Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-25 / 34. szám

Nagy-Károly, 1901. augusztus 25.

34=. szám.

XXVII. évfolyam.

SZATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.-m MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL

hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :

Xagy-Kár olybán, Jóhay-utcza 2. sz.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor.

Megyei községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-3# Egyes szám ára 20 fillér, ássHirdetósek jutányos áron közöltetnek.

„Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak

rendes levelezőktől fogadtatnak el.

_______________

A m

últ század minden esetre megvénhedett és elveszítette eszményeit. E kor mindennek csak hasznát keresi és az eszményiség mindennemű fékét elutasítja magától, bárhonnan jöjjön is, mivel akadályozza élvezeteit. Ma nincs eszményiség, vagy legalább is kevesen vannak, kikben él az ideál. Pedig néhány évtizeddel előbb is az eszmények nagy lánggal égő csillagai ragyogtak az eszményiség égboltozatán. A haza eszménye nagy volt, a szabadság eszménye milliók szivét képzelhetetlen szenvedéllyel töltötte el. Az egyenlőség eszménye is mint egy üstökös vonult át e század égboltozatán. A humanizmus eszményisége is velük volt, beköltözött a gazdagok leikeibe, hogy a szegénységnek is jusson helye a társadalom terített asztalánál. Hol vannak ma ez eszmények? Sehol. Hol a magasság és a fény az irodalomban ? Emelkedettség a művészetben ? Tisztaság a becsületben, a szerelemben, az életpályában most ? Hol a mocsoktalanság, a szivekben ?

Szürke szennyes realizmus uralkodik, mióta a világ elveszítette régi eszményeit, az emberiség gondolkodása ma a számításon alapszik és nem az eszmény, hanem a haszon vonzza az embereket, minden illúzió és ideál nélkül.

De azért nem szűnhet meg az ideál művelése sem vallásban, sem a tudományban, sem a művészetben. Hiszen nincs a földnek egy talpalatnyi területe sem, a hol eszmények ne lakoznának. A kimondott, a vászonra festett, a márványba vésett gondolat; mind tele van az ideál csodálatos hatalmával.

A ki az eszményiséget megtagadja, az széttépi a kapcsot a föld élete és a mindenség élete közt, mert ez a kapocs is maga az eszményiség. Legyen ez a legnagyobb és a legtökéletesebb az emberi életben.

HIVATALOS RÉSZ.

59720—1/4. sz. Hirdetmény az 1901. évben megtartandó erdőőri szakvizsgák ügyében. Az erdőőri szakvizsgák folyó évi október hó 14-én és az erre következő napokon Budapesten, Pozsonyban, Besztercze- bányán, Miskolczon, Kassán, Máramaros-Szigeten, Debreczenben, Kolozsváron, Sz.-Udvarhelyen, Brassóban, Nagy-Szebenben, Temesváron, Zomborban, Pécsett és Szombathelyen, a vadőri vizsgák pedig az erdőőri szakvizsgákkal kapcsolatosan Budapesten, Pozsonyban, Szombathelyen és Kolozsváron a vármegye székházában délelőtt 9 órakor fognak megkezdetni és folytatólag megtartatni. Kelhivatnak mindazok, a kik az erdőőri szakvizsgát, vagy a vadőri vizsgát letenni szándékoznak, hogy hiteles bizonyítványokkal felszerelt folyamodványaikat a vizsgák székhelyére nézve illetékes kir. erdőfelügyelőhöz f. évi október hó l-éig nyújtsák be. Budapest, 1901. évi augusztus hó. M. kir. földmivelésügyi miniszter.

22925—1991. s%. Csengerben f. évi julius 27-én egy darab egy és fél éves, fennálló szarvú, bal farán ismeretlen bélyegü, fehér szőrű üsző borjú bitangság- ban találtatván, felfogatott.

Nagy-Károly, 1901. augusztus 13-án.

Alispán helyett: Ilosvay Aladár vm. főjegyző.

Az eszményiség.

Lekopik a nemesebb gondolkodás zománcza a létért való marakodásban. Mig az ember földijavakban meggazdagodik, a lelkiek megrozsdásodnak, élvezzük mód nélkül a műveltség tengernyi áldásait, fölhabzsoljuk gyorsan, ami felhabzsolható és elnyűtt idegekkel rohanunk milliónyi porszem társaságában a bizonytalanság örvénye felé. Egyetlen dolog van a mi a hétköznapiság árnyából kiemeli az embert és feléje ragyog: az eszményiség.

Ma az ember eszményiség nélkül nem bírja megpillantani és megérteni a fényű, mely nem e véges világból való? Hitvány darabja

a föld kérgének, melyből kiköltözött a mindenség lelke; silány sirhüvely: lakhelye minden sötétségnek, aljasságnak és nyomornak. Boldogtalan az ember, ha elveszti hitét a magasabb vezércsillagokban s az örökkévalóság élő fájáról leszakadva, az eszményiségtől nem kisérve, lehull a kétségbeesés sötét mélyébe, mely több és borzasztóbb mint a halál.

Mert kezdettől fogva csak azok boldogok, a kik hisznek s csak azok nyomorultak, akik hitüket elvesztették. S tartozzék az ember bármelyik vallás buzgó hívei közé, vagy vesse el az ember magától a legmagasabb hatalmak földi szimbólumát; a tudás világába menekülve, Isten létezését is megtagadva, csak visszafordul tekintete mindig még a földgyomrából is a szférák föle, hogy az elveszített eszményt megtalálja, mert a tudás fáklyáinak gyönge tényével nem veszítheti el ragyogóbb eszményeit.

Nem azok a boldogtalanok és nyomorultak, kik a parancsot és megkövetelt hitet elvetették s behatoltak az Isteni alkotás müvei közé, hogy a tudomány eszközeivel kutassák fel az uj eszményt, amiben egyáltalán hinni tudnak. A bölcselet és természettudomány a maga eszményei felé haladva nem ellensége a hitnek, de széttörője az emberi kényszernek, mely a lét legbecsesebb kincseit haszonforrása gyanánt foglalta le és földi hatalommá tette mindazt, aminek földöntúli származása van. Száz átok menykövét hintse bár az egyház az igazság kutatóinak fejére, az eszményiség ereje nem a parancsban és kenyszeritésben rejtezik, hanem az emberi lélek szabadságában, mely letiporva, elgázolva, üldözve és bilincsekbe verve is megkeresi magának az utat, a melyen vámok fizetése nélkül találkozik az örökkévalóság és a végtelenség gondolataival. És az eszményiség után kutatva bizonyára nem a tudomány az, mely a hitetlenség és eszménynélküli valóság nyomába ejtette a czivilizácziót.

T A R C Z A.

Az elajándékozott országból.

— Szlavóniai levél. —

(Nagy horvát álmok. — Horvát és szerb ellentétek. — Szlavóniai magyarok. — A szlavóniai áttérések. — A magyar iskolák.)

Lipik, augusztus 18.

Ma itten nagy ünnepséggel ülték meg ő felsége a király születésenapját.

A községházán is ott díszelgett a horvát zászló mellett a fekete-sárga lobogó, de hiányzott róla a magyar lobogó, mintha azt akarta volna jelképezni, hogy Kroáczia és Szlavónia csak császárt ismer, de nem ismeri a magyar királyt, úgy tudjuk, hogy Horvátország Szent László és Kálmán királyaink óta a magyar szent korona, a mai Szlavónia pedig az első honfoglalás óta — amikor is Anonymus szerint a honfoglaló magyarok Pozsega várát megvették s uralmukat a Száváig, Zimonyig kiterjesztették, — a magyar szent korona uralma alatt állott és áll ma is a szerencsétlen horvát kiegyezési 1868. XXX. t.-cz. értelmében, amidőn ezt a ma Szlavóniának nevezett szép három magyar vármegyét, Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyét horvát testvéreinknek nemeslelküen odaajándékoztuk. Pedig e három vármegye sohsem volt horvát, hanem az 1541-ben megszűnt, s a XV. században még 33 várat, 34 várost és 1182 helyiséget számláló Valkó vármegyével együtt a szorosan vett Magyarországhoz tartozott. De a dicső Hunyady-ház fénykora után szomorú idők virradtak a magyarra s e vidék egészen török uralom alá kerülve, téves közjogi fogalmak kezdtek lábra kapni s megalakult a mai Szlavónia téves közjogi fogalma, melyet az 1868.

XXX. t.-cz. — Deák Ferencz téves közjogi alkotása — betetőzött. A haza bölcse ez alkotásával is jót akart, a rég óhajtott békét akarta helyreállítani. S mit nyertünk vele ? Ezt akarom pár példával megvilágítani.

Horvát testvéreink a legnagyobb gyűlölettel vannak eltelve minden iránt, ami magyar, s itt a magyar szent koronához való tartozandóságot egyedül a magyar kir. államvasutak mentén felhangzó magyar szó hirdeti, amely egyik legnagyobb sérelmét képezi a Zvojnimir király Nagy-Horvátországa felől álmodozó horvát testvéreinknek. (De hogyisne álmodoznának felőle, midőn a Pester Lloyd szenzácziós közleménye még csak tegnap hangzott el, hogy a pápizmus tűzte ki a Nagy-Horvátország lobogóját.) Nagy szerencsénkre szolgál e fanatikus gyűlöletben, hogy van még olyan is, akit nálunk is jobban gyűlöl a horvát, s ez a vele közösségben élő szerb, aminek magyarázatát abban vélem feltalálni, hogy a nagy délszláv állam megalkotása iránti vágy a horvát és szerb túlzók agyát feglalkoztatja különösen. Ezért küzd mindkettő s félti egymástól a konczot. A horvát hivatoitabbnak tartja magát, mert műveltebb, a szerb pedig képesebbnek véli magát, mert neki független királysága van. A független Szerbiáért gyűlöli a horvát testvérét, a szer- bet, s gyűlöli a magyart, mert ennek kilenczszázéves uralma alatt ez testvérként bánt vele, osztozott örömében és bujában s megőrizhette faji jellegét és nyelvét. S itt egy különös dologgal találkozunk, hogy fajunk nem bir egyáltalán felszívó képességgel, s oly nemes és előzékeny, hogy nem ő nyeli el a meghóditottat, hanem a meghódított szívja fel a hóditót. S ennek is meg van a maga magyarázata, melyre nézve örvendetes kivételül szolgálnak a mitrovitzi és nikinczei áttérések.

Horvát-Szlavonországban ugyanis a közoktatás községi, s igy szabad tere van a túlzó horvát nemzeti törekvéseknek. Az itt őslakó s jelenleg nagyobb rajokban betelepülő dunántúli protestáns magyarság megtudta őrizni magyarságát, mert autonom egyházi szervezeténél fogva fentarthatja nemzeti nyelvű iskoláit s iskolái utján magyarságát. Ellenben a katholikus magyar rövid időn teljesen elhorvátosodik, mert nincsenek iskolái, s a lelki gondozására hivatott római katholikus klérus is mindent elkövet arra nézve, hogy kiirtsa a magyarságot. Nem elszórt jelenség az az áttérési mozgalom, hanem a faji ösztön végerőlködése, a nemzeti őserő megnyilatkozása, hogy képes ősei hitét levetkezni, csak megtarthassa magyarságát. Egy, az itteni viszonyokat teljesen ismerő ev. ref. lelkésztől hallottam, hogy az ev. ref. lelkészi kar az áttérési mozgalmaktól távol áll — habár azt jószemmel nézi, — de a mozgalomba nem avatkozik bele, nehogy a hatóságok boszuját hívja ki maga ellen, s úgy a saját, mint hívei nehéz helyzetét még súlyosbítsa.

Hiába piszkolódnak tehát a zágrábi lapok ! Itt nem lélekhalászásról, hanem a nemzeti őserő szent megnyilatkozásáról van szó, s ez az, ami megdobogtatja az én sovén magyar szivemet, mert e népet nem féltem többé az erőszak ellen, ez fenn akarja és fenn is tudja tartani a magyar szót s a pápizmus türelmetlensége egy nyájba fogja összehajtani az itt élő több mint százezer magyart. A folyó évi népszámlálás adatai nem állván rendelkezésemre, csakis az 1890. évi népszámlálás adalaira támaszkodhatok.

Ezek szerint Szerém vármegyében 1890-ben volt 347,022 lakos, melyből magyar volt 20854, közte 5114 ev. ref., Pozsega vármegyében 1890-ben volt 202,836 lakos, melyből 9429 magyar, közte 2097 ev. ref., Verőcze vármegyének volt 1890-ben 216,417 lakosa, melyből 26,618 magyar s közte 4126 ev. ref., s igy 1890-ben Szlavóniában összesen 56,901 magyar volt. Éhez hozzá adva a 10 év alatti szaporodási átlagot s az egyházi és hitbizományi uradalmak által agyonnyomott s nagy rajokban kivándorló dunántúli magyarságot, a Szlavóniában ma élő magyarságot minden túlzás nélkül tehetjük 110—120 ezerre. Ami szép