Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-09-24 / 39. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY 3 A Kisfaludy-Társaság is kimentette elmaradását a következő táviratban : A meghivót köszönve, Petőfi dicső emlékének ünnepét és ünneplőit köszönti: a Kisfaludy-Társaság. A város képe. Megélénkült a megyei székhely képe. Már tegnap délután zászlódiszbe öltözött, jelezve azt, hogy ünnepnek készül elé, A vasúthoz vezető utczák tegnap este ki is voltak világítva az érkező idegenek tiszteletére. Ma már szokatlan sürgés-forgás volt észlelhető az utczákon és sok idegen arczczal és vidékről berándult ismerősökkel találkozhattunk lépten-nyomon. A városháza előtt sorakozott a kálmándi és kaplonyi földmivesek bandériuma. A környékbeli svábok ők, de már a Petőfi nyelvét beszélik s magyarnak tartják magukat. Hiába! a Petőfi nyelve hódit. Tizenegy óra felé mindenki a városháza felé igyekezett, a díszközgyűlés helyére. Feltűnést keltett Fátyol Józsi bandája is diszma- gyar ruhájában, a mely őket a svédországi szép napokra emlékezteti, a mikor a svéd király előtt is bemutatták a magyar czigány- zene bübáját. Nekik is szerep jutott a Petőfi- ünnepen. A díszközgyűlés. A Petőft-ünnep díszközgyűlése a városház termében folyt le. Tehát ugyanabban a teremben, a hol több mint 50 évvel ezelőtt bemutatták Petőfit Szend- rey Júliának a megyei bálon. Mert ez épület, a régi Arany Szarvas vendéglő csak nehány évvel ezelőtt alakult át városházává. A terem, mely hajdan oly sok fényes megyei bált látott, benne műkedvelők játszottak oly sokszor jótékonyczélokra, ezúttal szűknek bizonyult be. De hát országos czélokra hol van elég tágas terem ? Intelligens közönség töltötte be szinültig a termet. Kellemes képet nyújtott az érdeklődő nők serege. A gimnáziumi ifjúság zászló alatt, tanáraik vezetése mellett vonult ki a diszgyülésbe s elfoglalták a karzatot, melyet kizárólag az ő részükre tartott fen a rendezőség. Nagyon helyes intézkedés volt. — Az ifjúságnak mindég helyet kellene biztositositani minden hazafias ünnepen, hogy hazafias lelkesedést tanuljanak a nemzet nagyjainak példáiból. Diszmagyarban láttuk ott Kölcsey Sándort a debreczeni kir. tábla képviseletében és Galba Lajos szatmári kir. törvényszéki elnököt. A küldöttségek és közreműködők is elfoglalták helyeiket, s megnyílt a közgyűlés. A diszgyülést a helybeli dalegylet által előadott Hymnus után Nagy László eszmegazdag és költői lendületű beszéddel nyitotta meg, A beszédet, — melyet lapunk más helyén közlünk, — nagy tetszéssel és lelkesedéssel hallgatta végig a diszgyülés. —- Annyi bizonyos, hogy Nagy László ezzel a beszéddel és a tározónkban közölt szép költeménynyel bátran kiállhatott az országos ünnep színe elé, csak dicsőséget szerzett a Kölcsey-Egyesületnek, vármegyéjének. Ezután gróf Hugonnni Béla, vármegyénk főispánja üdvözölte a diszgyülést dr. Wlassils Gyula, vallás és közoktatási miniszter nevében s adta át hazafias üdvözletét. A főispán szép beszéde nagy hatást tett. Nagy László bevezető beszédére a Petőfi- Társulat nevében Bartók Lajos, társulati alelnök, a Petőfi-ünnepek lelkes kezdeményezője válaszolt a következő eszmegazdag beszéddel, a melyben megszólalt a szülőföld iránti szeretet és ragaszkodás is, a mi igen jó hatást tett s maradandó nyomokat hagy maga után: Üdvözlet Kölcsey megyéjének a Petőfi- Társaságtól! Üdvözlet, mert senki úgy nem ünnepelte Petőfit. Midőn a nemzet Tyrtaeusá- nak hősi halálát ünnepelte gyászszal a segesvári csatamezőn : Szatmármegye számos történelmi hirü téréin, akkor is kigyultak Szatmári, Nagy-Bányán, Erdődön, Koltón az áldozati máglyák. És most is, egyedül, külön, másodszor is fellobognak a kegyelet nem szal- matüzei, s a szeretet nem hervadó rózsáit hinti Szeptember végén a szerelem dalnokának emlékére. Sez a másik Petőfi Apotheozisa. Mert két Petőfi volt. Az egyiknek jelszava: szabadság! a másiké: szerelem! S ők ketten e közös jelszóval küzdöttek és győztek a halhatatlanságért : „Szabadság, szerelem, — e kettő kell nekem!1* S egy Petőfi is, ha a másikról soha nem tudott volna is, külön elég nagy, hogy a legnagyobb költő legyen ; fél Petőfi is egész volt. És az egyik, az első Petőfi, az egész országé volt, sőt az egész világé; de a másik Petőfihez ti formáltok előjogot, Szat- már fiai és leányai, minthogy szivét, szerelmét tőletek kapta. Halált a szabagságért, boldogságot a szerelemért. * * * Kölcsey megyéje felül kellett hogy múljon mindenkit Petőfi tiszteletében. Mert mindig a szabad nemzeti szellem harcztere volt. Határmegye a régi Magyarország és Erdély közt, összekapcsolta a kettőt egy egységes hazává. És nemzeti fejedelmeink küzdöttek birhatásá- ért, mely a magyar ügy diadalának kulcsa ban, nem a Petőfi emléke, hanem a Horváth háza volt a tulajdona. Ha én ezen idők mélyébe belemélyedek, elszédülök megannyiszor ! Ez különben is oly titok, amit soha senkinek el nem árultam, pedig most már értelme nincs. Akkor úgy volt, hogy a honszeretetnél égetőbb szenvedély nem létezik. Ez pedig most már ce- micus jelleget öltött. Különben őszintén megvallom, hogy leveléből nem tudom megérteni azt, hogy minő személyes tapasztalati adatokat kíván tőlem, mert én enyészni akarok, nem halhatatlankodni! — Különben személyes tapasztalataim alapján még a következő felvilágosításokat adhatom : Szendrey Ignácz volt mágócsi tiszttartó, később felügyelő, végre a jószágkormányzói triumvirátus egyik tagja Erdődön, egy kiváló gyakorlati mezőgazda neje pedig egy homályos származású, egyszerű, sőt közönséges nő volt, a ki nem termett előkelő társaságba valónak, holott leányai, Julia és Mari eszményi szépségű volt, magas röptű lelkűkkel férfi hódításra termettek, és minthogy szüleinek irányomban tanúsított hajlamaikról fogadtatásom és látogatásaik sorrendjén meggyőződtem, megérthettem azt, hogy a Julia szülői Petőfit az ő bornirtságukban nem tartották elfogadható családtagul. Szendrey Ignácz, ez a proto- typje a szárazságnak, a képzelhető legprózaibb lelkületű agrar volt, ki előtt a költészet mit sem ért és csak aristocraticus hajlamának volt feláldozandó leányait, hogy életüket a ronda anyagba fojtsák, lévén ez átka a szellemnek és költészetnek e földön, mit igy apost- rofált Petőfi a Julia anyja előtt e felkiáltással: „Hát nem csudálja az asszony, hogy én a semmiségből istenségig vergődtem!“ Én Júliát tiszteltem, gyakran meglátogattam, de soha meg nem közelítettem a társalgás általános keretén és színvonalán kívül. Julia megnyerő alakja, kellemes arczkifejezéssel, nagy barna szemeivel, melyek egyike ingerlőén kancsalitott, fejméretéhez képest gyenge testalkattal, igéző beszédjével, bókoló modorosságával igen is megtéveszthette a mi költő barátunk szabadság és szerelemtelt szivét, a melyhez mi, néhány fiatal barátjai freneticus tapssal gratuláltunk és örömmel értesültünk arról, hogy a Julia anyja triviális „inkább a kutyának adom a lányomat, mint az urnák“ kifejezését egy pár szívnek egymásért dobbanása czáfolta meg, bár e viszony csakugyan nem lett huzamos, csak egy ephemer tünemény, csak égi és nem földi. Égy látogatásom alkalmával Julia, midőn a többi közt Papp Zsigáról volt szóbeszéd köztünk, azt a megjegyzést tette, hogy a Papp Zsiga szemei ábrándosak s ekép végezte : „Én azt szeretném, hogy ez a szoba — t. i. az erdődi vár ebédlő nagy terme — a P. Zs. szemével lenne tele és mind én rám nézne.“ Arra a feleletemre pedig, hogy lenne-e annyi ereje, hogy annyi szem igéző ostromának ellent állni tudjon, ő, diadalmas jókedvében felkaczagva, a talány megfejtését magába rejtette, mert ő egy szép Sphynx volt. Petőfit Júliához a legmélyebb érzelem kötötte, Júliát Petőfihez ellenben csak hiúsága, mert a költővel országos színvonalra emelkedni volt egyetlen am- bitiója, általában pedig nem voltak egymáshoz valók. Az a dal, melyet Júliától énekelni hallottam, az időben, oly egyszerű az együgyüségig, hogy jelentéktelenségében ritkítja párját, de oly szép és andalító, hogy e kis dalnak czigány kézből hallatára akár elmerülhet a hallgató. Emlékszem, hogy e dalt ugyanaznap hazaérkeztem után mint themát lekottáztam, nehány változatot írtam hozzá, s harmad nap elküldtem neki a letisztázott fogalmazványt, melyre ő egy köszönő levelet irt nekem. Zelestye, 1899. szept. 8. Rényi József.“ Szendrey Julia id. Rényi Józsefhez szóló említett levele pedig következőleg szól: „Érdőd, martius 27, 847. Szeretném önnek élőszóval elmondani, mennyire meglepett küldeményével; szeretném megköszönni az örömet, mit általa nekem szerzett, de addig is, mig ezt, remélem, rövid idő múlva tehetem : fogadja ön forró köszönetem és hálám, e sorokat pedig, mint barátságom — tán nem első — jelét. Titkos rokonérzet köt barátságot észrevétlenül hasonlelkek között, s úgy hiszem e sympathia sugá önnek épen e themát, mely nekem is kedvencz dalom; köszönet érte még egyszer. Isten önnel! üdvözli szívből voure amié Juliette. Nemde husvétra körünkben átandjuk ?“. volt. Rákóczy, Thököly, Bocskay, Bethlen, a Báthoryak zászlói lobogtak itt. S csak egy sötét pontja van az ősmagyar megye földének: a hol Magyarország letette a fegyvert. Magyarország igen, de Szatmármegye nem. — Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferencz folytatta itt a szabadság, az alkotmány harczát, és végre kivívták győzelmét s az ő szentelt nyomukban járt itt Petőfi. * * * Petőfi két eszményi lénynyel találkozott Szatmárban. Először Kölcsey vei, azután Júliával. Kölcsey és Petőfi közt csak a sirhalom volt. Julia és Petőfi közt a kemény apai szív. De a szeretet megnyitja a sirt s áttöri a rideg, zárkózott ellenállást. Ott beszélgetett a csekei temetőben Kölcseyvel és az erdődi várkertben Júliával; és epedő szomját egy nemes férfiúi lélek s egy bűbájos női lény után ők ketten eloltották. Harmónia és boldogság szállt tengerszem mélységű, háborgó lelkére. Két augur ha találkozik, egymásra nevet. Petőfi oly szent áhítattal jött Kölcseyhez, mint a fiatal próféta a réginek szent hamvaihoz, melyek még a földben is melegek maradnak a hazaszeretet lángjától. A klasszikái antik-magyar bölcsész, a költő, a fényes múlt már csak igy érezték keblére borulva a régi, nemzeti költők költőjét, a ragyogó jövőt. Egyben találkoztak s forrtak össze: a csupa tisztaságban, melyből az Ur keze őket kivételesen formálta. S Petőfi egy sugárral ragyogta túl Kölcseyt: a szerelem, a boldog szerelem sugarával, melyet a csekei remetétől megtagadott a végzet. * * * A költő a szív embere. Petőfi maga volt a magyar szív. Két kamrája úgy volt berendezve, hogy az egyikben szabadság volt, másikban szerelem. És ezért volt kettő Petőfi. S oh mily nagy szív lehetett, mikor még most is érezzük dobogását! Szive felében ádáz kráterrel forrongott, dörgött villámlott a düh, a gazság, jellemtelenség, hazafiatlanság, gyávaság, szolgaság, embertelenség ellen, lángolt és égett a férfiúi büszkeség, kiolthatlan lelkesedés hazáért és szabadságért. A szív másik felében a női ideál lakozott, mondhatlan gyöngéd és édes zenéjü érzések hullámaiból oly büvölőn kelve ki, mint János vitéz tündéri Iluskája a halhatatlanság tanából. Költészete mindenütt halhatatlanná teszi a magyar nőt, úgy bájainak mint elragadó kedély világának hatalmas honleányi nagyságának, lelki tulajdonai magasztos összhangu tökélyének remek festése által. S midőn gyönyörű nőalakjait a költő szeme egyben megvalósulva látta; nemde rajongó lelkesedés, mily nagy szerelem lehetett ? Az ő szerelme maga volt az erény, mert a nő szentség volt férfias szivének. Tudta ő, hogy csak a nők valódi nők, leányok, hitvesek, anyák, ott férfi a férfi is igazán. * * * A szabadság költője a nép volt: a szerelem költője a csillag. Egy egy fényes világ külön mindegyik. S ragyogtak nappal, éjjel. Azt a férfiak isteníthetik, ezt hölgyeink bálványozzák. De már lement mindakettő. S tudjátok miként! Vajon szerelme halandó volt, s ezért kereste a halált a csatatéren ! nem, hanem szabadságszeretete volt halhatatlan. A költő, a férfi beváltotta szavát, a mit leirt, hü maradt igéjéhez: ,}Szabadságért föláldozom szerelmemet!** Ne keressetek más okot, mert nem találtok. De legyetek üdvözölve ti, Szatmár megye fiai, kik az irodalmat, szabadságunk legszebb gárdáját ünneplitek legelső hősünkben, Petőfiben. De legyenek ünnepelve Szatmár megye leányai, kik koszorúba fonódva jöttetek ünnepelni Petőfit. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, — mi nekik nyújtsunk mindent, mit Petőfi szive nyújtaná. Majd Ábrányi Emil, a Petőfi-Társaság r. tagja, szavalta el alábbi remek költeményét, a melynek óriási hatása volt. A költő bevezetésképen megmagyarázta költeménye eszméjét. A szép költemény után felhangzott a taps.
