Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-09-24 / 39. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY 5 Az egyikre könnye hull szememnek, A másikra tarka szivárványa, Egy szárnyammal kedvesem öleltem, A másikkal hozzád szállt a lelkem.“ „Ne mond tovább! Hallod-e a szivem Fájdalmába mily nagyokat dobban ! Két istennőt nem szerethetsz híven ! Azt akarom : engem szeress jobban ! Csakhogy látlak, drága vőlegényem ! Hamvaiból újra kél reményem. Vártalak már évszázadok óta, Csak te, csak te tudsz szeretni engem! Századoknak voltam bujdosója, Mig sugaras ösvényedre leltem. Homlokodról tépd le azt a rózsát! Rá lehellem ajkam minden csókját! Jer karomba! Elviszlek magammal A dicsőség piros mezejére : Holt testeken hol szilaj mén nyargal S patakokban foly a hősök vére. Lantodat most, nesze! karddal pengesd, Hogy a földet az eget megrengesd!“ „Megyek, megyek, hazám bujdosója! Magas lelkem magadhoz igézted! Tied vagyok, népek megváltója ! Szerelmemet feláldozom érted! Csak neked zeng, csak rólad zeng lantom ! A világot zászlód alá hajtom!“ S a szabadság boldog istennője Csókot nyom a költő homlokára . . . Babérerdők hajlongnak előtte, Hogy felveszi ölelő karjába. Es repülnek a zugó viharban: Hős Petőfi hősi lantja harsan. Minden csókra, minden húrzengésre Félistenek, honvédek születnek : Csengő kardjuk, szuronyok hegyére Láncz tördelő mennykövet lövelnek. Vulkánt dobnak ágyúik torkába . . . Kivirit a csaták vérvirága. Hegyen, völgyön, sziklabérczek ormán Harczi tűz ég lángolva, lobogva . . . Hős Petőfi lantja mint az orkán, Egyre jobban zug-bug ittasodva. Meglengeti a lobogó szárnyát, A szabadság vérmosta oltárát. Istennője a dal viharában Borostyánt fon dicsfényes fejére, Boldogsága gyönyörmámorában Csókot hullat minden levelére. Fölczikázik a csaták villáma : A dalnokot lángszivén találja. S lehanyatlik borostyános feje Kedvesének rajongó keblére . . . Megreszket a lobogó is bele, Hogy rá fröcsen kibugygyanó vére. Futó sereg a vére hullása, Naplemente a szeme hunyása. Ébredj! Ébredj ! Romba dől oltárom ! Látom is már szent köve omlását! De rövid volt ez a boldog álom! De rám szőtte a bubánat fátylát! Ébredj, ébredj, drága vőlegényem! Násznyoszolyám koporsód ne légyen!“ És ragadja erdők rejtekébe, Lombos fáknak sürü sátorába . . . Mossa sebét hüs patak vizébe, Hullva hulló könnye záporába. Bekötözi iratos reménnyel : A szabadság tépett levelével. . . . Fölsir a lant . . . szakadozik húrja . . . „Oh, szabadság! . . . “ utolsó zengése. Tört lantjával fölragadja újra S holt kedvesét viszi föl az égbe. Eltemeti csillagkoporsóba . . . Nevét ma is sóhajtja a rózsa. Ezután is felhangzott a taps, valamint minden közreműködő előadása után. Ezután Bodnár Zsigmond a Petőfi-Társaság r. tagja értekezést olvasott fel Az ezüst és aranykor czim alatt, a melyben Kölcsey és Petőfi kora és költészete közt vezet érdekes párhuzamot. A magas irodalmi színvonalon álló tanulmányt terjedelmes volta miatt nem közölhetjük, hanem legközelebb szerét ejtjük annak, hogy városunk szülöttének szép irodalmi tanulmányát egész terjedelmében megismertessük olvasóinkkal. Deák Kálmán, a szatmári Kölcsey kör tagja Petőfi szerelmei czim alatt a következő felolvasást tartotta: „Szabadság szerelem, E kettő kell nekem : Szerelmemért feláldozom Az életet. Szabadságért feláldozom Szerelmemet“. Nem hiába irta Petőfi költeményei elé e jeligét, de ahhoz egész életén át hü is maradt. A szabadság és szerelem lánglelkü dalnoka volt ő, mig „keblén a szerelem virág bokrétája“ virult; „fején a honszeretet töviskoroná“-ját hordozá. S hogy, mint hazafias költő, vagy mint a szerelmi dalok költője volt-e nagyobb ? ezt csak vitatni lehet, de eldönteni nem. Nagy volt ő mindenképpen. Világirodalmi jelentőségre egy nemzet poétája sem emelkedett még oly hirtelen, mint ő, a pár évvel előbb még kopott, lenézett, nyomorgó gyermek, ki — mint Jókai mondá a Petőfi szobor leleplezésekor — már akkor tudta, hogy az ő szivében egy csillag lakik, mely felfogja őt vinni olyan magasba, amennyire egy nemzet firma- mentuma terjed s mikor már minden porrá válik rajta, akkor fog ez a csillag legfényesebben ragyogni. S ha néhány hét előtt a szabadság bajnokának, a hazaszeretet költőjének, a csatamezők pacsirtájának emlékére tartott a nemzet világra szóló ünnepet: ma a szerelem édes szavú dalosát méltán ünnepeljük e vármegyében, amely felé „mint a felhők, titkos sejtelemből vándorolt ő is;“ s a melynek földjén őszinte vendégszeretet s igaz barátság meleg érzése fogadta, a melynek szép hölgyei közt találta fel szive választottját. „szeme lelke fényét“, s a mely megyének egyes helyén : Nagy-Károlyban, a hol „az akáczfák alatt először látta őt“, Szatmáron, hol a „kék Szamosban tölti a holdvilág az éjszakát“, Erdődön, hol az „Elpusztuló vár áll a kert jelett“ s Nagy-Bányán és Költőn „azokon a szép kék hegyeken túl“ küzdelmes életének legboldogabb szakát élte át s a mely helyekre annyi sugár hullott ez ő halhatatlan dicsőségének fényözönéből. A szerelem dalnokának ünnepén alkalomszerűnek találom Petőfi szerelmeiről megemlékezni. Azt mondják, a költő szive lobbanékonyabb mint más közönséges halandóé; s mert a dalok forrása csak szerelmes szívből fakadhat, kell, hogy a szerelemnek ne csak vágya, de tárgya is legyen. Petőfi lobbanékony szivét nem egy-két leányszem gyújtotta lángra. Mint az aszódi algymnasium IV. osztály tanulója volt először szerelmes. Természetesen az csak afféle diákszerelem volt. Ideáljához — Emíliához —■ titokban verseket irt, de vele soha nem beszélt. Ugyanott egy Borcsa nevű leányba is szerelmes volt, s e miatt már akkor szinészszé akart lenni, de az apa értesülvén fia szándékáról, hirtelen ott termett s egy időre kiverte fiából e szerelemmel együtt a színészet iránti hajlamokat is. Ostfa-Asszonyfán egy Róza nevű csinos leányért hevült; Pápán pedig az ottani színtársulat primadonnája iránt érdeklődött. De mikor „szive királynőjét“ a vendéglő folyosóján egy darab vajas kenyérért látta czivakodni, illúziója szertefoszlott. Debreczenben, mint színész, egyik pályatársnője Komlósy Ida nyerte meg szivét; de a társulat csak hamar feloszlott s utjok kétfelé vált. Losonczon rövid ott tartózkodása alatt egy erényességéről hires szép varróleányt szeretett meg, de érzelme viszonzásra nem talált. Hogy Pesten Kappel Emilia kezét az első látás után megkérte apjától, a gazdag bankártól, és hogy Prielle Cornéliával Debreczenben mint akart hirtelen megesküdni, mikor pedig már Julia képe élt szivében, ez már nem a szerelem müve, hanem szivének szertelen kitörése volt. Ezeken kívül még nehány csinos arcz, köztük egy lengyel tánezosnőé s a költői szép czigányleányé keltett benne szerelmi fellobbanást, anélkül, hogy életében vagy költészetében bármelyik is nyomokat hagyott volna. Mélyebben fakadt érzelmek kötötték Petőfit Nagy Zsuzsikához, Csapó Etelkához és Mednyánszky Bertához. 1844.-ben Duna-Vecsén lakó szüleit látogatta meg Petőfi s minthogy akkkor már szegény sorsban élő szüleinek csak egyetlen szobából álló lakásuk volt, a költőnek Nagy Pál birtokos adott szállást. A házigazda 15 éves szép szőke leányának látása hevesebben dobogtatta meg a költő szivét. „Zsuzsikához“ czimü versében be is vallja ezt; Ne hozd, ne hozd azt a bort kis leány, Hisz már a nélkül is részeg vagyok ; Megrészegített kelletned, Felfoiditotta eszemet : Nem ihatom . . . nem kell . . . sok a mi sok. . . Még nehány dalban látjuk nyomát e lányka iránti vonzalmának, melynek másként is jelét adta a költő. Ugyanis öcscsétől, Petőfi Istvántól egy érzelmes levél és egy karikagyűrű kíséretében az „Árvalyány- haj a süvegem bokrétája“ ez. dalát, szépen leírva küldte el Zsuzsikának, kire két év múlva is igy emlékezik vissza : Elváltam a lyánykától Ki kedvesem vala; Úgy fájt leszakadnom ajkáról, Mely csókola. . . Petőfi Duna-Vecséről Pestre ment, hol mint a Pesti Divallap segédszerkesztője ismerte meg Vachot Sándorné húgát Csapó Etelkát „a szőke fürtök kedves gyermekét.“ S bár alig néhányszor beszélt az ártatlan gyermekleánnyal, annak képe mélyen vésődött szivébe; s az érte égő tiszta érzelem őszinteségében nem lehet kételkednünk, mikor a róla irt bájos, de szomorú dalokat olvassuk. A 15 éves korában elhunyl leánykát Petőfi maga tette a koporsóba és sirva csókolgata szemfedőjét. Abba a szobába költözött, hol az ártatlan leányka lelke szőtte angyalálmait; az emberek társaságát kerülve, csak a kedves emlékének élt siratva „szebbreményeinek korán kiégett hajnalcsillagát.“ Naponként kijárt a temetőbe s órák hosszat állt a kedves sírja mellett, melyre ércznél kőnél maradandóbb emléket állított a „Czipruslombok“ ez. költeményekben. Petőfi akkori lelki állapotát híven tükrözi e rövid költeménye : Te voltál egyetlen virágom ; Hervadt vagy : puszta életem. Te voltál fényes napvilágom ; Lementéi: éj van körülem : Te voltál képzeményeim szárnya ; Megtörve vagy : nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága ; Meghűltél: oh, majd meg fagyok. Egy évig gyászolta Etelkát igazi mély fájdalommal, úgy hogy barátai már a búskomorságtól féltették. „Hatalmas orvos az idő : előbb utóbb Minden sebet befog,“ Petőfi szive is begyógyult és uj szerelemre vágyott. Szeretnék már szeretni újólag. . . Mit ér a kert, ha rózsát nem terem ? Ha szerelemmel nem diszeskedik, Mit ér az élet, ifjúság nekem . . . Mednyánszky Berta, a „szép vidéknek szépséges leánya“ volt aki „megteremté lelke uj világát.“ A költő lantján a gyászfátyolt rózsafüzér váltotta fel s a „Czipruslombok“ utána „szerelem gyöngyei“ zengettek róla. Az előkelő, gazdag leány eleinte szívesen fogadta az akkor már hires költő udvarlását, de aztán kellemetlennek találva féltékenykedését s talán egyébb okok miatt is elhidegült tőle. Petőfi csalódottan dalolta ekkor : Nem pazarlóm én többé leányra Dalaimat, érzeményimet: Érzéketlen bábok a leányok,, ! Szivet és dalt nem érdemelnek. De a remény, mely Petőfiben oly sokszor mint csodás selytelem, mint erős hit szólalt meg, biztatta hogy „Lesz leány még, kell leánynak lenni, Ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, melyben Van egy peeznyi boldog szerelem.“ * * * Petőfi 1846. augusztusában jött Szatmárra, körutat óhajtván tenni az ország keleti részén. Szatmáron jóbarátja és költőtársa Pap Endre tárt karokkal fogadta, szept. 4-én átjöttek Nagy- Károlyba közös barátjuk Riskó Ignácz látogatására. Szendrei Júliát szept. 8-án látta először. S csodálatos, hogy aki addig mindig szőke leányt szeretett — ami hízelgő lehet a szőke hölgyekre, — most az első pillantásra megszerette Júliát, ami viszont a barnákra nézve hízelgő. Petőfi nem volt megáldva hóditó külsővel s akik Júliát ismerték, őt sem tartották kiváló szépségnek; inkább szellemével, müveit lelkűidével mint külsejével hódított. De Petőfi benne látta álmainak megtestesülését, szive bálványát. Elragadtatással írja Kerényinek: „A nap közepébe kellene mártani toliamat; hogy egész fényében és forróságában leírhassam lelkét.“ Lantjáról is csak magasztalás, dicsőítés árad kedvesére, kinél szebbet, jobbat az Isten nem teremtett; kiért megtagadja eddigi szerelmét, mert csak „költői ábránd volt, mit eddig érzett.“ Ellenben Julia, bár nem volt ment az elfogultságtól, melyet a Petőfivel való találkozás okozott, külsőleg hideg maradt. Szellemes nyilatkozata, hogy : Petőfit egy gazdag tartalmú értékes könyvnek tartja, melynek kötése becsértékben nem felel meg a tartalmának — nem csak a Petőfi külsejéről mondottakat igazolja, hanem Julia lelki világára is vet egy kis fényt, melynél megláthatni, hogy ő eleinte csak a költőt szerette Petőfiben s hizelgett hiúságának, hogy egy lánglelkü költő ideálja lett. — Hogy később a szülék akarata ellenére is hitvesévé tett az őt szinte emberfeletti módon imádó, istenitő férfiúnak, sokan ezt is csak hiúságából eredőnek tulajdonitják. Julia talányszerü magatartásának s változó érzelmeinek hatása Petőfi költeményeiben gyakran jut kifejezésre. „Relytély vagy te leányka nékem s állsz megfej thet- lenül“ mondja egyik helyen. A bizonytalanság már — már kétségbeejci a költőt s külsején is láthatóvá lesz az epedő szerelem és keserű csalódás harczának nyoma : ,Egy pár rövid nap és már mennyit éltem ! Tükörbe nézni szinte nem merek“ . , . * * * Egy év telt el az első találkozás óta, mig annyi akadály, félreértés, küzdelem után a két szív egyesülhetett. Endrődy szerint: „két szertelenül lobogó láng két, korlátokat nem ismerő szellem szilaj egyesülése volt ez. Vészteljes, viharos, pusztító szerelem. Csók, mely öldököl, villám mely végig villogja az eget s kilobban.“ A szerelem, a boldogság a segesvári harezme- zőn véget ért. ... De nem! nem ért véget. Él azokban a magas szárnyalásu dalokban, melyeknél szebbeket az egész világ irodalma nem képes felmutatni. S él a költő porrá lett szivében, mely „akkor is ott örökre szereti“ * * * Szatmár megye szép hölgyei 1 Most, mikor a szerelem dalnokának emlékére fontok koszurut, jusson eszetekbe a ki boldoggá tette, megédesítette, bearanyozta a költő életének utolsó két esztendejét. Ha „eldobta is az özvegyi fátyoltf ha vétkezett is a nagy név iránti kegyelet ellen, ezt bizonyára nagy lelki harezok kétségbeejtő tusája előzte meg. Ha magasztalásra volt méltó, mikor a „fényből, jólét öléből a szegény költő keblére szállott,“ most
