Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-19 / 12. szám
Nagy-Károly, 1899. márczius 19. 12. szám. XXY. rmegyei Közlöny i/TT S/OTTPnTur.MT és VEGYESTARTALMU HETILAP. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI SZATMÄR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE, ^ MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. * *NSZERKESZTŐSEG és KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: Nagy-Károly ban, megyeház-utcza 46. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 4 írt. Félévre 2 írt. Negyedévre I frt. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 2 frt 50 kr.-5» Egyes szám ára ÍO kr. mHirdetósek jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 20 kr Bólyegdij minden beigtatásórt 30 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levele zőktől fogadtatnak el. HIVATALOS RÉSZ 4404—1899. sz. Gutter Hermán jelenleg puszta- hidegkuti lakos részére Pusztahidegkuton 1389—1899 iktató, 79 tétel és 115,941 —1898. vármegyei sz. a. egy drb 6 éves, szürke szőrű, kancza lóra kiállított járlat elveszett, felhívom a hatóságot, hogy ezen jár- latot köröztessék s feltalálás esetén a nagysomkuti főszolgabíróhoz küldjék el. Nagy-Károly, 1899. február 23. Nagy László, alispán. Tavasz. (E) A természet újjáalakulása megerősíti bennünk a reményt, hogy el fog jönni az idő, mely magával hozza az emberiség újjáalakulását is. Hogyan, miképen ? Ki tudna erre csak az igazságot megközelitő választ is adni ? Nincs bölcs és nincs szocziálpolitikus, ki sejtené, hogy milyen uj irány fogja megadni az emberiségnek az erőt és impulzust arra, hogy az ember életét jobbá és szebbé alakítaná át. Vakon megyünk előre a világ göröngyös utain, űzve a saját kicsiny és önző czélunkat, megfeledkezve a múlt tanításairól és nem gondolva a jövővel. Az egyed abban a szűk körben, melyben mozog és küzd, elveszíti annak tudatát, hogy ő a nagy összességhez tartozik és úgy el, mintha egyedül és örökké élne a földön. S amikor meghal — utánna az özöuviz. De jön a természet föltámadása és a nagyszerű átalakulás hatása alól nincs ember, aki ki tudja magát vonni. Megérezzük az örök változás törvényét és öntudatlan tölti el szivünket az emberiség remenye a jövőben. A természetnek minden évben van tavasza, csak nekünk ne lenne tavaszunk, akik a természetből elünk? Lesz tavaszunk nekünk is. S ez az idei tavasz olyan, hogy nemcsak a messze joVo reményét erezzük magunkban föllámadni, de bizodalommal nézünk a közel jövendő eseményei elé is. Közel negyedszázadig tartó ádáz pártküzdelem ért most véget Magyarországon, mely úgy a törvényhozásban, mint a polgárság között a visszavonásnak, gyűlölködésnek és a közkárosodásnak kútfeje volt. Hogy mit ártott és mit használt a küzdelem a hazának, azt igazán nehéz megmondani, de a kibékülés előnyei oly szembetünőek, oly biztatóak minden irányban, hogy tiszta örömmel tölt el bennünket a béke, ami után negyedszázadon keresztül sóvárgott a lelkünk: békés munkával teljes haladás a haza boldogulása, a törvény, jog és igazság uralma felé, melyet most már a pártok szenvedélyes tusájának befejeztével biztosítottnak látunk. Ez a tavasza közele: javulásának tavasza. És most fel a műnk; ra, együtt, egymásért és a hazáért! Annyi a mulasztás és a kár, hogy beletelik egy fél emberöltő, mig megfeszített buzgalommal és . ölcsönös jóakarattal heljme tudjuk hozni. Itt van elsősorban a gazdasági kiegyezés a testvér állammal. Ha valaha szükség volt a magyarság összetartására és egyöntetű cselekvésre, úgy most van annak ideje. Gazdasági életünk csaknem összes ágainak megmaradása, versenyképessége és fejlődése e kiegyezéstől van függővé téve. Szerencsére most abban a helyzetben vagyunk, hogy bizodalommal nézhetünk azok működése elé, kik a kiegyezésnek magyar részről való elintézésére hivatva vannak. Itt van azután a kúriai bíráskodás törvénye, melyet úgy kell megalkotni, hogy a polgárság legszebb joga semmiféle módon meghamisítható ne legyen. Ha ilyen törvény fog életbe lépni, a pártok harcza soha el nem érheti a szenvedélyességnek és személyeskedésnek azt a fokát, melyet — sajnos — eddigelé tapasztalnunk kellett. Tiszta választásokat, az elvek harczát várjuk a kúriai bíráskodástól. Itt van a közigazgatás rendezése, illetve á'lamositása, mely századokra kiható óriási horderejű reform. Bár eltérők a nézetek erről a reformról, de azt az egyet el kell ismernie mindenkinek, hogy a vidéki közigazgatás mai stádiumában meg nem hagyható s feltétlenül szükséges a retorm. A legközelebbi idők feladatai közzé tartozik, véget vetni a jelenlegi közigazgatási rendszernek, melyből kinőtt Magyarország, mint az ifjú a gyerekruhából. Olyan belső szervezetet kell adni most Magyar- országnak, mely megmaradását és fejlődését biztosítsa a kultúra minden vívmányaival haladó európai nemzetek között. Megoldásra vár a munkáskérdés, elsősorban a mezei munkások kérdése is. A mezei munkás-törvényt, mely tavaly lépett életbe, nem tekinthetjük másnak, mint szükség-törvénynek, melyet rendkívüli állapotokkal szemben alkalmaztak. Ez a törvény ideig óráig rendet teremtett ugyan, de tulszigoru és a gyakorlati életnek nem mindenben megfelelő intézkedései bizonyára káros visszahatást szülhetnek. Csakis jó, humánus törvénynyel oldhatjuk meg a mind jobban fenyegető munkáskérdést. X á r< c z a. A boldogság. Az őszi szél zizegve hullatja a park százados fáiról a sárguló leveleket, teleszórja velük a most m ár gondozatlan utakat. A szüretelők távoli danája hallatszik a verandára, ahol Zombory, a kastély ura vendégével kártyázik. Zombory izgatottan dobja le a kártyát. Veszített. Halvány volt; hosszú fehér ujjai idegesen szorongatták a kártyacsomót. Majd megszólalt, rekedt, remegő hangon, s szakadozva beszélt: — Nem lehet tovább ... itt a határ. Koldus vagyok. . . . Meredek volt a lejtő, nem bírtam meg- áliani. Mi lesz velem holnap? Eh, mit velem?! Mi lesz Margittal ? ! . . . . Hideg kezével Összeszoritotta lázas homlokát, mintha félt volna, hogy mindjárt szétpattan. Partnere, Káldor, egykedvűen rázta le a szivarja hamuját, s mereven bámult maga elé. Ridegen, tervszerűen dolgozott mindig, s most, hogy műve kész, a lelke nem tud örülni, meg van bénulva, álomlátó lesz és nem tudja élvezni a sóvárogva várt jelent. Amint merően a kék füsttengerbe néz, nem a vergődő Zomboryt látja. Előtte az életvidor, boldog gavallér ül s ott áll mellette a szép asszony, a ki gyerekes nyugodtsággal nézi, amint az ura kártyázik ; finom ujjait belemélyeszti Zombory hullámos, sötét hajába, hanyagul a vállára hajol, s folyton kérdez valamit, mig Zombory mosolyogva inti szemével a hallgatásra. Margit elkényeztetett mosolygó arczu asszony volt. Magas, kifejlett termetű; csak a szemei árulták el, hogy még gyerek. Mindene megvolt, nem tudta, hogy mi a „nincs“ és mi a „nem szabad“. Édes bájos asszonyka volt, a ki csak a boldogságra volt teremtve. Káldor maga elé képzelte teljes észbontó bájával az asszonyt, nőcsábitó szépségében a férfiút és igazi boldogságukat. És felébredt benne a vágy, a bosszú, az irigység ; keserű mosolylyal simította meg rövidre nyírt fakó haját, festett bajuszát és hanyagul felvéve a kártyát, osztani kezdett. — Még nem veszett el minden, még egy tétel van. Zombory csodálkozva emelé fel fejét, s kérdően Káldorra nézett. Ez egy kissé megzavarta Káldort, de nem akarta e játszmát elveszteni, s czinikus, elfojtott hangon folytatta : — Igen Margit! — Zombory hevesen ugrott fel helyéről, s a dühtől remegő hangon válaszolta: — Most még vendégem vagy ! Aztán sápadtan elfordult tőle, csengetett s oda szólt a belépő inasnak: — János, a nagyságos ur fogata álljon elő ! * * * Zombory iszonyúan fel volt izgatva. Maga előtt látta egész életét. Belátta, hogy egyedül ő a hibás. Tudta, hogy az asszony anyagilag biztosítva van, ha szüleihez visszamegy, a kik vérző szívvel bízták leányukat az ő kezére. De ő képtelen tovább ezt az illatos levegőt, a suhogó selymet, a jólétet körülötte megtartani. Ismerte a fiatal asszony naiv lelkét, tudta, hogy nem ismer nélkülözést, bánatot, hogy nem tud harczolni az élettel. És látta magát szegényen, elhagyatva, szeretetlenül. Összeszorult a szive, a torkát fojtogatta valami, s aztán két nehéz könycsepp gördült végig arczán. Mély sóhaj szakadt fel kebléből hátra- simitotta dús haját, csendesen az ajtóhoz ment és halkan benyitott felesége boudoirjába. Ott ült az asszony a kandalló mellett, a pamlag sarkában ; lábait felhúzta, mintha fáznék. Sötét angol szoknya simul alá karcsú derekáról. Férfi ing van rajta lehajlós gallérral, fehér selyem nyakkendővel. Könyvet tart a kezében, de látszik, hogy nem olvas. Mikor észrevette, hogy az ura a szobába lépett, nem mozdult meg, csak ragyogó szemei árulták el, hogy várt reá. Férje egész közel jött hozzá, s leült lábaihoz. Az asszonyka már tovább nem állta, eldobta a könyvet, felemelte karjait, melyekről a pongyola csipkés ujja egészen visszacsúszott s átölelte a férfi erős nyakát, magához szorította és csókolta arczát, szemét, haját, azután két keze közé fogta férje fejét. Csak mikor másodszor mosolygott a férje szemébe, akkor vette észre annak megdöbbent, zavart tekintetét. Odahajlott a vállára, s hízelegve dörzsölte puha bársony arczát az uráéhoz. Nagy szemei tisztán elárulták a kérdést, a mit ajka még nem mondott ki. Zombory magához szorította az asszonyt, mintha félt volna, hogy jön Káldor és elveszi tőle, s aztán megszólalt szomorú hangon: — Margit, jól tudod, hogy nagyon szeretlek. . . S ezért őszinte leszek hozzád. A viszonyok úgy alakultak, hogy tavaszszal innen el kell mennünk, valószínűleg nagyon messzire. . . . Még sohasem beszéltem veled anyagi dolgokról, de megérted, ha annyit mondok, hogy koldus lettem. Talán nem fogok rongyos ruhában járni, de nyomorultabb leszek a legszegényebb koldusnál. Elveszítettem mindenemet, nincs senkim. . . . Senkim, mert nélküled kell élnem. Nem jöhetsz velem a nyomorúságba. El fogunk válni. . . . Te fölleled a, szeretetet, én pedig elmegyek, Isten tudja hová. És ha boldog leszel, nem kívánom, hogy gondolj reátn. Az asszony halotthalványan nézett urára; tudta, hogy igy lesz. ha ő mondja. Zombory elfulladt, nem birt tovább beszélni. Átölelte az asszony térdét, s zokogott, mintha egy kedves halottat siratna. Azután fájdalmas lemondással nézett az asszonyra, ki jégszoborként tekintet rá. Ez a tekintet elmondotta, hogy minden el van veszve ............ A férj hideg hangon foly tatta : — Igen válnunk kell! Az az ut, melyen te haladsz a boldog nyugalom útja; az én utam a küzdés, a fáradtság útja lesz. Kietlen sivatagba visz, hol nincs tavasz, nincs verőfény, nincs boldogság, mert te nem leszel jelen. A jégszobor megmozdult, nagy szemeit elhomályosították a feltörő könyek zápora, mikor hevesen odadobta magát a férfi karjai közé, s zokogva mondotta : — Veled maradok, hisz nagyon szeretlek ! . . . . Eévay Béla,
