Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-01 / 5. szám
SZATMÁR VARMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *í=SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. tsz. Dalegyletünk jubileuma. A nagykárolyi dalegylet ebben az évben, márczius 4-én tölti be fenállásának 25-ik évét. Tehát negyedszázad óta műveli a magyar dal művészetét, gyönyörködtetve terjeszti az édes zengzésü magyar dalokat. Ha visszatekintünk a negyedszázad eseményeire, el kell ismerni, hogy azt a kis gárdát, a mely a dal művelésére szövetkezett, nemes ambiczió, tiszteletet parancsoló kitartás és ügybuzgalom vezette. Csakis igy volt lehetséges az, hogy megküzdőit a kezdet nehézségeivel, kitartóan harczolt közönségünk érthetetlen közönyével, évtizedeken át nem csüggedve el az első évek azon leverő tudata által, hogy igno- rálják, fitymálják, sőt lenézik, mert lelkesítette kebelét a dal szeretete, bízott abban, hogy a dalban öröm van és diadal. És a hosszú evek nemes munkája, lassan bár, de végre is meghozta gyümölcsét. Mert idők folytán a 16 taggal alakult dalegylet 32 működő tagra szaporodott, közönségünk kezdte észrevenni, hogy nem kezdőkkel, de a dal hivatott művelőivel van dolga, olyanokkal, akik országos dalversenyeken is elismerést és becsülést szereznek a városnak, szóval a közönség közönye meglett törve, elismerés és becsülés között ünnepelheti meg dalegyletünk negyedszázados fenállásának ünnepét. Megtagadnánk azért önérzetünket, dalos testvéreinket, ha a város úgyis mint erkölcsi testület, úgyis mint társadalom, nem sietne a dalegyleítel együtt ünnepelni, általános öröm napjává tenni a jubileumot. Mert dalárdánk becsületbeli kötelessége megünnepelni a nevezetes nap fordulatát, megELÖFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. Egyes szám áro 20 fillér, münnepelni méltóan és lelkesen. De nemcsak önmaga iránti kötelessége ez, hanem egy városi kulturális intézmény iránti elismerés kötelesseg- szerü megnyilatkozása. Tehát ünnepelni fog a dalárda és az ünnep nagyon is szegényes, jelentőségének megnem felelő volna, ha csak szükkörben, az egyesület kebelében folyna le az. Mint ilyenkor ez szokás, meg kell hívni a szomszéd vármegyék testvéregyleteit, meg kell hívni a szatmári, debreczeni, nagybányai, nyíregyházai, zilahi, beregszászi dalegyleteket, hogy a kerületi dalos szövetség tagjainak is alkalmat adjanak arra, hogy e szövetség , egyik tagjának ünnepén részt vehessenek, mert nekik ehez joguk van s nekünk udvariassági kötelességünk a meghívás, a sziveslátás. Tehát, hogy úgy mondjuk, részleges országos, kerületi ünneppé kell tennünk ezt a jubileumot, a minővé szoktak tenni egy egyszerű zászlószentelési aktust is, mennyivel inkább a negyedszázados örömünnepet. De hát ehez pénz kell, a mely nem áll az egyesület rendelkezésere, és a tagok sem kényszeríthetők arra, hogy ezt összeadják. Ily körülmények között nem marad más hátra, minthogy a város, *mint erkölcsi testület segélyezze a dalegyletet, fedezze az ünnepély költségét. Ez a város becsületbeli kötelessége, — melylyel önmagát is megtiszteli, megbecsüli, a mely kötelesség elől einem zárkózhatik, mert az különben szűkkeblű, megrovást érdemlő fukarság, nem törődömség volna. Mi hisszük azért, hogy midőn ez a kérdés a városi közgyűlés elé kerül, a város atyái megfogják tenni kötelességüket e város egyik kultur intézményével szemben. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. De hisszük azt is, hogy a városi társadalom se marad hátra ott, a hol áldozni kell azért a dalegyletért, a melynek 25 éven át oly sok kellemes estéket köszönhetett. Ünnepeljük meg dalegyletünk jubileumát méltóan, mert megérdemli azt tőlünk ! t Űzv. Gróf Károlyi Györgynél _______1818. nov. 8. — 1903. január 31.________ La punk zártafelé vesszük a szomorú hirt, hogy özv. gr. Károlyi Györgyné tegnap délelőtt hosszas szenvedés után Budapesten elhunyt. Halála nem jött váratlanul, mert az agg grófnő már hetek óta vívódott a halállal, család tagjai, köztük fia Károlyi István gróf már hetek óta állták körül a nagy beteg ágyát, elkészülve a kikerülhetlen katasztrófa bekövetkeztére. És mégis halála nem csak vármegyénkben, városunkban, de országszerte mély és megrendítő részvétet kelt, mert benne a magyar honleányok legesz- ményebbike hunyt el. Lángoló honszeretete, alkuvást nem ismerő hazafisága, ezeknek szolgálatában eltöltött életének viszontagságai és szenvedései már életében a honleányok eszményképévé tették őt. Emléke pedig olyan eszményi lesz, hogy ha könyvet imák a magyar leányoknak a honleányok, a történelmi nő alakok követendő példányképeiről, Károlyi Györgyné neve és élete ott lesz mindenkor a legelsők között. Élete visszontagságteljes, eseményekben gazdag volt. Károlyi György gróf, vármegyénk volt főispánja, minden nemzeti mozgalom bőkezű pártfogója, az átmeneti korszak lelkes bajnoka, a jószivü magyar nábob, a tündérszép Zichy Karolina grófnőt 1836 május 16-án vezette oltárhoz. A szép, kellemes és minden nemzeti ügyért lelkesedni tudó grófné egyetem- utczai palotája gyülhelye volt a magyar reform korszak alkotóinak. A magyar politika, tudomány és irodalom kitűnőségei, Széchenyi István gróf a nemzet ébresztő, Wesselényi Miklós báró az ellenzék hatalmas vezére, T A K C Z A. Kinos jelenetek egy szerkesztőségben. A biró: Mi a foglalkozása ? A vádlott: Gyáros és novellista vagyok. A biró : Ugyan kérem : ne nagyzoljon ! Miféle gyára van ? A vádlott: Szipkákat gyártok virzsina-szivarokhoz. A biró: Hm. Aztán miből él: a szipkákból-e vagy a novellákból ? A vádlott; Őszintén mondva, ha szipkagyáram nem volna, akár éhen halhatnék. Mert szipkáimat még csak el tudom helyezni, de novelláim, amelyek immár egy jókora ládát teljesen megtöltenek, mind a nyakamon maradnak. A biró (mosolyogva): Bizonyára úgy segít tehát magán, hogy szipkáit épen a novellákból gyártja, ugy-e ? A vádlott (megsértődve): Ne tessék én velem gúnyolódni! A tekintetes urból is lehet még novellista. A biró : Jól van no. Adja elő az esetét értelmesen és röviden. A vádlott: Nincsen olyan szerkesztősége Budapestnek, ahonnan már egyszer-kétszer ki ne dobtak volna. Pedig elolvasták a novelláimat mindenütt. A „Jelenkor“ szerkesztőségében az is megtörtént velem, hogy elkérték a fotográfiámat és én gyanútlanul átadtam azt, gondolván, hogy majd megjelenik a „JelenRemek kivitelű fényképnagyitások! Sietnagyságu meUfíép 9 frt 80 kr.^SÍST" 9 frt 80 kr. Vidéki megrendelések a legnagyobb figyelemmel teljesittetnek kor“-ban. Csak később tudtam meg, hogy fényképemet elküldték a rendőrségnek a fekete albumban leendő közzététel czéljából. A „Jókai“ szerkesztőségében szin - tén elkérték a fényképemet s azt nyomban kiadták a szerkesztőségi szolgának azzal az utasítással, hogy ha annak a fotográfiának élő mása még egyszer megjelenik hát már az előszobából minden teketória nélkül kipofoztassék. És mindez azért történt, mert nem volt protekezióm. Kérem, protekezió nélkül a novellista sem boldogulhat! ... Lévén bennem óriási kitartás és akaraterő, nem vesztettem el kedvemet s azon voltam, hogy- ha törik, ha szakad, — találjak egy lapot, amelyben novelláimat elhelyezhetem. Ez évi május hó 1-én „Kritika“ czimmel folyóirat indult meg a fővárosban. Kiválasztottam a legsikerültebb novellámat, amelynek czime „A lelánczolt szerelem“. Hőse Tibor, egy fiatal herczeg, aki halálosan belészeret egy szép, de nagyon szép, de nagyon szegény leányba, és mert nem veheti el, a 31-ik lapon golyót röpit agyába. A novellát szépen becsomagoltam és beállítottam vele a „Kritika“ szerkesztőségébe. Egy vékony don- gáju legényke volt a szerkesztő. Na- mondok magamban, — ez az én emberem. Erre én úgy ráijesztek, hogy — ha tetszik, ha nem tetszik, — kiadja novelláimat, ellenkező esetben irgalmatlanul elverem. Meguntam a sok szekatúrát, a passzív szereplést, s elhatároztam, hogy erélyesen fogok föllépni. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a nagyképűséggel messzire eljuthatni. Be sok irót ismerek, aki egész karierjét egyes-egyedül a nagyképűségének köszönheti ! A vékony dongáju legényke meghajolt előttem. Mi tetszik ? — Hoztam önnek egy novellát a legközelebbi számba. Fenomenális munka. Igazi szenzácziót fog csinálni. — Nagyon köszönöm ! — Szívesen. A kezdő embereket készséggel pro- tegálom. — Kihez van szerencsém ? — Hogyan, nem ismer? . . . Nem tesz semmit, majd megismer később. Ehun a novella! Harminczegy sűrűn teleirt lap. Figyelmeztetem, hogy semmiféle korrigálást simítást, átdolgozást nem tűrök. Az ikes igéknek ellensége vagyok és mindent úgy irok, amint kiejtem. Ez kell a magyarnak 1 Ezt a szót például, hogy „mondja“, a nagyfejüektől eltérőleg igy Írom „mongya“. — Helyes 1 — Ugy-e ? Örülök, hogy egy véleményen vagyunk . . .Tehát a „Lelánczolt szerelem“ szombaton megjelenik ? — Méltóztassék itt hagyni. Holnapig elolvasom. — Nem várok! — Ne-em ? — Nem. Olvassa el. Én leülök ide és várakozom. Olyan energikusan léptem föl, hogy a nyápicz emberke tüstént engedelmeskedett. A novella elején mosolygott, a közepén nevetett, a vége felé pedig elkomolyodott és kimeresztett szemekkel bámult rám. — Hogy tetszik, fiatal barátom ? — A novella jó, de csak egy esetben közölhetem : Ha Tibor, a fiatal herczeg, elveszi a szegény leányt. Egyes alakok, gyermek-képek, családi, testületi stb. csoportfényképek a szokott természethü, gondos kivitelben. Nagyobb menyasszonyi képek 3 f rttól. 1896. SBT KITÜNTETVE SZAKKIÁLLÍTÁSON! 1896. HUSZTHY ZOLTÁN kitűnő hírnevű fényképészete Nagykárolyban. 2i_52 SMT MEGBÍZHATÓ, SZÉP MUNKA!
