Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-20 / 42. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Póttagok : Jungreisz Miksa 508-23, Sárközi Andor 50572, Jakó Kálmán 504-49, *Gacsályi Lajos 504G8, Roóz Ignácz 502-98, *Péchy László kir. főmérnök 502‘02, *dr. Jászi Ferencz 50L80, Szilágyi Dénes 501-30, Kaufmann Adolf 50050, id. Szegedy Antal 498'38, Hanzulovics Kristóf 496'84, ifj. Csizmadia József 496-36, *Gózner Antal 494'88, Roóz Salamon 493-90, Jeney Pál 485’38, *dr. Jékel László 485"22, *Ember Elek 480-04, *Fitos Ferencz 480-—, Pozsonyi László 479-96, Jeremiás Dániel 47970, Moldován László 475'20, Friedl István 465 68, Hirsch Sámuel 464"05, Szilágyi László 463"58, Deák Sándor 461 "56, Lugossy Dezső 457-48, *Borody György 456-56, Schwartz Sámuel 455-28, Dr. Falussy Árpád 454-88, *dr. Somossy Ignácz 453-24A*-gal jelölt egyének adója oklevél alapján kétszeresen számíttatott. 1006—1901. E. B. sz. Az erdő- és földbirtokosok figyelmébe. Hazánk erdőbirtokosainál a folyó évben eladás alá kerülő famagvak kimutatását a Szatmármegyei Közlöny folyó évi október 20-iki számához mellékelten a vármegyei összes községek elöljáróságának meg- küldöttem ; mire a birtokosság figyelmét felhivom. Nagy-Károly, 1901. október 11. Nagy László, alispán, az érd. biz. elnöke. Emlékezzünk régiekről. Életerős manapság csak az a nép, mely idealizmusát a múlt emlékeiből meríti. Hazafias csak az a polgárság, melynek szivében ott él a nemzeti hősök, a porladozó nagy hazafiak emléke s tetteik lelkesíteni, serkenteni tudják a jelen nemzedékét. A világ mintha kezdene végleg elmerülni az anyagi kérdések tömkelegébe. A hajsza a kenyér s a vagyon után, mintha mindinkább elfojtaná a nemzeti érzés idealizmusát, a históriai nagyságok emléke mindjobban belemerül a feledés tengerébe, s maholnap ott leszünk, hogy a levéltárak s a tudósok fogják tudni, hogy voltak ők is és éltek a hazáért. Egy sajnálatos tényt kell konstatálnunk: azt, hogy ebben a rohamosan fejlődő országban a polgárság zöme nem csüng már azzal a lelkes rajongással a múlt magyar nagyságainak emlékén, mint az, úgy a nemzeti idealizmus, mint a hazafentartó politika szempontjából is kívánatos volna. Mi ez a jelenség? Nem egyébb, mint a hazafias érzés hanyatlása, a nemzeti idealizmus csökkenése. Idealizmus! Elkopott, tartalom nélkül való fogalom a modern Írástudók előtt. Mily igazságtalanok s menynyire helytelenül bírálják az ember lelki világát azok, akik az idealizmussal, mint a tömegeket mozgató erővel, leszámoltak s helyette a szürke lenni vagy nem lenni igéit harsogják ezer féle változatban a tömeg fülébe! Van idealizmus! Magunkba szívjuk azt az első lélegzetből, melyet tüdőnkbe szivünk, belénk oltja ez a róna, ez a hegy, ez a nyelv és felénk ragyog Magyarország történetének minden lapjáról, s az uj apostolok elnyomják e velünk született erényt, elnyomják internaczionális jelszavakkal, számokkal, és német bölcsészek elméleteivel. S igy hamisítják meg a polgárság közvéleményét. így formálják a magyar lelkeket és veséket — holott egyesegyedül az idealizmus az mely ezt a nemzetet a nemzetek sorában föntartotta. — Évszázados háborúság, vesztett, csaták, gazdasági tönkrejutások után tízszer és százszor rázta fel az idealizmus ezt a népet és megóvta, diadalra vitte minden vészek között. Nemcsak a magyarnak volt meg ez az idealizmusa. Nézzük a nagy Németország, Francziaország, Olaszország s bármelyik kul- turnép históriáját, látni fogjuk, hogy a zavaros káosz fölött ott ragyogott mindég a nap az életre való fajok szivébe, ez óvta meg állami és egyéni szabadságukat. Ettől az erőtől ne engedjük megfosztani magunkat. A magyar idealizmussal együtt múlna el a múlt mélységes tengerében a nemzet is. Térjenek jó útra a hamis apostolok, s ne másítsák meg áltanaikkal a lelkeket a Duna, Tisza földjén, mert nemzeti romlást készítenek elő. Nagy nemzeti események évfordulói évről, évre kevesebb magyar polgárt ösztökélnek ez ünneplésre. A megszentelt helyek, ahol hősök vére folyt, a szobrok és templomok, melyek történelmi nagyjaink emlékét hirdetik, mind pusztábbak és elhagyatottabbak lesznek, a lel- kekből kivész a dicső múlt tudása, a szivekből a kegyelet. Ha igy tart, húsz, harmincz esztendő múlva orgiáit üli ebben a hazában az internaczionálizmus és ha akkor jön majd egy újabb nagy vihar, az végig fog seperni egy nemzet felett, mely múltját elfeledte, megtagadta. Egy tényező van, mely ezen a nemzeti betegségen segithe'ne: az iskola. Úgy az elemi, mint a közép és szakiskola. Az egyetemen már hasztalanul hirdetik a nemzeti idealizmust annak a fiatal férfinak, akinek gyermekkorában sivársággal töltötték meg a lelkét. Tanítók és tanárok: tőlük függ a nemzeti idealizmus megmentése, visszahóditása. Emlékezzenek régiekről az iskolában, mindennap minden alkalommal, hogy a jövő nemzedék minden idealizmusával csüggjön a múlton. Emlékezzünk régiekről: kulturmisszió ez és a tanár és tanító, ki növendékei előtt nem emlékezik régiekről, kötelességét rosszul teljesiti. Pótválasztások. Az idei képviselő-választások alkalmával aránylag kevés kerületben volt pótválasztás. Ellenben vármegyénknek ugyancsak kijutott a pótválasztásokból, mert a 8 kerület egy negyedrészében, vagyis két kerületben pótválasztásra került a sor. Ezek a nagykárolyi és csenged kerületek, a hol az előbbiben a szabadelvü-párt és a néppárt jelöltje közt és az utóbbiban a szabadelvű és függetlenségi párt jelöltjei között ejtették meg folyó hó 18-án a pótválaszíást. Nagy-Károlyban nem volt érdekes a pótválasztás, magát a választási harczot tekintve, mert előre lehetett tudni azt az eredményt, hogy a néppárt nem juthat győzelemre. Kétségesebb lett volna a szabadelvüpárt győzelme akkor, ha a függetlenségi párttal marad együtt a pótválasztásra. De ha nem is volt kétséges a nagykárolyi pótválasztás eredménye, mégis Budapesten országos jelentőséget tulajdonítottak ennek a harcznak, mert ugylállitották fel a kérdést: képes- e a néppárt egy olyan intelligens kerületet, minő egy megyei székhely, elhódítani ? Hát ez nem sikerült neki s ebben a nagykárolyi szabadelvüpárt győzelme országos jelentőségű. Annál nagyobb vereséget szenvedeti a szabadelvüpárt Csengerben. Itt a megyei szabadelvüpárt elnöke, megyei közéletünk egyik legrokonszenvesebb tagja, Nagy Béla volt a szabadelvüpárt jelöltje, s a pótválasztáson mégis kisebbségben maradt csekély k i- 1 e n c z szavazattal, a függetlenségi párt jelöltje, Luby Bélával szemben. Ilyen heves és mindvégig bizonytalan küzdelem alig volt az országban, s a szavazatok csekély különbségét tekintve, Luby Béla 9 szótöbbsége nagyon hasonlít Pichler fcölesdi győzelméhez, a hol tudvalevőleg 4 szavazattöbbséggel választották meg. A pótválasztások lefolyásáról a következőket Írhatjuk : Nagy-Károly. Tudvalevő, hogy itt úgy került a dolog pótvá- lasztásra, hogy az első szavazáskor Gyapay Pál, a füg- getlenlenségi párt jelöltje a három jelölt közül a legkevesebb szavazatot nyerte, 653-at, s igy a másik két jelölt, az 1058 szavazatot nyert Domahidy Elemér szabadelvüpárti és a 766 szavazattal birt Báthory István néppárti maradt a harcztéren, minthogy absolut többsége egyiknek sem volt. Mikor a függetlenségi párt elhatározta azt, hogy a pótválasztáskor semleges marad, a szabadelvüpárt győzelmét biztosra lehetett venni. De azért úgy a szabadelvüpárt, mint a néppárt behozta összes szavazóit, úgy hogy mindegyikre több szavazat jutott mint az első választáskor, de azért a függetlenségi párt passivitása folytán mégis ezúttal 381 szavazóval kevesebb élt jogával, mint az első választáskor. A két párt emberei épp olyan vígan, szeneszó és zászlódisz között vonultak be a vidékről a választás színhelyére, mint az első választáskor. A piaczon elhelyezett szekér táborból a szabadelvüpárt győzelmére lehetett következtetni. A választás ezúttal is a városházán volt s a legnagyobb rendben folyt le. A néppárt tanyája ezúttal Gizi. Az én nótámat húzzad Józsi! hangzott X. kávéház egyik külön fülkéjéből. Rekedt hang volt, mely a kiáltó éppen nem józan állapotára engedett következtetni. György hangja volt, Györgyé, az öreg Len- key apó egyetlen annyira dédelgetett és féltett fiáé. — Hiába tartott annak morálpredikácziókat, nem fogott rajta sem a jó szó, sem az energikus fenyegetés, rossz volt, rossz maradt. Nappaljait majd alva, majd lézengve, tétlenül töltötte, éjjel a kávéház fülkéjében holmi jött-ment állítólagos orfeumi primadonákkal mulatott s rendesen akkor döczögött hazafelé, mikor a szemetes kocsi harangja szólott. — Könnyen tehette, életmódja költségeit apja bár rémszidalmazások után, mégis csak fedezte. — A milyen goromba és meggondolatlan volt mulatozása közben, ép oly mértékben tudott alázatos, finom és kedves lenni, mikor adósságai kifizetését könyörögte ki apjától. Ámde ez sem maradt változatlan. A szerelem, a komoly, szinte bolondulásig vezető szerelem csakhamar tisztességesebb útra terelte Györgyöt. Szerette Gizit, a viceházmester leányát, ő, a háziúr fia, saját házuk viczemesterének leányát szerette, igenis, imádta, térdre hullva kérte kegyét s rendesen ilyesformát kapott válaszul. „Uram, ön hiába fáradozik, még ha megszámlálhatatlan kincsei volnának sem tudnám önt szeretni. Első sorban, mert gazdag s bár szeretni talán igen, de tisztelni alacsony származásomnál fogva soha sem tudna és sokkal jobban ismerem önt, semhogy állhatatosságában bizhatnék. A ki az én szerelmemet fogja bírni, semmi esetre sem lesz oly rovott múltú ember, mint ön! Ézt mondta a viceházmester leánya és György azért is szerette ; föltette magában, hogy e nőt, ki szegényes sorsa daczára oly makacsul ellentáll neki, Lenkey fiának, megtörje vagy legalább is lealázza, ha már szerelmét nem tudná elérni. Követte Gizi lépte nyomát, kutatta, kifürkészte minden útját s minden alkalomkor szerelmének változ- hatatlanságát hangoztatta, álmatlan éjszakákat említett, elpanaszolta étvágytalanságát, végül pedig könyörü- letességért rimánkodott. Gizi hajthatatlan maradt s egy alkalommal, mikor György ismét előállt álmatlanságával és étvágytalanságával, Gizi pajkosan Kneip kúrát ajánlott neki. György felizgatva, fáradozásának eredménytelensége miatt goromba lett s oly sértő kifejezéseket használt, hogy Gizi sírva rohant be anyjához. A megriadt öreg asszony siró gyermeke láttára fenyegetően emelte ökleit Györgyre s csupán az állásvesztés gondolata fojtotta meg benne a szidalmazásokat, melyeket oly szívesen szórt volna lánya kínzójára. György ez időtől fogva nem szólította meg Gizit, kerülte s ha véletlenségből találkozott vele, fülig elpirulva sütötte le szemeit. Bánkódása irtózatos volt s mikor egyedül ülve szobájában elgondolta, mennyi időt pazarolt el könnyelmű életmódjával s mily sújtó ítélettel szólnak róla odalent, hol oly szívesen húzódott volna meg egy sarokban, leírhatatlan fájdalom mar- czangolta szivét,mely most legelőször éreztette vele,hogy létezik s fájni tud, nagyon. Atyjának szólni nem mert, attól félvén, hogy felmond Gizikééknek.Idáig nem volt oly kelepcze, melyből furfangos tervvel ki ne bontakozott volna, ez egyszer nem tudott magán segíteni, gyámoltalannak, gyávának érezte magát. Élete rendkívül megváltozott. Visszahúzódott mindenkitől, kin jókedvet észlelt, gyűlölt mindenkit, kit eddig kebelbarátnak mondott. Idejének legnagyobb részét otthon töltötte, csupán korán reggel és későn éjjel bolyongott szerte-széjjel a városban czéltalanul, anélkül, hogy valakivel szót váltott volna. Gizi előtt e változás nem volt titok, mindent tudott és úgy érezte, hogy bár szereti, de oly különös szánalomfélét érez iránta. Kár érte, oly fiatal és szép, különösen most oly halavány mindig, oly bánatos az arcza.Egy reggel nem birt magával, mintha láthatatlan kezek kituszkolták volna az udvarra, akarata ellenére is kiment. Györgyre gondolt, hiszen ilyenkor szokott sétára menni. Várt, már igen magasan állott a nap, mi lehet vele, tán beteg! Az borzasztó volna. Hátha elutazott! ? Tudni akarta, muszáj volt, nem tudott nyugodt maradni, bármibe fogott, ügyetlen volt. Legalább az ablakon nézne ki, ha beteg szegény, szeretne mosolyogni reá, oly összetörtnek látta tegnap. Türelmetlensége folyton nőtt, izgatottsága fokozódott, mikor este lefeküdt anélkül, hogy György felől hirt hallott volna. Másnap reggel felébredésekor oly bágyadtnak, oly nehéznek érezte fejét, nem kelt fel, anyja nem engedte. Láza volt az egész nap folyamán. Estefelé magához hívta anyját, keblére hajtá fejét, átkulcsolta nyakát karjaival s szabad folyást engedett könnyeinek. Nem szólt, csak sirt, majd halkan, majd görcsösen vánkosaiba kapaszkodva. Az éjszakát mellette virrasztotta át anyja. Reggel jobban érezte magát s elmondta mily különöseket álmodott. Azt álmodtam mamám, hogy György ide jött és úgy kért téged, apát is, engedjetek el vele a színházba s azt is mondta, nem kell félnetek, papája velünk lesz. Ti megengedtétek s elmentünk. Oly szép volt ott minden és mindenki, jaj, mamám, holnap elmegyünk oda, ugye, most már úgy sem fáj a fejem. Aztán tudod, majd meghívod ...............majd holnap megmo ndom mama, igen ? Ugye te szeretsz ? Nem ? Csitt Gizus, nem szabad sokat beszélned. Szeretlek gyermekem, szeretlek te kis baba, de aludj Giziké, most még aludj ! Délfelé György atyja komoly, sápadt arczczal lépett be Gizékéhez s felszólitá atyját, hogy a temetkezési vállalat igazgatójához vigyen el egy levelet, melyben a temetés egyszerű rendezése iránt intézkedni kéri, György akarta igy. Gizi aludt s nem hallotta e hirt, anyja nem szólt felébredésekor, mert rég sejtette, hogy lánya már nem az, aki még nemrég volt. Másnap, mire Gizi felkelt, a kapu egyszerű fekete díszben állott, gyászlobogó volt kitűzve a tetőzeten. Szive hangosan, gyorsan vert. Nem lehet, nem lehet, nem György halt meg, más valaki a házban. Egész teste remegett, térdre rogyva imádkozott, sírva fohászkodott Istenhez, hallgatná meg csak most az egyszer s ne György legyen a halott. Hirtelen kirohant a kapu elé, rápillantott a kifügesztett gyász- jelentésre — s jajszó nélkül összerogyott. Két hónappal György temetése után a mentők kocsija állt meg Lenkey háza előtt. Mi az ? Mi történt ? kérdezték az összegyűlt kiváncsiak. Az izé, a vice lánya, a Gizi megőrült! mondá egy vén anyóka. Szegény leány ! Hej az a bolond szerelem 1 ___________D. M.
