Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-05 / 6. szám
Nagy-Käroly, 1899. február 5. G. szám. XXY. évi Szatmármegyei TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI vmttV és VEGYEST ART ALMU HETILAP. SZATMÄR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNY MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, l^SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: X agy-Károly ban, megyeház-utcza 46. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 4 írt. Félévre 2 írt. Negyedévre I frt. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 2 frt 50 kr.-=#( Egyes szám ára, 10 kr. !#=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttár“ sora 20 kr Bólyegdij minden beigtatásórt 30 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levele zőktől fogadtatnak el. Kulturmozgalmak. (K) A „Dunántúli közművelődési egyesület11, — mely szétágazó szervezetével egyike vezető kultur egyesületeinknek, — a múltkor tartotta közgyűlését a fővárosban, mely gyűlésen szomorúan hangoztatták az egyesület vezéremberei, hogy a közönség érdeklődése nagyon megcsappant a kulturmozgalmak iránt Erről panaszkodik az „Erdélyi-, és^ít Felvidéki magyar kultur egyesület“épen azok, melyeknek többé-kevés'obé országos czéljai egyenesen követelik mindnyájunk áldozatkészséget és közreműködését. Sem az egyik, sem a másik. A mily hév és odaadás lobban fel az első pillanatokban valamely felvetett hazafias terv nyomán, ep oly közöny, mondhatnék csendes bosszúság váltja azt fel apródonként. Mi ennek az oka, tűnődnek épen azok, a kik valamely hazafias mozgalmat megindítva, első sorban a vidéki városok társadalmára ,,utaznak“. Csodálkozva tapasztalják, hogy a portált nemes ügy mint posványosodik el, s haragra gerjedve látják, hogy hazafias alkotásokra nem képesek állandó védelmezőket toborzani. Hát mi tagadás, bizony ez igy van, de nem csak nálunk, hanem országszerte. Annyira jutottunk már, hogy nem képes semmi egyéb tettre sarkalni az embereket, csakis a politikai szenvedély, s a magyar faj erejét legfeljebb csak akkor látjuk megnyilatkozni, ha már a kést nyakunkon érezzük. De látjuk-e egyébként a faji öntudatot tettekben megnyilatkozni? Faji öntudat?! Hiszen ehhez egy nemzeti aspiráczióktól eltelt és áthatott egységes társadalom kellene, s hogy beszéljünk ilyesmiről, midőn még a partikuláris társadalmi érdekek sem érvényesülhetnek éppen a politikai szenvedélytől és visszavonástól szétszakgatott helyi társadalmi tényezők miatt ? Azonban mindettől eltekintve, s világos szemmel nézve a kulturmozgalmak mai állapotát, nem zárkózhatunk el annak kijelentése elől, hogy a hiba nemcsak ht helyben, s nemcsak a tapasztalt közönyökben, hanem bizonyos egyéb és mélyebben fekvő okokban is keresendő. Nézzünk csak körül, s látjuk, hogy városunkban temerdek kulturális, jótékony és hazafias czélu egyesület alakult az idők folyamán. Egyik-másik, megfeszített munka árán sikeres működést is képes kifejteni, nagyobbresze azonban csak küzdődik, vagy pedig a meddő fáradtságot megunva stagnál, vagy feloszlik. Valamely egyesület felvirágozását első sorban a vezető férfiak tevékenysége, másodsorban pedig az alapszabályszerü feladatoknak a közszükségletből, tehát a mindennapi életből fakadt megállapítása képezi. Ha már most e két szempontot összevetjük azzal, hogy mily sok uj egyesület alakul dytonosan, könnyen rájövünk a baj okára is. Minden uj egyesület elsősorban arra törekszik, hogy a közélet terén is szerepvivő férfiakat nyerjen meg vezetőinek, kiket végre is annyira tulhalmoznak ilyen tiszteletbeli, csupán társadalmi helyzetükből lolyó tiszteletbeli állásokkal és megbízásokkal, hogy manapság már szinte gyanakodva fogadnak minden olyan kezdeményezést, melynek akár burkolt, akár nyílt czélja egyesület alakítása; és még örülnek ha némi anyagi áldozattal elháríthatják (mint alapitó stb. tagsági dijak) az őket újból fenyegető megtiszteltetést, Nem indolentia, vagy épen bűnös közömbösség tehát, ha valamely meglévő, vagy épenséggel meginduló hazafias mozgalommal szemben társadalmi köreink némi idegességet mutatnak. Ez a mint meggyőződhettünk gyakrabban annak a jele, hogy már túl is vannak halmozva ilynemű feladatok végzésével és az arra fordítandó anyagi áldozatokkal. Mindez természetesen nem lehet ok arra, hogy az érdeklődés a kulturmozgalmak egész vonalán szüneteljen. Ha bármely nemzetnek is, de nekünk leginkább kötelességünk, hogy a nemzeti és faji erőnk fokozására alakult egyleteket minél hathatósabban támogassuk úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Egy ^bizonyos. Phrásisokra nem adtunk semmit. Épen áldozatkészségünket használták ki többszörösen arra, hogy csillogó jelszavaknak legyünk a staffage-ai. Országos egyesületeink közül az E. M. K. E., F. M. K.‘ E. es a D. K.|E. nemkülönben a munkás érdekek védelmezésére alakult országos Védegylet immár töbszörösen kiérdemelték becsületes munkásságukkal és alkotásaikkal az egész ország becsülését és támogatását ezeken kívül egyeb feladatunk már alig lehet, minthogy támogassuk azokat a helyi egyleteket, melyeket a mi érzett bajaink hoztak létre, s a melyeket már a saját érdekünkben is fenn kell tartanunk és fejlesztenünk. Tegye meg ezt minden város, úgy mint mi megtesszük, akkor talán közelebb jutunk az egységes nemzeti társadalom megteremtéséhez. T A r< C Z A. A meteor. Az ösmeretlen végtelenből, Hol millió tűz lángja forr, Hatalmas Ívben tört a földre, A villámröptü meteor. És lenn kigyult a büszke város, A paloták közt szikra szállt, A pattogó tűz szétczikázva, Fénylőn hirdette a halált. Megálljatök! . . . Most még nem érett, De nemsokára jő a kor, Hogy a lángtermő tüzözönből Kizug a legszebb meteor. Hatalmas, büszke égi szikra, Százszirmu, gyújtó lángvirág S a merre száll felséges Ívben Szikrázva gyűl ki a világ. Nem városok ; — országok égnek ! Az embereknek lelke ég ! Vad forradalmi lángra lobban, A szolgalakta messzeség. Sok ezredév omlik romokba, Királyi várak, templomok. . . . Egy uj világnak szűz alapja Lesztek ti éjsötét romok. S mig a szabadság lángtüzében Ujjongó mámor árja forr, Sötétben fekszik lenn a földben, A villámröptü meteor. Pásztor Árpád. A franczia nyelvtanár. Abban a bérkaszárnyában lakott, a hol mi, s naponta láttam futkosni a lépcsőkön, a hogy a franczia óráira szaladgált. Viktornak hívták, született franczia vök. A negyedik emeleten lakott s naponta 20—30-szor befutotta a hosszú lépcsősort. Pihegve állott meg olykor, aztán csak futott tovább, mert a kis hivatalnok- nék, a számtisztnék, akiknek a fiait tanította, nem akarták hiába kidobálni a pénzt és szigorú pontosságot követeltek. Viktorra ugyan nem is igen panaszkodhattak. Olyan volt ő, mint egy jól berendezett gép, s szinte olybá is vették. A szegény vérszegény francziának köd volt a rögeszméje. Ködös napokon ki nem mozdult volna a szobájából, hanem ott állott az ablaknál és bámult a fehérségbe. Egyszer benyitottam hozzá. Valami ürügygyei, bár tudtam, hogy ilyenkor nem szeret senkivel sem találkozni. Engem külömben kedvelt, mert mindig figyelmes voltam iránta, ha hozzám jött, hogy öcsémnek órát adjon. Amint észrevett, meglepett arczot csinált s kellemetlen kifejezés ült vonásain, hanem aztán hirtelen barátságosan megfogta a kezemet s üléssel kínált meg. Oly áthatóan nézett rám, hogy szinte megborzadtam, s a kezem reszketett az övében. Akadozva adtam elő, hogy szótárért jöttem hozzá. Könnyedén kelt fel, hogy a könyvet megkeresse, s azután hozzám fordulva, szomorúan mondá: — Hallom, hogy elmegy a szülői házból, az életbe. Olyan furcsán, , szinte misztikusan hangzottak szavai. A kis íróasztali óra sebesen ketyegett, a sarokállványról egy törött Vénus-szobor nézett ránk mereven. — Tudja-e mi a világ? — s szinte lázasan folytatta: Sokkal fiatalabb voltam, mint ön, mikor kidobtak a világba. Még a vakáczióimat sem tölthettem otthon, mert ez idő alatt vidékre küldtek, hogy nyelveket tanuljak. A barátaim, kik nem mehettek sehova, irigykedtek rám, viszont meg én irigyeltem őket, hogy mily jó dolguk van, nem kell a fejüket törniök, s azt teszik egész nap, ami nekik tetszik. Sokszor elhatároztam magamban, hogy felhagyok mindennel, s megszököm, de olyankor mindég eszembe jutott az édes anyám, a ki összetett kezekkel kért, hogy tanuljak, mert külömben mi lesz belőlem. Saját magát hozta fel példának, a nagy nyomorúságot, a mibe az által jutott, hogy inkább férjhez ment, s most hatan nyomorognak, s hogy az apám sem olyan szelíd, megadó többé, mint eleinte, hanem goromba és ingerült. Ki is csodálkozhatnék rajta, mikor a gyerekek mindig éhesek, s a világ olyan drága, olyan rossz. Csak tanultam hát tovább és tovább, mind nagyobb buzgalommal. Tizenkilencz éves voltam, mikor egyik tanárom protekcziója folytán egy előkelő magyar úri családhoz jutottam nevelőnek, két fiúcska mellé. Oh boldog, nagyon boldog életet éltem ott. A kis fiuk szerettek, mindenki finoman bánt velem, s én is szerettem mindenkit, mindent. ... Az utolsó virágot a kertben, a porszemet, mely ruhámra szállt. Sokszor visszaálmodom magamat azóta szép lakásomba, s látom ablakom alatt a lombos hársfa hajlós ágát, melyre szelíden fut fel a lilaszin golgota virág. Valahogy úgy képzeltem akkor, hogy én is hasonlítok ahoz a fához, s nekem is keresnem kell a virágot, mely belém kapaszkodik, hogy megédesítse az életemet. S egyszer megtaláltam. Szomorú, ködös napon történt, fehér pára úszott a légben, habszerü fehér foszlány körös-körül mindenütt. A faluban voltam misén. S akkor, jól emlékszem, mint vált ki hirtelen a ködből az a valaki, akit mér álmaimban ismertem, akiről annyit gondolkoztam. Összerezzentem tekintetétől s körülöttem a köd, a pára keringő tánczot járt, hogy szinte megszédültem tőle. Mintha lábam alatt megmozdult volna a föld. Karomat nyújtottam neki, s ő odahajtotta fejét a vállamra, éreztem puha meleg leheletét. Magam sem tudom, hogy jutottam vissza a kastélyba, mint egy álomra emlékszem csupán ............
