár Emil, Rába László, Ember János, és Kovacsóczy Olivér nagy károlyi lakosoknak vallomásából kitűnik az, hogy feljelentők több más társuk kíséretében összesen mintegy öten-hatan megtámadták a folyó hó 17. és 18. közötti éjjel a nagykárolyi Magyar Király kávéházban időző Brebán Aurél dr. helyettes szolgabirót; s mig ez utóbbit ifj. Kirilla Adolf előbb a földre, majd a pamlagra teperte le, — addig nevezettet a többiek és ezek között Mercs László feljelentő is botokkal ütlegelték, s rajta ez által több sérülést ejtettek.
