Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-17 / 3. szám
Nagykároly, 1904. január 17. 3. száín. XXX. évfolyam. Szatmármegyei Közlöny* TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ^ és MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. s A »r *i . ,>/* 1 '«V • hü* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: X agy kár oly ban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyhá. uk és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. sm Egyes szám ára 20 fillér. #&Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Vármegyénk üdvözlete a miniszterelnökhöz. Vármegyénk múlt évi deczember hó 29-en tartott rendkívüli közgyűlésében egyhangúlag elhatározta, hogy gróf Tisza István miniszter- elnököt kineveztetése alkalmából üdvözli s irányában bizalmát nyilvánítja. A közgyűlési határozat folytán az üdvözlő feliratot vármegyénk hivatott tollú, nagytudásu alispánja Nagy László saját maga készítette el. Azt hisszük, kedves olvasmányt nyújtunk olvasóinknak, ha a gyönyörű feliratot egész terjedelmében közöljük, mely a következő: „Nagyméltóságu miniszterelnök ur ! Szatmár vármegye közönsége Nagyméltóságodnak és miniszter társainak kormányra lépése alkalmával egyhangúlag hozott határozatával üdvözletét küldi és bizalmát fejezi ki. Midőn ezt Nagy méltóságodnak ez egyszerű szavakban tudomására hozzuk, Nagyméltóságod legjobban érti, hogy ezen egyhangú megnyilatkozásunkban nem egy az egész országot áthevitő nagy eszme megvalósulásának minden párt korlátokat legalább pillanatokra leromboló öröm mámora nyilatkozott meg ; ellenkezőleg, az egész országot áthevitő nagy eszme küzdelmeinek alig kezdetén állunk és e rövid, de nagy és nehéz küzdelem hatása alatt — úgy látszik — mérlegelni tudtuk a nehézségeket, melyek ez eszmével összekapcsolódnak s önkéntlenül változott át a helyzet megoldás vágya a bizalommá Nagyméltóságod iránt, ki magas helyén a magyar nemzeti törekvések jogosultságának adott eddig e helyről el nem hangzott férfias kifejezést s ez által a nemzeti vágyaknak elégtételt, másrészről éppen Nagyméltóságodtól származván, ez megnyugtatott, hogy a trór. és a nemzet között való összhang, melyre a magyar nemzet mindenkor nagy súlyt fektetett, meg nem zavartatott. Üdvözlettel minden alkotmányos kormánynak tartozunk pályája kezdetén, bizalommal csak akkor, midőn már az egyes irányok kezdenek kibontakozni s a szavak ténnyé válni. — Ama nagy, válságos időben, midőn Nagyméltóságod kormányra lépett, kötelességünknek tartottuk Nagyméltóságod iránt egyhangúlag bizalmat szavazni, mert Nagyméltóságod rövid kormányzása alatt a nemzeti nagy eszmének helyes irányait látjuk letéve s kötelességünknek tartottuk a külömböző vélemény árnyalatok érvényesülésétől tartózkodni, hogy bizonyságát adjuk igazság szeretetünknek, méltányosságunknak, melylyel üdvözöljük azon miniszterelnököt és azon kormányt, mely a nemzeti szellem érvényesülésére az eddigi kormányoknál nagyobb tért keres, kötelességünknek tartottuk bizalmunkat kifejezni egyhangúlag, hogy Nagyméltóságodat meggyőzzük arról, hogy a jövőben is mindenkor megfogja találni e vármegye méltánylását bár közülünk keveseljék is némelyek az elért eredményeket, ha Nagyméltóságtok működése egyes irányokban a nemzeti irányban való öntudatos és fokozatos haladást fogja bizonyítani. Nem csaljuk magunkat, nem ámítjuk Nagyméltóságodat azzal, mintha vágyainknak teljesedését látnok már, mintha álmaink már megvalósultak volna, mert a mi mindennapi vágyaink is csak lassan és részben teljesednek, álmaink pedig soha, de ha magán életünkben is le kell mondanunk álmainkról, boldoggá és elégedetté csakis vágyaink bár lassú teljesedése tehet. Egy nemzet is álmodhatik, de ez álom be nem teljesedése szerencsétlenséget nem hoz a nemzetre legfellebb az azért hozott áldozat, azért megindult küzdelem, de egy nemzet boldog és plégedett nem lehet, ha vágyai lassan bár. . nem teljesednek. Egy államférfiu nagysága abban rejlik, ha bölcsen és bátran mérlegeli, hogy mi egy nemzetnek csak álma és mi egy nemzetnek igaz és jogosult vágya, egy nemzet csak úgy lehet nagy és erős, ha méltányolni tudja azt az államférfiul, a ki az álmot és a vágyat helyesen képes megkülömböztetni. Nagyméltóságodat úgy ismerjük eddigi életéből, mint a ki az álmokat és vágyakat felismeri, megkülómbözteti, mint a ki bátran ki is mondja ezt és mi azzal a hittel, azzal a bizalommal üdvözöljük Nagyméltóságodat, hogy a mily eréllyel tépi ki az álmodozás veszélyes ábrándjait a nemzet leikéből, ép oly bátran, ép oly erélylyel fog a nemzet igaz és jogos vágyainak érvényesülést szerezni, Mi Nagyméltóságod személyét ismerjük, de ez ismeretség nem annak volt indoka, hogy Nagymeltóságodnak bizalmat fejezzünk ki, mert erre az ismeretség, a barátság indok nem lehet, ez csak jelen feliratunk egyszerű és mesterkéletlen hangjának mentségeilletveindoka. Fogadja Nagy méltóságod Szatmárvármegye közönségének üdvözletét kegyesen s az ezzel együtt megnyilatkozott bizalom adjon erőt Nagymeltóságtoknak a nehéz küzdelmekben minden irányban. T A C Z A. A gróf ur története. Irta : Majos Jenő. A tiszt urak nagyot mulattak. Kora hajnal volt mikor hazafelé tértek. A kis kadét Máriashazy a&t indítványozta a tiszt uraknak, hogy terjenek be hozzá egy kis snapszra. Lesz bőven, ki mit parancsol, ki mit szeret. A tiszt urak ráállottak. A kis báró, a kadét előre sietett, megzörgette a privadiner ablakát és utasította, hogy ajtót nyisson. A tisztek mihelyt oda értek nyitva volt a kapu. A privadiner meggyujtotta a függő csillárt. Laj- tay hadnagy a svadrony legdelibb és legszebb had nagya a következő pillanatban már leheveredett a ter- jedeln es, bársonytakarós kerevetre. Szegény fiú egy kicsit elázott. Megártott neki a pezsgő. A többiek jól birták. Homorodin a szőke hadnagyon nem is látszott a nyoma az éjjeli mulatozásnak. Mint mindig úgy most is ő volt a lelke az egész társaságnak. Amíg a kadét hosszú nyakú pohárkakba töltögette a fehér maraszkinót és a zöld karthausit, addig a többiek czigarettre gyújtottak. A gróf elővette peterson pipáját megtöltötte czigarett dohánynyal és rágyújtott. — Tudjátok gyerekek — szólott Ratky Laczi a kamarás — valamennyien ostobák vagytok velem együtt. Ezt az egész estét ellőttük — Na már engedj meg nagyon is jól mulattunk — erősíti Lajtay, akit a fehér maraszkino megzavart nyugalmában. — Öreg csak te hallgas —.szólott a gróf — csúfosan eláztál. Miközben peterson pipájából szép füst karikákat eregetett. Hogy én eláztam ? Nem is csoda ! Egyedül én ittam. Valamennyien csaltatok — felelt Lajtay, aki hirteleniben két pohárka maraszkinót vett magához. — Fiuk igyatok az egészségemre —* kiáltott a kadét és koczintott. A többiek is koczintottak és ittak. Fiuk engedjétek meg nekem — szólott a gróf — hogy elmeséljek egy történetet nektek. Azt ne kér- I dezzétek, hogy mint kerül ide ez a dolog, micsoda összefüggésben van a mi mulatozásunkkal. De ha mégis tudni akarjátok az juttatta eszembe ezt a történetet, mikor az előtt a kadétot gorombáskodni láttam a privadinerivel. Tudjátok meg, hogy a privadiner is ember és néha annál is több, barát, jó barát. Öregebb katona vagyok, tapasztaltabb nálatok, a történetemből okulhattok. Kadét gyere ide, ülj az ölembe és figyelj. Akkoriban fiatal főhadnagy voltam. Az anyámmal laktam egyedül. Volt egy privadinerem. Egy értelmes, csinos képű felvidékről való tót fiú. Pistának hívták. Ez a fiú va ósággal imádott én is rendkívül szerettem. Egy alkalommal egy társaságban összekaptam iegy cziviliéi. A vége pisztolypárbaj lett. Az afférról csak nagyon is kevesen tudtak a városban, azokat is megkértem, hogy az anyám előtt ne tudjanak az esetről. A pisztolypárbaj délutáni időre volt megállapítva. Nyugodt, hidegvérrel megebédeltem és átöltözködtem. Szólítom a privadineremet, hogy adja föl a kabátomat. Az be is jön. Könyes szemeit nagy piros zsebkendővel törölgeti. — Hát te mit csinálsz Pista — szóltam hozzá barátságosan. — Jajj ne tessék kérdezni — zokogott tovább. Tudóm, hogy a főhadnagy ur hová akar menni. Én nem is bocsátom ; megmondom a méltóságos asszonynak. Ott lefogják lőni . . . — Na ne sírjál Pista. Mináiunk ez katonáknál igy van. A haláltól nem szabad félni. — Csak azt ne tessék emlegetni. De hiába is erősködik a főhadnagy ur, én innen ki nem bocsájtom. És azzal elálta az utat. Én megveregettem a vállát és tovább folytattam barátságos hangon. — Na ne bolondozzál Pista, hát azt hiszed, hogy muszáj ott meghalni valakinek. Meg talán nem is bízol a karjaimban. Jól tudok ám én lőni. Ezzel némi bizalmat öntöttem belé és hamarosan ott hagytam, mert ha még talán sokáig nézem azt a siró fiút, aligha lett volna valami a párbajomból. Kocsiba ültem és egynegyedóra múltával már ott voltam a párbaj színhelyén. A történetre nézve a továbbiak annyiban érdekelnek, hogy a párbaj minden I sebesülés nélkül folyt le. Első dolgom az volt, hogy haza menjek és megnyugtassam az anyámat aki már bizonynyal sejteni kezdett valamit a dologból. A privadinerem az ajtóban várt, mikor meglátott, megtörölte könyes szemeit és boldogan rohant a kocsi elé. Mikor leszáltam a kocsiról karjaival átölelte nyakamat. — Na látod szóltam hozzá barátságosan — nincs baj. Aztán eleresztett. Szegény fiú valósággal reszketett az örömtől. Bent aztán elmeséltem a párbaj históriámat az anyámnak. — Mindjárt gondoltam — szólott nyugodt méltóság teljességgel az anyám — hogy valami párbaj van készülődőbe. Ez a szegény fiú mióta elmentél, folyton sirt; faggattam, de a sírástól nem tudott szóhoz jutni. De hála istennek, hogy igy végződött. . Attól fogva nagyon megszerettem ezt a fiút. Hűséges ragaszkodása barátjává tett. Barátjává a szószoros értelmében. Pedig tudhatjátok fiuk ez nagy sző minalunk, katonáéknál. Egy privadiner és egy főhadnagy — a czivil életben ilyen két szélső határ- vonalt nem is tudnék hamarjában mondani. A privadinerem mikor aztán a három évet leszolgálta, továbbra is a családomban maradt, beajánlottam a testvérbátyám uradalmába. Öt évvel ezelőtt láttam utoljára. Nagy gyakorlatra készültünk épen. Egyszer valami ismerős hangot hallok : — Kapitány ur, kapitány ur! Visszafordulok. Kit látok, a régi privadineremet. Adtam neki a táskámból két doboz szardíniát és egy aranyat . . . Azóta nem láttam. Ezt a fiút nagyon szerettem . . . végezte be a gróf a történetet, miközben elérzéke- nyülve egy könycseppet törölt le bő, aranysulytásos attilája ujjával. — Fiuk, igyatok a privadiner, a Pista egészségére, kiáltott a kadét. Valamennyien koczintottak és ittak. Künt a hajnal bontogatta szárnyát, ködös, nyirkos Őszi nap hajnala.
