Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-10-14 / 42. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY A Királyné Képének lelepzése. A megéljenzett elnöki beszéd elhangzása után Böszörményi Sándor tartotta meg leleplező beszédét Erzsébet királyné arczképe előtt. Mélyen tisztelt közgyűlés ! Ihletett lélekkel állok fel Szatmár vármegye megbízásából, Szatmár vármegye közönsége előtt e mai napon, hogy megemlékezzek a megdicsőült Erzsébet magyar királyné ő felségéről, kinek hazánkra kiható működése, kinek magasztos tettei annyira bevésődtek minden jó iránt fogékony lelkűnkbe, hogy a . történelmet megelőzve, magunk kívánjuk őt megörökíteni a történelem számára s magunk kívánjuk dicső emlékét bevésni saját s gyermekeink szivébe. S ha e beszédemben letérve a mai korszakot irányitó tárgyilagosság ösvényéről, az idealismus s az ezzel kapcsolatos költői hangulat felé hajlani látszom, ne méltóztassanak megítélni, mert Ő, kiről megemlékezni szándékozom: ideálunkká lön, s tetteiben őt is az idealismus fénylő csillaga vezérelte. Hogy e fenséges asszony hazánkra kiható működését, áldást árasztó tetteit méltóan megünnepelhessük, szükséges, hogy vázoljam dióhéjban az 50 év előtti állapotokat. A magyar szabadságharcz utáni évekhez ha el- tévelyegtünk a Petőfi által megénekelt nagy alföldi rónán, vagy a Kárpátok bérczei által szegélyezett völgyeken ; — ha eltekintettünk a Branyiczkó hasadékaiba, vagy Erdély dicsőség koronázta halmaira: mindenütt a zsarnokság által üldözött bujdosót, menekültet találtunk. Hazafiakat, kiknek egyedüli hibájuk a rajongó hazaszeretet volt, s azon áldozatkészség, melylyel vé- röket, szép jövőjüket e haza alkotmányáért, e haza szabadságáért felajánlották. Ha átutaztunk a szabadságharcz napjaiban felperzselt községeken, a jó magyar népet kedvetlen munkában találtuk. Ki-ki összeszedte a tűz által feketévé perzselt gerendákat, hogy kunyhót építsen övéinek, melyben a jobb jövő reményében meghúzhassa magát. Szántogatott, vetett igaz, de munkakedv nélkül, mert félt a jövőtől; nem tudta kifogja keserves munkájának gyümölcsét learatni. Mert már működött előttük az adóprés, szóltak a dobok, s a ki nem fizetett, el lett véve keserves kenyere s a dunnácskája, mely a pusztulás, a felperzselés után megmaradt. Idegenből szakadt zsoldos katonaság tartotta megszállva a főbb pontokat a’szegény nép számlájára, s azok nem kérdezték, hogy kié ? elvették a mit termelt a két kar s felemésztették a jó magyar föld minden produktumát. Az ipar pangott, kereskedni pedig nem volt mivel. Szegény volt a nép s a gazdag vagyontalan. Legjobbjaink pedig, — a nemzet vezetői, — kik félistenként küzdöttek a harczban s lelkesedésökkel felbirták rázni a nemzetet ezer éves történelmi jogai, ősi törvényei védelmére; nagyobbrészt külföldön bolyongtak, vagy a kaszamatákban őrölték le azon nehéz órákat, napokat, éveket, melyek részökre előírva lettek. S a magyar nő, a magyar anya, ki ezer éven át arra tanitá gyermekeit, hogy királyát, hazája boldogságát imájába szője, gyászolta testvérjét, férjét, rokonát, de mindenek'felett az árva magyar hazát. Mint a madáranya a Branyiczkó hegyszakadékai- ban vagy az alföldi csalitban, szárnyaival védi kisded családját a viharos éjben a jégeső tönkre tevő hatásától; mint a bibliai anya ahogy védelmezte gyermekét az egyiptomi király gyilkos szándékától: úgy terjesztette ki angyali védő szárnyait fenséges fejedelmi asz- szonyunk a magyar nép-család fölé, hogy megvédje azt a fent vázolt pusztító helyzet által feltétlenül bekövetkező végpusztulástól; úgy takarta be a kisded családot, hogy megoltalmazza a bécsi intrika sötét fellegéből reá özönlő rosszakaratú cselszövényektől. A történelmi nevezetességű 1854. évben, midőn császári férjének oldalán méltó helyét elfoglaló, már megismerő az űrt, mely a magyar nép s fejedelme A férfi ravaszul mosolygott. — Jó. jó! Engem nem szed rá 1 — De higyje el, egészen komolyan mondom. A férfi elkomorult. Az arczát sötét felhők lepték el, haragosan rándított a vállán. — Eh, maguk csak komédiáznak velem ! Az orvos épen akkor nyitott be a tornáczra. — Mondja doktor ur, micsoda a kis féreg : fiu-e, vagy leány ? — Kisasszony! A férfi dühösen mordult fel. — De hát miért mondták előbb, hogy fiú! — Ki mondta? Senki. Maga csak képzelődött. A szobából most élesebben tört ki a cseppség sirása; a férfi dühöngött. — Dehát mikor olyan hangja van, mint egy brigadérosnak! Egy lánynak ilyen hangja van ? Lehetetlen ! Aztán mégis azt mondják, hogy lány. Na nekem akkor ne sírjon. Ki nem állhatom a nyafogást. A pinczébe teszem, ha sir. Bizony Isten odateszem. A doktor kiszól az ajtón. — Na most ha úgy tetszik, bejöhet. Nem tetszik ! A fekete ruhás asszony, a felesége barátnője, rászólt: — Ugyan ne legyen gyerek! Mit szól Mariska majd ? Őt is elkeseríti. — Igaz, a feleségem elkeseredik. Megyek ! között áthidalásra várt; megismerő azon méltányos és jogos panaszokat, melyeknek orvoslása haladékot már alig ösmert. Mély politikai belátással párosult gondossággal igye kezett magas férjének gondolkodását megnyerni; — szivét, melyet az osztrák udvari cselszövény még akkor jégpánczéllal vett körül, felmelegiteni, sőt meggyőzni a szegény magyarnép dinasztikus érzelmeiről. Később gondoskodását arra irányitá, hogy családjában otthont teremtsen a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak s a nemzeti dicsőséget terjesztő magyar történelemnek. Környezetében fokról-fokra szaporította a magyar alkalmazottakat, s odahatott, hogy királyi férje is ugyanily tanácsadókkal vegye magát körül. S midőn a nemzet bölcse, Deák Ferenczünk, Andrássyval s a többi jó és bölcs hazafiakkal elkészítették a talajt a kiegyezésre, dicső királynénk volt benne a nemes eszköz, hogy az felsége uralkodónknál kedvező /fogadtatásra talált. Vázoljam-e t. közgyűlés fenséges nagyasszcF nyunk angyali jósága anyai szivét, kinek jósága se- gélylyel árasztotta el a szegényt, áldással övezte az előkelőt. Vázoljam-e dicső Nagyasszonyunknak magasztos tetteit a közügyek, a társadalomnak fentartott jótékony intézmények istápolása körül ? melyet minden alkalommal fejedelmileg, valódi irányitó gondossággal karolt fel! Mindezek t. közgyűlés oly megszokott mindennapi tettei voltak felséges királynénknak, hogy ezek kiemelése önök, az egykoruak előtt feleslegessé válik. Azt azonban, hogy gyermekeit, különösen az áldott emlékű, nagy és szép jövő reményével kecsegtető trónörökösünket oty magyar szellemben neveltette, hogy az közöttünk érezte legjobban magát; hogy otthont teremtett családjában a magyar géniusznak ; hogy gyöngédségének legelső tanúi az agghonvéd-rokkantak voltak s az 1848-iki eseményeket gyászoló nagynevű hölgyeket, a haza mártírjait kiváló előzékenységgel figyelmében részesítette ; hogy a haza bölcsétől, munkatársától, annak ravatalánál személyesen vett érzékeny búcsút; — ezeket feljegyezni, ezeket mély hálánk nyilvánítása mellett felsorolni, kiválóan kedves kötelességünknek ösmerem. Emlékeznek-e önök az 1897. junius 8-ra, a felséges királyné magasztos tetteinek gyümölcsére : I. Ferencz József magyar király s ragyogó szépségű neje megkoronáztatására ? Emlékeznek-e önök a legelső s akkor legboldogabb magyar nő, az ország anyjának megelégedett szép arczára ? Ki reményeit, ambitióját, szivének leghőbb vágyát a koronázási actió által teljesedni látta! Ki könnyezett örömében e megható nagyfontosságu eseményénél s örömkönynyei között mint álmot látta a később bekövetkező tényt: hogy az a nép, mely uralkodása kezdetén az osztrák császárban ellenséget látott s keserűen és kétségbeesve nézett a jövő elé, az amép babérral övezi a fejedelmek fejedelmének homlokát, az a nép hálával, mint legszentebb ősi tulajdonával fogja megörökíteni a történelemben I. P'erencz Józsefet, a legigazságosabb, a legtiszteltebb, a legkötelességtudóbb s alattvalóiért mindenre kész magyar királyt! És ez a nemes lélek t. közgyűlés! kinek tetteiben gazdag és szegény s bármely polgára e hazának csak a nemes vonatkozást látta; ki soha se ártott senkinek, de mindig alattvalóinak javán munkált, keresztül élte a Golgothát, keresztül élte a legboldogtalanabb anya minden kínjait. Mindenki boldog volt hozzáképest, egyedül ő reá, borús lelkére nem volt vigasz. És a mi több, a jót, a nemest, a fenkölt alakot gyilkos bandita tőre ölte meg. Gyilkos kéz oltotta ki azt a szivet, mely szeretett hazánkért dobogott; azt a nemes szivet, melynek dobbanása milliók életereinek adott éltető erőt, s milliók keblében visszhangozott. Gyászba borult a magyar haza Kárpátoktól az Adriáig! Szegény és gazdag, ur és pór, egyformán érezte a csapást, a kimondhatatlan és kiszámíthatatlan veszteséget. De egyszersmindt minden polgára a hazáRemegve nyitott be az ajtón. A homályos, lefüggönyözött szoba mélyében az egyik ágyon ott feküdt a felesége. Halvány, szenvedő arcza mosolygott, mikor meglátta a férjét. Fáradtan nyújtotta felé a kezét. A férj odasietett, már ott állott az ágy szögleténél, amikor a másik ágyról fölsirt a gyerek. A férfi megállott. Tétován nézett arra a ruha és csipkegomo- lyagra, melyben bizonyára benne lesz a Csöppség, majd felesége felé esett tétova pillantása. Az asszony mosolyogva nézte a férjét. Leolvasta a küzdelmét az arczárói és ingerkedve mondta : — Jó, jó! Nem haragszom meg. Megengedem, hogy először a babát csókolja meg. . . . Csak azt várta a férfi. Odarohant az ágyhoz és a vánkosok és dunyhák közül kiragadta a csöpp kis leányt. Egy darabig maga elé tartotta és vizsgálta. A csöppség sivalkodott, amint a kicsi torkán kifért. A szája nagy lett, a szemei pedig eltűntek a ránczok között. Amellett szederjeskék lesz az arcza, hogy no bizony csúnya kis portéka volt a csöppség. Az apja pedig nézte, nézte, aztán mohón, sóváran kezdte csókolgatni a siró száját, a szederjes kis arczocskáját és boldogan ismételgette: — Szakasztott én vagyok. . . szakasztott én . . P. J. nak könybelábbadt szemekkel könyörgött az Egek Urához a fenséges megdicsőült királyné nyugalmáért. Hadd hulljon le a lepel a fenséges alakról! Hadd hirdesse e kép évszázadokon keresztül Szatmár vármegye közönségének nemes szivét, nemes gondolkodását! Hadd hirdesse e kép hosszú időn át azon elismert tulajdonságát a magyarnak, hogy azok iránt, kik érette, igazaiért, nemzeti törekvéseiért sikra szállanak, hálájával mindenkor lerója tartozását! Mi pedig, kik véres verejtékkel igyekszünk megtartani e hazát, annak magyar jellegét, összekapcsolt kezekkel kérjük a magyarok istenét, kinek trónja mellett őrködik felettünk fenséges védasszonyunk szelleme : Hogy e hazát, mely annyi nemes vér kiontását élte át, tartsa meg teljességében itt Európa közepén, évezredeken keresztül a magyar faj számára! Áldja meg népünket boldogsággal, megelégedéssel, s bölcs királyunk és fenséges nagyasszonyunkhoz hasonló dicső királynék vezetése és gondozása alatt legyen dicső e hon, legyen vezére e faj a haladásnak s hogy annak minden polgára áthatva a honszeretet szent tüzétől, egyformán imádja e hazát s egyaránt szője imájába a Hymnus szent szavát: Isten áldd meg a magyart ! A leleplező beszédet nagy érdeklődéssel hallgatták végig és a végén kitört az éljenzés és taps. Az alispán indítványára a szép beszédet egész terjedelmében a közgyűlés jegyzőkönyvébe vették fel. Szakbizottságok választása. A közgyűlés tárgysorozatába több bizottság újbóli alakítása, illetve kiegészítése volt napirendre tűzve. így a közigazgatási bizottság- b a ismét beválasztották titkos szavazással Nagy Béla, Kende Zsigmond, ifj. Böszörményi Sándor, Luby Géza és Jékey Zsigmondot. Az állandó választmányt inán- csi Papp Kálmánnal egészítették ki. Az igazoló választmányba a főispán kinevezte elnöknek dr. Serly Gusztávot, tagoknak : dr. Adler Adolfot, Róth Károlyt, és Papp Bélát, megválasztattak: Balázsy József, Cservenyák Antal, Luby Géza, dr. Adler Adolf és Debreczeni István. A borellenőrző bizottságot, a melynek felét a főispán nevezi ki és felét a közgyűlés választja, a következőleg alakították meg: a nagysomkuti járásra nézve elnök: gr. Teleky Sándor, tagok: Nyilván Miklós, Mán Lajos, Anka Pál, Márk Jakab jaszatmári járásra nézve: elnök: Jákó Kálmán, tagok: Tóth Mór, Boros Zoltán dr. Pelcs Róbert, Beszedics Vilmos; amátészalkaira nézve, elnök: Földváry Sándor, tagok: Kiss Róbert, Dienes Lajos, Baber István és Csuja Imre ; az erdődire nézve, elnök: Rébay Dezső, tagok: Papp Dezső, Sulyok Ferencz, dr. Csuka Mihály, dr. Nádai Lipót; a nagybányaira nézve, elnök: Kovács Géza, tagok: Torday Imre, Szimon Béla, Csókás György és Fülöp Gábor; a szinérváralyaira nézve, elnök: Papolczy Béla, tagok: Fényes Béla, Kovács Gyula, Gerber Ödön, Nagy Imre, Springer Zsigmond és Gergely József, a felsőbánya városira nézve, elnök: Farkas Jenő, tagok: Pemp Antal, Kerekes Sándor, Antalóczy Márton, Kremnitzky Albert; a nagy bányavárosira nézve, elnök: Szerencsy József, tagok: Helczinger Ferencz, Bimhordt Adolf, Torday Imre és dr. Miskolczy Sándor ; a N a gy-K á r o ly városira nézve, elnök : dr. Schönpflug Richárd, tagok: Nonn Gyula, Róth Károly, dr. Schönpflug Béla, Serly Ferencz, Wagner István és és Róth István; a nagykárolyi járásra nézve, elnök: Balázsy József, tagok: Stróbencz Péter, Korda János, dr. Csánk István, Boer Endre, Szintay István és Mándy Géza; a fehérgyarmatira nézve, elnök: Luby Géza, tagok: Dávid István, Kolonay László, Varga Antal, Szolomayer Lajos, Nagy Ottó; a csengeri járásra nézve, elnök: Pongrácz Imre, tagok : Zoltán László, Balog Pál, Dem- ján Gyula és dr. Diósi Adolf. A közegészségügyi bizottságban megüresedett tagsági helyet Madarassy Gyulával töltötték be. Vörösmarthy Mihály születésének 100 éves forduló napján Székes-Fehérvárott rendezendő ünnepélyen a megye képviseletére a közgyűlés Nagy László alispán, Ilosvay Aladár főjegyző, N. Szabó Antal, Balázsy József, Gov- rik Ödön, Jékey Zsigmond, Domahidy Elemér és Szuhányi Ferencz biz. tagokat küldte ki. Pótadó. Az egy százalékos közművelődési pótadót 51 szavazattal egyhangúlag elfogadta a közgyűlés.
