Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-11 / 37. szám
Nagykároly, 1904. szeptember 11. 37. szám. XXX. évfolyam. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. •3* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ié=SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : A agy kár olybán, Jókay-utcsa 2. sz. igesz evte 8 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-=* Egyes szám ára 20 fillér. «=Hirdetósek jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Uj állami iskolák a vármegyében. Nagy örömet hirdethetünk a vármegye minden igaz fiának. A jövő évben 23 állami iskolát és 5 állami óvodát állítanak íel vármegyénkbe és ez a tömeges állami iskola fölállítása csak a folytatás kezdete lesz, az első évi sorozata azon állami iskoláknak, a melyeket fokozatosan megvalósítanak. Minderről a közigazg. bizottság ülésének végén értesültünk, a mikor a főispán minden pózolás nélküli egyszerű szavakban, akár csak valami folyó ügyet, bejelentette a bizottságnak ezt a fényes eredményt. Vagyis az történt, hogy mi e téren is a régi, kényelmes utón haladtunk, a bizottságolás, bizottság kiküldetésének ismert, de eredményre nem vezető utján. És a kiküldött bizottság, a melynek feladata lett volna kérelmezni a kormánytól az állami iskolák tömegesebb felállítását, mint rendszerint szokott, a nyár folyamán nem ült össze, tehát nem is terjeszthette elő a vármegye kérését a minisztereknél. Ezt látva agilis főispánunk, fogta magát és egymaga eljárt az illető minisztereknél. És mert a miniszterelnök is elismerte a vármegye óhajának jogosságát, valamint a közoktatásügyi miniszter is s a gazdát, a kinél a pénz áll, a pénzügyminisztert is megnyerték az eszmének, nem csak el lett határozva, Ígérve az államosítás, hanem már a jövő évi költségvetésbe fel is vették az állami iskolák első sorozatát. Ezzel a vármegye magyarságának, minden józanul gondolkozó lakossanak egy régi óhaja kezd teljesedésbe menni. Az első sorozat iskolái a következők : Nagy- sikárló, Barlafalu, Remetemező, Lippó, Szamos- dob, Mózesfalu, Kányaháza, Bikszád, Tartolcz, Komorzán, 0.-Gyűrűs, Hirip, Nagykolcs, Vetés, Csengerbagos, Zsadány, Kovás, Kővárremete, Nagynyires, Somkutpataka, Domahida, Lacz- falu és Nagybánya, állami óvodát szerveznek Szamosdob, Bikszád, Nagysikárló, Alsófernezely és Kővárremete községekben. Elég szép kezdet ez, a mely fényesen bizonyítja azt, hogy a kormány, a közoktatási kormányzat melegen kezd érdeklődni vármegyénk közoktatási ügyei iránt. A kormány tehát megtette a magáét, azért most rajtunk a sor, hogy mi is megfeleljünk a várakozásnak. Ugyanis a községek kötelesek az iskola elhelyezéséről, telekről és épületről gondoskodni. De ebben is segítségükre siet az állam, a mely az 5°/o iskolai adót átengedi a községeknek mindaddig, mig az építési költség teljesen letörlesztve nem lesz. Tehát az állami iskolák a községekre iveríi rónak nagyobb terhet. Hisszük azért, hogy a községek kapva- kapnak az alkalmon, és készségesen megszavazzák az elhelyezést, a mely jóformán semmi terhet sem ró reájuk. Uj korszak kezdődik tehát a jövő évben a népnevelés terén, a mely a múltak súlyos következményű mulasztásait lesz hivatva helyre hozni. Kimondjuk ugyanis nyíltan, hogy a magyarság nem hogy tért hódított volna, de sőt vesztett a vármegyében, a nyelvhatárokon mindenütt a rövidebbet húzta. Hog. ii volt ennek oka, ne reklimináljunk most, ar or p v szebb kor hajnala hasad. Annyi ké,Vielen, hogy népnevelésünk vezetőségének azon kényelem szeretetében, amely kerülte az összeütközést, sok hátramaradás, sőt visszafejlődés okát lehet feltalálni. De mentségül szolgál még neki az is, hogy e tekintetben mostoha gyermekei voltunk eddig a kormányzatnak, főleg olyan téren, a hol pénzt kellett áldozni. így aztán, mig igen sok törvényhatóság területen p. o. a szomszédos Beregben, jóformán az állami iskolák felállításának a végső sorozatán tartanak, addig nálunk eddig jóformán csak tessék-lássékból történt valami és ez is csak a legutóbbi időben. Most már egész más lesz egy pár év múlva a helyzet vármegyénkben is. Mert mig mi nem kívánjuk senkinek nyelvét, vallását elvenni, a mi mellett bizonyít egy ezredév liberális felfogása és talán túlzásba is vitt következetessége, de másrészről megkívánhatunk annyit, mint minimumot, hogy e hazának minden fia hű polgára legyen az országnak és tudjon a saját érdekében az állam nyelvén, magyarul. Mert ha tudni fog magyarul, nem olyan fogékony, mint most, a lelketlen izgatásokra, be fogják látni azt, hogy az idegen ajkú nemzetiségek sehol sem élveznek a világon olyan szabadságot, mint hazánkban. T ÁI^C Z A. Mesék. Irta: Majos Jenő. A megtérő császár. A pogány császár, aki milliók sorsát intézte gőggel és elbizakodottsággal a földön fetrengett. Fekete vére patakzott és szerte folyt világbirodalmának fekete földjén. A keleti gótok eltakarodtak a harczmezőről s már alkony borult a pusztuló vidékre. A sebesültek, a halálra szántak szerte terültek a halmokon és völgyeken. S az ő urok, az ő hatalmas császárjuk is ott vergődött közöttük. S a nagy, a milliók sorsát intéző császárt nagy kérdések és hatalmas gondolatok foglalkoztatták A túlvilág gondolata szállta meg lelkét és elmélyedt a jövendő ismeretlenségén. A lelke, az a vérszomjas lelke, mely egész életén át vért látott és vérrel álmodott — megkönnyebbülni kívánt. A pogány istenekhez fohászkodott. De hasztalan. A lelke nem birt megkönnyebbülni. A pogány istenek trónja már inogóban volt . . . Valami uj szekta terjedt akkoriban, ami a szere- tetet, a békét hirdette. Maga a császár is sokat hallott róluk. Hívőit tüzzel-vassal pusztítatta nagy birodalmában. És ezek az emberek bátran, büszkén haltak meg isteneikért . . . A császár lelke elmélyedt az uj, a szeretet hitén. Gondolá, hogy ebben van a jövendő emberiség hitének alapja lerakva. És a haldokló vérszomjas pogány császár utolsó gondolatát a gyűlölet által kiöntött vértócsában a szeretet vallásának istenei lebegték körül... A mennyasszony. A menyasszony haldoklóit. A férjjelölt távol, messze idegenben katonáskodott. A betegnő utoljára levelet irt a vőlegényének és a levél végén arra kérte, hogy ha ő meghal, főbe ne lője magát, keressen vigasztalást. A menyasszony telesirta könyeivel a levelet és elküldték a vőlegénynek. A vőlegény olvasta és egy kis szemrehányást tett magának azért, hogy a napokban még arra gondolt, hogy visszaküldi a jegygyűrűt. A menyasszony meghalt. A nagy világ, az a résztvevő nagy világ nagyot sopánkodott és sokat beszélt a szerető szivek megrendítő tragédiájáról. A szegfűillat. A grófné egyáltalán nem szerette a szegfüvirág illatát. Annyira nem szerette, hogy a társaságban menten megérezte ha valamelyik fiatal ember szegfűt tűzött a gomblyukába. Egy alkalommal, mikor nagy társaság zsurozott nála, észrevette, jobban mondva megérezte, hogy egy hölgy barátnéjának mellcsokra csupa piros szegfűből van. A grófné nagyot sikoltott, zsebkendőjével eltakarta arczát és elájult. Nagynehezen fellocsolták. A végén kisült, hogy a szegfücsokor csinált virág volt. Egy másik alkalommal ismét nagy társaság gyűlt össze a grófné szalonjában, ott volt a szegfücsokros úrnő is és csodálatos, hogy újólag szegfüvei jelent meg a zsuron. De jóelőre megnyugtatta a grófnőt, hogy nem valódi szegfűt tűzött fel. A grófné egy jó- izüt nevetett és nem ájult el. A végén kisült, hogy a szegfüvirág valódi volt. MézesKalácsos szív. Vásári nap volt. Egy kék inges paraszt gyerek keservesen sirt egy sátor előtt. A hóna alatt egy díszes mézeskalácsos szivet szorongatott. Két városi leányka jött arrafelé vidám beszélgetés közt. Amint meglátták a kis siró gyereket nagyon elcsodálkoztak. A kisebbik szólott a testvéréhez a nagy óbbik hoz : — Te Lola, ha nekem ilyen mézeskalácsos szivem volna isten bizony nem sírnék. És megvetőleg, kicsinylőleg haladtak el a siró gj'erek előtt. A természet. Volt egy ember akinek igen rossz természete volt. Az ember rossz természete abban állott, hogy mindenkinek, akivel csak találkozott, kellemetlent mondott. Természetesen embertársai ezért nemcsak hogy nem szerették, de gyűlölték is. Az utczán pedig ha csak lehetett, jóelőre elkerülték. A boldogtalan halandó elment a bölcshöz, hogy tőle tanácsot kérjen, hogy mitévő legyen, hogy rossz természetét megváltoztathassa. A bölcs alaposan kikérdezte az embert természete felől és tanácsot adott neki. — Ha érzed — mondá a bölcs — hogy kellemetlent akarsz mondani, légy néma mint a hal. A szerencsétlen halandó figyelemmel hallgatta a bölcs szavait és emlékezetébe véste jeles tanácsát. Szigorú elhatározást tett, hogy a szerint fogja intézni jövendőbeli életét. Múltak a napok. A bölcs ajtaján egyszer csak ismét megjelent az ember. Vidáman jött, mintha kicserélték volna. Hálálkodott a bölcs aggastyánnak. — Valóban hálás vagyok a tanácsodért a természetem azóta egészen megváltozott.
