Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-27 / 13. szám
Nagykároly, 1904. márczius 27. 13. szám. XXX. évfolyam. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : M agy kár olybán, Jókay-utcza 2. sz. ELŐ FIZETÉS ÁRAK: Egész évte 8 korona. Félévre A ,,orona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyház, k és iskolák részére egész évi előfizetés ^beküldése ^-.ellett egész évre 5 korona. na* Egyes számlára 20 fillér. i#=Hirdetósek jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Békés idők. Elsiratott, eltemetett közéletünk fóltámadt sorvasztó haldoklásából. Másfél éves nehéz küzdelem után, amelyet egy nagy, szent és igaz ügyért vívtak a jóreménységü hazafiak, beállott a termékenyítő béke. Maga a másféléves harcz építő és romboló volt egyszerre. Amit épített a magyar nyelv jogainak, külön állami souverinitásunk érvényesítése tekintetében, azt lerombolta az ország életerőinek megbénításában, a gazdasági íejlődésben. De ne emlékezzünk a sötét napokra. A tanulságokat szűrjük le magunknak ama régi közmondás elvén : hogy saját kárán okul a magyar. Nyitott szemmel lássuk meg mindazt, ami e küzdelemből világot vet követendő utunkra, de öljük ki szivünkből, vessük ki lelkűnkből a keserűségeket, amelyek a másfel éves hadakozás alatt gyökeret vertek. És örvendezzünk most a békének. Örvendezzünk kétszeresen, mert rendkívüli e beke, mint a hogy rendkívüli nemzet nézői voltak annak a históriai nagy pillanatnak, amikor a magyar törvényhozás termében kezet fogtak a kibékült ellenfelek, a magyar nemzet nagyságának, rendkívül nemes tulajdonainak fölemelő érzésétől áthatva tapsoltak a történelmi jelenetnek, amely oly ritkán eshetik meg a nemzet életében. Nagy és magasztos győzelem volt az ellenséges hadviselő felek mindkét részéről, egy értékében föl nem becsülhető pyrrhusi győzelem, amit büszkén kell odajegyeznünk nemzeti históriánk tanulságos példái mellé. Tavasz van, uj életet, virágzást fakasztó tavasz s a természet termékenyítő időszaka mintha csak viszhangja volna annak az áldásos korszaknak, amelynek a béke jegyében meg kell indulnia. Nagy feladatok állnak előttünk. Másféléves harcz inproduktiv rombolását kell jóvátenni, a munka fegyverével kell kiköszörülni azt a csorbát, amit anyagi létünkön a harcz fegyvere ejtett. Mily felemelő, nemes önérzettel mehetünk egy uj harezba. Hiszen kipróbáltuk erőinket, ismerjük egymásnak tettre készségét s tudjuk, hogy munkánk nem lehet eredménytelen. Álljunk tehát sorba, az édes magyar föld barázdasorába, amelyből annyi vérvirág fakadt és csengő fegyverünkkel, a munka szerszámával vessük ki belőle az aranymagot, amelyből nemzetünk életerős fája serdül ki. Béke, béke ! A legszebb fogalma az erkölcsi világnak. Rajta épül föl a haladás, a boldogulás, olyan, mint egy hatalmas gránitoszlop, amely egekbe nyúlva hirdeti a főid lakóinak alkotóerejét , Nagy gondolkodói * a htW; kerekségének már alapozzák, már körvonalöziák az elkövetkezendő, uj világrendet, amejynek levegője, gerincze, ehető eleme, a béke lesz. Az egyetemes békeg cífnÍKOiv néin lesz szükség arzenálokra, ahol fekete ágyúit öntik a népeket pusztító polgárháborúknak és nemzeti harezoknak, hanem az erkölcsi és anyagi boldogulásra kovácsolt fegyverek munka-arzená- jábol nyeri fegyverzetét az öt világrész. Oh, egyetemes béke, mikor jön el a te országod ? Még oly messze vagy tőlünk, hogy csak ideális gondolkodók látnak rajongó lelkűk távolatában, de el fogsz jönni, el kell jönnöd egy-két század, vagy évezred után. Mi pedig örvendezzünk addig a magunk termékenyítő békéjének. Dolgozzunk rajta, hogy sokáig tartson, mert Így bizton elérjük, azt a még be nem látható időt, azt a messzi ezredévet, amikor az egyetemes béke fehér lobogója alatt sorakozik csatarendbe az egész világ! Tiszti értekezlet. A nagysomkuti főszolgabíró a napokban a járásához tartozó községi és körjegyzőkkel ismét tiszti értekezletet tartott, amelynek jegyzőkönyvét az alábbiakban közöljük : Jegyzőkönyv. Felvétetett Nagysomkuton 1904. márczius 4-én a járási t. értekezlet alkalmával. Jelen vannak : Dr. Péchy Péter járási főszolgabiró elnök, Barna Benő, Erdős Aurél, Ihász Henrik, Keresztény Lajos, Lőw Mihály, Farkas János, Szabó Ernő, Székely Ernő, Simon Ignátz, Ungur Jakab községi és körjegyzők és Rácz Dezső jegyző. Elnöklő főszolgabiró az értekezletet megnyitván üdvözli a megjelenteket és felkéri Keresztény Lajost, mint a mai értekezletre kijelölt előadót, hogy előad- mányát ismertesse. Előadó a múlt értekezleten megállapítottak figyelembe vételével ismerteti a főszolgabírói hivatalhoz beterjeszteni szokott havi és időszaki jelentések ügyét és élŐúduianyában felsorolja azon jelentéseket, amelyek okvetlen szükségesek és annak megállapítása után, hogy a járás jegyzői kara ez idő szerint 102 féle havi és időszaki jelentéstételre van kötelezve, indítványozza, hogy ezen jelentések egy része mint fölösleges és sok munkával járó inellőztessék, illetve beterjesztése alól a jegyzői kar felmentessék. Határozat. Az értekezlet előadó indítványát elfogadja és határozatilag kimondja, hogy ezután a főszolgabírói T A R C Z A. A Fejedelem toporzékol Henrik fejedelem, harminczegyedik az Ehrenhol- dok dinasztiájából, valamelyik téli estén, úgy tiz óra felé, tétova tekintettel járkált fel és alá rezidencziája könyvtár szobájában. Nem tudott megállapodni önmagával : lefeküdjék-e, vagy rágyujtson-e egy szivarra. — A kérdések kérdését egy óra múltán sem tudta megoldani, tehát becsengette Adolfot, a vén komornyikot. Ez vörös ember volt és nagyon hangsúlyozott mondatokban szokott beszélni. — Parancs? — Vén bandita — szólt enyhén a fenség — hát te még ébren vagy ? — Látja ! — felelte Adolf. — Látom. Hát küldd be Dev^old grófot. A vörös komornyik odaállt XXXI. Henrik elé, de egészen eléje : — Éjfélkor ? Mi a csudának .? — Ne feleselj ! Mert én igy parancsolom. Az államminiszteremmel, azt hiszem, én rendelkezem. Az „államminiszter“ szóra Adolf a leghatározottaban mosolygott. — Én nem bánom. De ez nem szép fenségedtől. — Micsoda ?-t Hogy ilyenkor zavarja szegény grófot. Influenzás és már egy órája alszik. A fejedelem gondolkozóba esett : — Igazad van — szólt kisvártatva. — De én unatkozom. A komornyik most már szemtelenül mosolygott: — Hát erre kell az államminiszter.? Erre a czélra jó a lovag is. — Racielit gondolod, a főudvarmestert? — Miért kérdi fenség ? Sem több lovag, sem több főudvarmester nincs az országban. A fenség kaczagott : — Adolf, te szemtelen vagy, de azért küldd be a lovagot. Adolf dörmögött: — Ezt megmondhatta volna mindjárt ! Már küldöm ! Bacieli, akit oly lenézően kezelt Adolf, Spanyolországban született, Olaszországban élte át misztikus gyermekkorát, valamelyik balkáni állam tisztikarából lökték ki mint számvevőtisztet, egy pár évig (mig meg nem szökött) az idegenek légiójában franczia zászló alatt itta a legcsipősebb pálinkát, mig csavargásai között egy éjjelen arra ébredt, hogy ő először is : lovag, másodszor : XXXI. Henrik fejedelem főudvarmestere, harmadszor: mégis beteljesednek az álmai, mert ezentúl nem szalonnát fog ebédre enni, negyedszer : hogy eléri vágyai netovábbját, az aranysujtásos piros uniformist. Ebben az aranysujtásos piros uniformisban hajolt meg kétrét most is fenséges ura és parancsolója előtt : — A legkegyelmesebb hivásra megjelentem. — Kedves lovag, unatkozom. — Rendelkezzék leghívebb szolgájával fenség. — Hallja lovag, tudja miért érzem én magam szerencsétlennek ? Bacieli egyszerre felöltötte a résztvevő arczát : — Isten ments, hogy szerencsétlennek érezze magát Arnulfia uralkodója, Arnulfiáé, amelyben a légy is boldog., — Épp ez a közboldogság unalmas ! — szólt ásitva XXXI. Henrik. — Megalszik a vér ennyi boldogság láttára. Boldogtalan vagyok, hogy nem tudok boldogtalan lenni és tönkretesz a boszuság, hogy nem tudok, hogy nincs min bosszankodnom. Beszédes ravaszság ugrált a lovag arczán. — Erre nagyon könnyen van mód : tartsa meg fenséged továbbra is államtitkárnak Deytbold grófot. — Jó, jó kedves lovagom, de most ne intrikáljon, hanem legyen segítségemre. Amaz felöltötte a megijedt arczát: — Miben ? hogy fenséged bosszankodjék ? Nem ettem rneszet ! — És, ha parancsolom ? . . . Ezt a pettyhüdt elégedettséget nem birom ki tovább. Ezelőtt legalább gondjaim voltak néha a pénz miatt. Most nincs. Öt évig vágyódtam Louise ölelő karjai után, s már öt éve csak eszmék ezek a karok . . . A lovag megkoczkáztatta a kérdést: — Biztos ebben fenség ? — Még kérdi ? — felelte nyugalommal a fejedelem. — Nem csak az ujjamat, de az egész karomat tűzbe teszem Louiseért . . . kétségbeesem, hogy lehetetlen ezen a sok boldogságon segíteni, amely már halálba kerget . . . A lovag kissé félénken mondta : — Lehet a bajon segíteni. — Vállalja ? — Vállalom. Sőt . . . — Sőt? — Sőt fenség toporzékolni fog. — Majd meglátjuk ! II. Villásreggeli után odaszólt a fejedelem Adolfnak, a vörös komornyiknak : — Vén bandita, mondd meg Louisnek, hogy siessen, megyünk egyet sétálni. Lélekszakadva rohant be Deytbold gróf: — Bocsánat fenség, hogy ily bejelentés nélkül merészkedem . . Louise megszökött . . . — Küldjék a lovagot! — Nem lehet . . . Együtt szöktek . . . ... A fejedelem toporzékolt ... e. N. Megérkeztek Jaeohoifics Jósef férfi- és női divatáru-üzletében SUT* a tavaszi ujdonságoü! Habig, Pless és Pichler gyártmányú kalapok, a legjobb és legolcsóbb kivitelű nyakkendők, ingek, gallérok, és szines vagy fehér kézelők, férfi-, fin és leány-sapkák, mindennemű sportezikkék, valamint még sok e helyen fel nem sorolható áruezikk a legdivatosabb és legolcsóbb kivitelben.
