Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-05 / 14. szám
JL Nagykároly, 1903. április 5. szám. XXIX. évfolyam.-N* MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *s=SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők ; Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-=» Egyes szám, ára 2(1 fiUér. mHirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. HIVATALOS RÉSZ. 7122—1903. Szarmárvármegye alispánjától. Pályázati hirdetmény. Szatmárvármegye törvényhatóságánál a folyó évi május havi rendes közgyűlésen választás utján betöltendő következő nyugdíjjogosultsággal járó állásokra nyitok pályázatot: 1. A nagysomkuti járási főszolgabírói állásra 2700 korona törzsfizetés, 500 korona irodaátalány, 1000 korona utiátalány természetbeni lakás és iroda helyiség javadalmazással. 2. Egy árvaszéki ülnöki állásra 2700 korona törzsfizetés 500 korona lakbér illetménynyel. 3. Az ezen állások betöltésével esetleg megüresedő egyéb állasokra. Az 1883. I. t.-czikben előirt minősítés igazolására szükséges okmányokkal felszerelt pályázati kérvényeket a vármegye főispánjához czimezve f. év áprii hó 25-ig veszem át az ezen határidőn túl érkező kérvényeket figyelembe nem veszek, megjegyzem, hogy a vármegyei ügyviteli szabályzat 3. §-a értelmében ezen állásokra a tent kitett határidőig személyes szóbeli jelentkezés utján is lehet pályázni. Nagykároly, 1903. márczius hó 23. 2—2 Nagy László, alispán. Diákirtás. Nem nevezhetjük másnak, mint diákirtásnak Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszternek azon rendeletét, melyben felhívja a középiskolai tanárokat, hogy felette szigorúan rostálják meg a negyedik osztályban a tanulókat, s ha úgy találják, hogy nincsen megfelelő szellemi képességük vagy szorgalmuk, irgalmatlanul buktassák el őket, nehogy szaporítsák a diplomas proletáriátust. A világhistóriából tudjuk, hogy volt az ó korban egy pogánynép, melynek törvény irta elő, hogy az ujszölött csecsemőket, ha azok gyengék, vagy valami fogyatkozásuk van, dobják a szikláról a tengerbe. E barbár törvényből néhány nüansz mindenesetre van a közoktatásügyi miniszter ur rendeletében, mely mig egyfelől élet—halál urává teszi a negyedosztályos diák fölött a tanárt, másfelől diákot es szülőt egyaránt elrettent a középiskolától. Szükség csak abban az egy esetben lett volna e rendeletre, ha a magyar középiskolai tanári kar korrupt lenne s hitvány anyagi érdekből minden érdemtelen, tehetségtelen és lusta diákot jó bizonyítvánnyal eresztene tovább a felső osztályokba. Ez azonban nem áll Tanári karunk ebben az irányban hivatása magaslatán áll, a közéleti erkölcs tekintetében valósággal vezető szerepe van a társadalomban. Csekély kivétellel tapasztalhatjuk minden középiskolánknál, hogy a tanulók igazságos osztályzatot nyernek s a rossz tanulók megbuknak minden osztályban mindaddig, mig a szülők átlátván, hogy fiuk nem az iskolába való, más pályára adják. E rendeletnek azonban nem az a czélja, hogy a rossz tanulókat elkergesse az iskolából, mert ez a czél elvan érve az iskolák fennállása óta. Hanem igenis az a czélja, hogy lehetetlenné tegye a tovább tanulást a tanulóknak, akik ha nem is végzik jeles eredménnyel az iskolákat, de közepes tehetséggel és szorgalommal mégis kiérdemlik a jó vagy elégséges osztályzatot s igy elvégzik az iskolákat, hogy az egyetemen folytassák a tanulást. Szóval a közepes tehetségű diákokat akarja kiirtani a miniszter ur. Ez a legnagyobb igazságtalanság. Hát hol van az az ország, a hol csupa lángész és nagy elme él a diploma után? Nézzünk végig doktorainkon, fiskálisainkon, mérnökeinken, köz- tisztviselőinken, akik a polgári társadalom színe javát alkotják, vájjon -tiszta jeles bizonyítványt kaptak-e a negyedik gimnáziumban ? Bizony a legtöbbje jó vagy elégséges osztályzatot kapott csak, mégis becsületesen elvégezték tanulmányaikat s ma csekély kivétellel éppen úgy megfelelnek hivatásuknak, mintha tiszta jeles bizonyítványt kaptak volna. Akinek az átlagosnál nagyobb tehetsége vagy szerencséje volt, az előbbre ment és túlszárnyalta a többit és sokra vitte. Az átlagosak és közepesek pedig szükebb körben tetjesitik hivatásukat s szerényebb ekzisztencziát teremtettek maguknak. S igy is van helyesen, mert az az élet igazsága. Közepes, átlagos tehetségekre éppen úgy szükség van mint a nagy kvalitású férfiakra, akik utat törnek, tanítanak és vezetnek. Mert a hadsereg nem állhat csupa káplárokból, de csupa generálisokból sem. A közepes tehetségű diplomás embernek éppen úgy megvan a joga a diplomához és az élethez, mint a lángésznek. Azt kívánja a rendelet a középiskolai tanártól, hogy állapítsa meg a legnagyobb határozottsággal a negyedik osztályos difikről, hogy van-e benne tehetség s alkalmas-e a tudományos pályára. Sok esetben az okos meg is tudja ezt Ítélni. De ki tudná elsorolni T A R C Z A. Köszöntés. Jó estét emlékek! Adj Isten, álmok! . . . Kékszemü ködben tünedeznek, szállnak Foszlányai a sugárteli délnek, — Lengő, testetlen árnyak már, — nem élnek. Rég volt, — hogy száraz szemmel, lázban égve, Némán dobáltam a kályha tüzébe — Hogy zizegtek, hogy hűlt a pernye reájuk ! — Régi levelet, elszáradt virágot. S ma ócska holmi közt, — adj Isten álmok ! Egy ittfeledt Írásra rátalálok . . . Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa ! . . . Mégis — csak nem küldhetem a padlásra ?! Kaffka Margit. Kisértetek. Nagy, fekete gomolyagokban, lehetetlen alakokat képezve úsznak a fellegek a kis érmelléki falu fölött s irigy kajánsággal zárják el a nap meleg sugarait. Itt ülök az ódon nemesi kúria egyik bolthajtásos szobájának vasrostélyos ablakánál s a sürü záporon át meg a nádfedeles házak fölött belebámulok az ólmos fellegekbe. Különös, szinte leírhatatlan érzést uralok. Ólmos körülöttem minden. Úgy érzem ólom nehezédik a szivemre is meg az agyamra is, elhalt a szivem dobogása, megszűnt az agyam működése. Az ólom folyton súlyosbodik s a szivem, az agyam fogy, egyre fogy és én nem tehetek ellene semmit. Rettenetes, kínos érzés. Olyanféle, mint mikor az embert elevenen elföldelik, vagy mikor orgyilkosok törnek rá s a hang, a halálos ijedtség rémes hangja a torkába szorul. Egy erőszakos mozdulattal félre vágom a fejem — és ott velem szemben egy ülő alakot látok vérbe futott szemekkel halálsápadt arczczal. Mintha márványból faragták volna, pedig tudom, hogy húsból való test a melyben megfagyott a vér . . . Egyszerre eltűnik a két szeme s csak két borzalmas üreg marad a helyén eltűnik a két s márványszerü arczbőr s egy ijesztő csupasz koponya vigyorog felém. Az utczáról hangokat hallok. Oda figyelek. Két paraszti sorban lévő idősebb férfi húzódott az eső elől az eresz alá, éppen az ablak előtt. — Hogy törtint ? Hát úgy törtint, hogy a felesige, a kit tegnapelőtt földeltünk el, az éjjel meggyütt az uránál, megfogta kezeit és hitta, hogy menjék vele, mert hogy ott jobb lenni, mint ebbe a sáros világba. — Ne beszéljék, mán hogy lehet az ? — Úgy volt pedig, ő maga mondta máma reggel, kevissel a halála előtt, hogy majd megfagyott a keze a mikor a hótt asszony megfogta. — Hiszi kend, hogy azért halt meg a Vámos Gyuri, mivelhogy a felesége hitla? A fene hiszi. Biztosan úgy vót, hogy az éjjel tulerősen gyakorolta az itali pályát, oszt az ártott meg neki annyira, hogy ma meghótt. — Szinjózan volt az komám,magam besziltem vele reggel jószágkihajtáskor, dil fele meg mán hótt vót. Hiszen tudja kend is, mennyire kedvelte az asszzonyt. — Mán az igaz, hogy nagyon szerette. —- Hát vót, ahogy vót, elég a, hogy hótt. Az aratásra is rossz idő jár, a megdült életben összeaszott az érett mag. — Igen ám, pedig hej ! . . . — Dolgozunk, mint egy igavonó jószág és nincsen látszatja. ______ — Nincs ám, mert az urak . . . Elmentek az ablak alól. Lassan, félve fordítottam a fejem jobbra, a hol az imént az a csúf koponya ült azon a mozdulatlan alakon. Nem volt már ott, a helyén ismét azt a másik fejet láttam, a meredt, hideg arczvonásnkkal. Most a szomszéd szobában hallottam hangokat. A grófné volt ott a ház úrnőjével és a község orvosával. Az a finom előkelő megjelenésű, de mindig sejtelmektől félő grófné. — Itthon a vendéged ? — Azt hiszem dolgozik. — Beszélni szeretnék vele. — Nem szereti, ha zavarják. Majd a vacsoránál beszélhetsz vele. — Felőle álmodtam. Borzalmas álom volt. Rókát űzött egy nagy, fekete ménen. Őrült hajsza volt,árkon, bokron túl tátongó mélység volt. A hasadék túlsó oldalán ragyogó szépségű, ifjú nő állott, szétbontott hajjal, összefont karokkal a sziklához támaszkodva s nagy érdekkel figyelte a hajszát. A róka átugrotta a hasadékot s oda feküdt a nő elé nyaldosva annak lábait. A mén a mélység előtt hirtelen megállott, lovasa pedig a nyakán át a mélységbe zuhant. Aztán a mén szintén átugrott a hasadékon és hízelegve dörgölte a fejét a nőhöz, a ki örvendve simogatta, be- czézte a két állatot. — Furcsa álom, szólott az orvos, — Sejtelmes álom, doktor ur. Félek mert az én sejtelmeim mind valóra váltak. Úgy volt Laczival is, ugye Irmám ? — Csakugyan úgy. — Már hallottam felőle valamit. Engem, mint orvost érdekel a dolog. Lekötelezne a grófné, ha elbeszélné azt az esetet, noha tudom, hogy fájdalmas az emlékezet, mivel a gyermekéről van szó. — Elmondom kedves doktor, Laczi fiam tiz éves koráig vidám kedvű fiú volt. Akkor azonban hirtelen megváltozott. Egyszer hirtelen levetette magát Remek kivitelű fényképnagyitások! Siet nagyságú meilfcép 9 frt 80 kr.”!,“' 9 frt 80 kr. Vidéki megrendelések a legnagyobb figyelemmel teljesittetnek 1896. éÍT KITÜNTETVE SZAKKIÁLLÍTÁSON! -m® 1896. HUSZTHY ZOLTÁN kitűnő hírnevű fényképészete Nagykárolyban. 30—52 W MEGBÍZHATÓ, SZÉP MUNKA! Egyes alakok, gyermek-képek, családi testületi stb. csoportfényképek a szokott természethii, gondos kivitelben. Nagyobb menyasszonyi képek 3 f rttól. r
