Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-22 / 47. szám
A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, feSZERKESZTÖSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-=# Egyes szám ára 20 fillér. *=Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. ________ külön paragrafusokra van szükség, továbbá arra, hogy munkásoknak a munkaadókkal való pörösködése dolgában a lehető legrövidebb idő alatt ítélhessen a bíróság, mert a szegény munkás ember nem várhat sokáig a pénzére. Aztán itt van a munkásvédelem. Ahány bíróság és ahány törvényes fórum van Magyar- országon, mindegyik kénye kedve szerint külömbözőképpen fogja fel a munka közben baleset által sújtott munkás ügyét. S mig az egyik bíróság igazat ad az igaztalan követeléseket támasztó munkásnak, addig a másik a munkaadóval nyereti meg a port akkor, mikor az igazság a munkás részén van. S igy történik azután, hogy ilyen ügyekben az alsóbb és felsőbb bíróságok egymásnak homlokegyenest ellenkező Ítéleteket hoznak. A kötelező munkás-baleset biztosítást is követeljük akár az ipartörvény keretében, akár azon kívül. E humánus reform, mely a külföld államaiban meg van honosítva, nagy hivatást fog teljesíteni. Ugyancsak kívánjuk a díjtalan állami munkaközvetítést is. A budapesti igyenes munkaközvetítő elég szépen prosperál s ez biztosítékot nyújt arra nezve, hogy a vidéki központokban is be fognak válni az igyenes állami munkaközvetítők. e. r. Rendőrségünkről. Annyi a panasz újabb időben rendőrségünk ellen, hogy érdemes ez ügygyei bővebben is foglalkozni. Napirenden vannak a betörések, a lopások és a rendőrség tehetetlenül áll ezekkel a közbiztonsági mise- riákkal szemben. Nemhogy megelőzni volna képes az ilyen közbiztonság elleni cselekményeket, nemhogy tetten tudná érni a jómadarakat munkájukban, de a megtörtént betörés tettesét utólag kideríteni, jóformán egyetlen egy esetben sem képes. így aztán városunk ma holnap a betörők Eldorádója lesz, a hol vakmerőén Az ipartörvény revíziója. A kereskedelmi minisztériumban most dolgoznak az ipartörvény revíziójáról szóló törvényjavaslat tervezetén s mihelyt ismét munkaképessé fog válni a törvényhozás a nagy érdekeket felölelő törvényjavaslat az ország- gyűlés elé fog kerülni. Égető szükség van már erre a törvényre. A magyar ipar elmaradottsága s különösen az ipari termékek értékesítésének nehézségei főleg e törvény hiányára vezethetők vissza. Mondhatni évtizedek óta nem hoztak nagyobb szabású ipari törvényt, daczára annak, hogy az ország fejlődése, különösen a gyáripar terjeszkedése és a munkás viszonyok gyökeres változása, valamint az Ausztriával való vámközösség és a kereskedelmi szerződések ezt már hoszszu idő óta sürgősen követelik. Az uj ipartörvénytől sok és hasznos újítást várunk és kívánunk. Mindenekelőtt konzervatizmust a mostanában dúló fektelen szabad versenynyel szemben. A kontárok egész raja élősködik most a magyar kisiparon. Emberek, akiknek fogalma sincsen valamely mesterségről, akik azt soha nem tanulták, maguk mellé vesznek jó pénzen valami kitanult legényt, s megkapják a hatóságtól az ipar igazolványt. Az ilyen ember azután a legpiszkosabb konkurrencziát csinálja a tanult iparosnak. Hát mért inaskodott, tanult és küzködött az iparos a képzettségéért, ha a tanulatlan kontár akármikor a nyakára nőhet a törvény túlzott liberalizmusa folytán ? Bizony a jelenleginél ebben a tekintetben sokkal czél- ravezetőbb és helyesebb volt a czéhrendszer, mely a tanulatlan kontárt kizárta az iparosok köréből. Elvárjuk az uj törvénytől, hogy véget vessen e méltánytalan állapotnak és szigorú teljes képesítéshez kösse az iparigazolvány kiadását. Aki nem tanult mesterember, az ne is lehessen mesterember, éppen úgy amint ügyvéd, tanár, orvos, vagy mérnök nem lehet az, akinek nincsen diplomája. Az iparos számára sem szabad más mértékkel mérni, mint a diplomás ember számára. Elvárjuk az ipartörvénytől azt is, hogy rendezze az állami, törvényhatósági és községi szállítások dolgát is abban az irányban, hogy a kisiparos ahol csak lehet elsőségben részesüljön a közszállitásoknál. Itt is azt tapasztaljuk ugyanis, hogy egyes iparczikkek szállítását vállalkozók nyerik el, akik nem iparosok, ellenben iparosoktól vásárolják a szükségelt czikkeket s miután ők a helyzet urai, kényük, kedvük szerint nyomják az árakat. A munkás és munkaadó közötti viszony gyökeres rendezését is követeljük. Manapság, mikor országszerte szervezkednek az ipari segédmunkások s a munkaadóval szemben olyan hatalmat képeznek, amelylyel mindenképpen számolni kell, a nap nap után szaporodó sztrájkok idején törvényesen kell megállapítani a munkás és munkaadó jogát és kötelességét Különösen a sztájkok ügye az, melyet rendezni kell. Sztrájk esetén a mi vidéki iparhatóságaink teljesen tehetetlen állanak, nem tudják mihez tartani magukat, kapkodnak fühöz-fához s rendszerint csak elmérgesitik a bérharczot. A kereskedelmi miniszter adott ki ugyan már rendeletet, amely szerint a sztrájkoló munkást nem lehet munkára kényszeríteni. De ezek a rendeletek csak fél munkák. Törvény kell, amely mindenre kiterjeszkedve egyaránt védje meg munkás és munkaadó jogait és érdekeit. Különösen a sztrájk esetére tartalmazzon a törvény félre nem érthető utasításokat az egyeztetési kísérletekre hivatott iparhatóság részére. A bérfizetés módjaira, a munkás szerződésekre és az akkord munkára nézve külön T Ä C Z A. A rabszolga. Hermann Ezsaiás a hires tudós, egyike volt azoknak, akiknek a neve sohasem mulhatik el nyomtalanul s nem törölődhetik ki a történelemből. Minden egyes munkája fejezet volt az emberi haladás és művelődés történelmében. Áldásos munkásságáért azok közzé sorozták, a kiket — mint a nemzet hallhatatlan nagyjait — közszeretet, bámulás, szinte imádat vett körül. Természetes dolog, hogy lépéseit, életének minden mozzanatát közfigyelem kisérte és általános volt a sajnálkozás, mikor a hires tudósról kiderült, hogy a legboldogtalanabb családi életet kell végig élnie. Évtizedekkel öregebb volt az az asszony, aki pokollá tette Ezsaiás ur életét. Boldog volt Hermann olyankor, ha valami ürügy alatt meg tudott szökni a családi tűzhely mellől s vagy egy kedélyes kis korcsmában vagy a klubban tarokkozva, barátai közt tölthette el az időt, mindaddig mig a cseléd órahosszanti keresés után reátalálva tudtára adta, hogy a nagysága sürgősen haza hivatja. Vérig tudta ez az asszony Hermannt bosszantani. Elég volt egy-egy nem tetsző szó s már készen volt a családi perpatvar egyik legszebb példánya. A jó öreg tudós pedig tűrte mindezt anélkül, hogy valaha zokszóra nyílt volna az ajka. Tudta, hogy úgyis hiába minden panasz, minden ellenkezés. A csendes türelem s a megszokás által keletkezett békés nyugodtság használhatott neki csupán. Ez a megadás annyira ment már a legutolsó időkben, hogy Hermann állandóan ott hordta a kabátja zsebében a felesége kedvencz parfümjét, nehogy észrevegye rajta a füst szagot, papucsot húzott fel a szobába lépés előtt, nehogy bepiszkolja a szőnyeget, maga szaladt az orvosért, ha őnagysága ájuldozva, halálos fájdalmakhoz illő hangon jelentette ki, hogy migrénje van. Egyszóval elkövette mindazt, a mit a legrémesebb papucs uralom alatt álló embernek a békesség kedvéért el kell követnie. Egy szép napon azután bevonták fekete posztóval a nagy ház kapuját. A .sárkány“ mint a hogyan a mi tudósunk szólitá az ő kedves életepárját, elszállt magasabb és jobb tájékra. Hermann fekete ruhát öltött fel és egész nap mást se csinált, mint vagy megilletődötten állt a koporsó előtt, vagy fogadta a részvét nyilatkozók nagy tömegét. Mikor ezrek gyászoló részvéte mellett elindult a megboldogult az utolsó útra, Hermann bizonyos eltom- pultsággal nézte az egész gyászpompát. Csak a mikor lehullottak az utolsó göröngyök akkor kezdett gondolkozni, mi is lesz ezután. Alig tudta elképzelni, hogy is fog lefolyni az ő életének hátra levő része. Ő a ki eddig fogoly volt, most szabad lett a szó legteljesebb értelmében. Nem kell azután orvosért szaladgálnia, ott tölti el az idejét, a hol akarja, azt tesz a mit akar. Másnap már hajnaltájban hazakerült, a sáros utczáról piszkos czipőkkel. Az első pillanatban megakarta tenni a szokásos óvintézkedéseket, a másikban azonban már eszébe jutott, hogy most már minden szabad . . . Kimondhatatlan lelki gyönyörűséggel ment azután be a szobába szivarral a szájában, kéjjel törölte bele a lábait a drága szmyrna szőnyegbe s reá verte a szivarja hamuját éppen a szalon asztalára. Néhány hétig beállott az öreg a legviharedzettebb lumpok közé. Nap nap után a hajnal vitte haza. Szinte tobzódott a szabadságban. Később azután vége lett mindennek. Megunta mindezt. Úgy járt, mint a fiatal gyerek a ki egyszerre beleszabadul a szabad életbe s a megcsömörlésig I élvezi azt. Beállott újra a rendes élésü, szolid emberek közzé. Újra erőt vett rajta a régi megszokás érzése a legaprólékosabb dolgokban is. Egy szép napon pedig megtörtént az a fura dolog, hogy Hermann Ézsaiás újra megnősült, elvette a házvezetőnőjét, a ki erősen benne járta negyedikX-ben. Az uj asszony csak annyiban külömbözött a régitől, hogy — természetesen az úgynevezett mézes hetek elmúltával — még komiszabbul bánt az öreggel, mint az előd. Mesés részletek szivárogtak ki a napvilágra arról a családi életről, a melyben azután része volt. A kávéház asztala mellett, a mi imádott mesterünknek a szomorú esete szintén szóba került Mindannyian lehangoltsággal teljes bámulattal gondolkodtunk a felett, hogy miként is tudta ilyen második nősülésre reá szánni magát az öreg, a mikor már az elsővel is úgy megjárta. Mikor hangosan is kifejezést adtunk ezen gondolatainknak, a társaság nesztora, a ki valamikor a latin nyelv kiváló tudományára oktatott, az utóbbi időben pedig élettapasztalokkal telt megjegyzésekkel látott el bennünket, oldotta meg a relytéjt. Tudjátok fiuk — mondotta — a régi rómaiaknál nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy felszabadított rabszolga sehogyan sem tudta beleélni magát a szabad ember életmódjába. Egész életében hozzászokott a szolgasághoz, szinte vérévé vált ezen érzés. Életszükséghez hasonló érzés hajtotta, hogy újra urat, paran- csolót keressen magának. Mondhatom nektek fiuk, hogyha hinnék Buddha tanaiban és igy a lélekvándorlásban azt vélném, hogy Hermann Ezsaiás is egy ilyen rabszolga lelkét örökölte . . . Hz. K
