Szatmármegyei Közlöny, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1899-09-24 / 39. szám

2

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

szózatunk, hogy a mindennapi élet küzdelmei közt alvónak látszó lelkesedés lángja fellobogjon s ide, e helyre vezérelje önöket a hódolat adóját leróni a költő iránt.

Hosszú félszázád zajlott le az óta, hogy a költő sebekkel borított teste összeomlott a harcz mezején.

A veszteség perczében a memzet fájdalmának megnyilatkozni lehetetlen volt. Egy nemzeti küzdelem végső pillanataiban az egyén halálának határa elveszett az — akkor úgy hitt — nemzeti temetkezés mindent megsemmisítő fájdalmában s akik már akkor is érezték a költő elvesztésének súlyos csapását, enyhiteni szivök fájdalmának nagy terhét, szent áhítattal ragadták meg az ő életben maradásának hitét.

Az ekként született hit oly erős volt, hogy bár évek leforgása nem adott bizonyságot e hit megerősítésére, élt az a nemzet lelkében inkább erősödve, mint fogyva és csak hosszú idő múlva tűnt az el teljesen, úgy hogy ma senki sem tudja meghatározni az idő pontot, mikor váltotta fel a nemzet szivében az ő életben létének hitét halálának biztos tudata.

Egy nemzet, költője iránt szeretetének, hódolatának igaz mértékét csak a veszteség perczében, ravatalánál róhatja le teljesen. Úgy vagyunk alkotva, hogy a veszteség pillanatában legerősebb, legoszthatatlanabb fájdalmunk, e pillanatban nem vegyül abba semmi földi. Petőfi ravatalánál nem nyilatkozhatott meg a nemzet fájdalma, az ő ravatala a csata mezőn egy volt az ott elhullott ezrek közt, ő neki is mint a többinek gyász éneke a madár dala, a fájdalom könnye pedig a harmat csepje volt.

Nem adatott meg földi halandónak, hogy a veszteség első, lesújtó pillanatát visszaidézhesse, nekünk csak a megemlékezés ünnepét van hatalmunk létrehozni, midőn már az idők folyása a mély fájdalomra enyhületet hoz. E nap már az emlékezetnek ünnepe. Az ő elvesztéséhez már hozzá szokott szív nem merülhet el a vigasztalan fájdalom sötét éjjelében, hanem a megemlékezés fényes derűjében kötjük koszorúba dicsőségének csillogó virágait, melyek annyi idők után sem vesztve ragyogásokat, halhatatlanságának megdönthetetlen bizonyságaivá váltak már előttünk.

Ez érzelmek hatása alatt üdvözöljük mi egymást itt ketten : az irók és a közönség. Ez ünnepélyes pillanatban érezzük, hogy csak részek de egymást kiegészítő részek vagyunk. Egyiknek öröké a költő szelleme, a másiknak öröké a múlt nemzedék hite, lelkesedése, mely egy félszázaddal elébb kiegészítette egymást és egymásra kölcsönösen hatva, e kornak emlékeit oly nagyokká tette, hogy büszkén tekintünk vissza s gyönyörködve azokban talán feledjük is a jelen kötelességeit.

E múltnak egy tannusága emelkedik ki előttünk, az hogy e részek csak akkor erősek, ha összeforrnak. Minél közelebb fűződünk egymáshoz annál nagyobb az egésznek ereje, annál nagyobb az egésznek hatása. És ez összhatásban van bizonyos mágnetikus, bizonyos vonzó erő, mely nemcsak a hazánk határain túl küzdve élő magyart megtartja e nemzetnek, de az e hazában élő idegen ajkuakat is képes magához vonzani, magához csatolni.

Semmi sem képes oly ösztönt adni egy nemzet nyelvének megtanulására, mint a költészet. Homer, Horac, Byron több eredményt értek el e téren, mint bölcsészeik és mi is nagy költőinknek többet köszönhetünk e téren mint más jeleseinknek. A költészet az, mely felkeresi a szegény és a gazdag, a müveit

és az egyszerű lélek szivének nem is sejtett titkos rejtekeit és sokszor a ridegnek hitt lélek mélyén elszórt nemesebb érzés magvát melegével átölelve, virágba fakasztja.

E nemzet tudott lelkesedni a költő dalára, átértette, átérezte azokat úgy, mint talán egy nemzet sem, mint talán csak az örökösen létéért küzdő nemzet képes. Ma panasz hangzik, hogy e nemzet elvesztette a múlt idők érzékenységét s többé nem az a visz- hang felel a költő szavára, mint egykoron ?! Vajon a nemzeti létért való aggódó küzdelem megszűnésének vagy a kor anyagias irányának hatása ez, mely irót és közönséget egyenlően áthat? Nehéz kérdés, melyet megoldani erőm gyönge, de érzem, hogy a kérdés jogosult. Az iró és a társadalom egyenlően hatnak egymásra s hiába zeng a költő ébresztő szózata, ha a veszély hitére nem fogékony a nemzet szive s hiába dúl az aggódás érzete a nemzet lelkében, küzdelme ernyedt, eredménytelen, ha irodalma nem támogatja, nem lelkesíti küzdelmében.

É nemzet nem alhatik nyugodtan. A veszély nem szűnt meg, csak alakja változott. Az Írónak és a társadalomnak aggódni kell e nemzet léte felett, mert csak ez aggódás biztosítja e nemzet fennmaradását. Ez aggódás a kettő szivében teheti csak nagygyá mindkettőt, mint tette Petőfi életében. Ez aggódásból merit lélkesedést, eszmét és gondolatot a költő, ez aggódás teheti csak fogékonynyá a társadalmat a múlt és a jelen költőinek müvei iránt s ma is mint régen gazdagságának, hóditó erejének, szellemi haladásának tudatában rejlik e nemzet ereje, hanem abban az aggódásban, hogy e maroknyi nép annyi veszély közt megtartsa őseinek honát.

A megemlékezés mai ünnepén ne a kötelesség- teljesítésének tudata legyen úrrá keblünkben. A meg emlékezés ünnepélyének végeztével nem szabad sem az írónak sem a közönségnek egy elvégzett kötelesség lerovásának tudatával nyugalomra térni, mert ez ép ellentétben áll Petőfi szellemével. Mindkettőnek érezni kell, hogy a megemlékezés csak az időközönként való leszámolás percze az iró és a közönség közt azon pillanatra sem szűnhető nagy és nehéz munkában, mely által a nemzeti művelődés terén előre haladva, a nemzeti erő össze tartását, a nemzeti szellem erősödését munkáljuk. A Petőfi munkáját félbe hagyni nem szabad, az ő életének kimagasló pontja nem az, hogy a hazáért megtudott halni, hiszen vele annyian voltak képesek erre s neveiket az utókor nem tudja, de mielőtt meghalt volna, tudott a hazáért aggódni, tudott a hazáért munkálkodni és e munka tette azt, hogy keressük mindenütt hamvadó porát, hogy ott emlékezetének arany betűit véssük be. Halálában lélekemelő az, hogy a nemzetért tett munkálkodásából nem érzett jogot meríthetni, kerülni a hazáért a halált, ő munkáját és életét áldozatul hozta a memze- tért!

Még egyszer üdvözölve az egybegyűlteket, üdvözölve a Petőfi-Társaság alelnökét és tagjait, mint a kik egymást támogatva hivatva vannak a költő emlékezetét ápolni, fenntartani, a gyűlést megnyitom.

Az ünnepély lefolyása.

A küldöttségek érkezése.

Már a tegnap esteli vonattal úgy Szatmár mint Budapest felől sok vendég és küldöttség érkezett. A szállásjegyeket már a vonaton kézbesítették a rendezők, a kik a vendégek és küldöttségek elébe utaztak.

Tegnap este, mikor megérkezett a Petőfi- Társaság tagjait hozó vonat, óriási nagy közönség várta a perronon s bár hivatalos fogadtatás nem volt, lelkesen megéljenezte az érkezőket s ezen jelenet egy párszor ismétlődött, akkor is, mikor a kivilágított utczákon keresztül a vendégek szállásaikra hajtattak. Pósa Lajos tiszteletére kivonult a Kaplony-utczai gyermekmenház pár növendéke is Turcsányi Mária óvónő vezetése alatt, hogy virágcsokorral kedveskedjenek a gyermek-versi kék költőjének, de mikorára Pósa bácsihoz juthattak volna, szállást adó gazdája már tovább hajtatott tiszteletük tárgyával.

De sokan jöttek ma reggel és délelőtt is, különösen Szatmár felől, a honnét Szatmár város és a vármegye ünneplő közönségének zöme érkezett meg.

Városunk utczái, téréi egészen megnépesültek az országos ünnep napjára.

Tegnap estig a következő küldöttségek érkezése volt bejelentve:

A debreczeni kir. táblát: Kölcsey Sándor;

Szilágy vármegyéi Kiss Lajos elnöklete alatt : Kincs Gyula, dr. Bóth István, dr. Berger János, báró Diószeghy Zsigmond, Bay Ferencz és Biró Ferencz;

A szilágyvármegyei Wesselényi-Egyletet Sántha Dezső elnöklete alatt: Kováts István, Kávássy Sándor, Koritsánszky Sándor, Jeney István ;

A szatmári Széchenyi- Tarsulatot: Majos Károly igazgató, Kováts Béla kir. tanfelügyelő, dr. Fekete Sámuel egészségügyi tanácsos, dr. Steinberger Ferencz tanitóképző igazgató, Bodnár György és Nagy Károly;

A debreczeni Csokonai-Kört: dr. Benedek János titkár, Koncz Ákos, a Debreczeni Ellenőr szerkesztője;

A szatmári kir. törvényszéket'. Galba Lajos elnök, Papp Kálmán, Papp József, dr. Dezső Kálmán és Kölcsey János birák;

Szabolcs vármegyét: Bory Béla, Kováts István, ifj. Bodnár István;

Már amaros vármegyét: Szabó Sándor főjegyző, Malonyay István házfőnök, Szépfaludy Ö. Ferencz fő- levéltárnok, a Máramarosi Lapok szerkesztője fogják képviselni.

Ezek a küldöttségek tagjai kevés kivétellel megérkeztek.

Petőfi kortársai és megyebeli volt barátai közül megérkeztek: Lauka Gusztáv az iró, Rényi József és Schick Ignácz.

A Petőfi-Társaság képviseletében a tegnap esteli vonattal megérkeztek: Bartók Lajos alelnök, Lauka Gusztáv, Rákosi Viktor, Sebők Zsigmond, Ábrányi Emil, dr. Prém József, Bodnár Zsigmond, Abafi Lajos, Pósa Lajos. Talán ma délelőtt megérkezik Bársony István és Abonyi Árpád is.

Itt megemlítjük azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiától a következő távirat érkezett az elnökséghez : Szives meghívását a Petőfi-ünnepre a Magyar Tudományos Akadémia köszönettel vette és hazafias üdvözletét küldi a kegyeletes ünnepélyre. Elnökség.

tésben volt, többet is akartam tőle megtudni és augusztus hó elején elmentem hozzá irányomban való szívességét megköszönni, s ez alkalommal annyi érdekes dolgot hallottam tőle Petőfiről, Júliáról és Térey Mariról, hogy égtem a vágytól a hallottakat közkeletűekké tenni. S ez sikerült is, a mennyiben a zeles- tyei remetét megszólaltattam, ki is kérelmeimre az alábbi érdekes közleménynyel lepett meg, felhatalmazván, hogy azt legjobb belátásom szerint felhasználhassam.

Petőfi életéből a legparányibb adat is drága kincs ; a kikről pedig a közlemény szól, azok már mind a földben pihennek, s igy nem lenne értelme, hogy azok feledésbe merüljenek.

Az alábbi közlemény megértéséül pedig szükségesnek látom megjegyezni, hogy említett zelestyei látogatásom alkalmával Rényi ur Szendrey Júliának egy eredeti levelét mutatta, mely egy saját zeneszerzeményének belső lapjára van ragasztva, s a mely ábrándnak következő czime van: „Souvenir á Erdőd. Air hongrois. Varié pour Piano“. Az öreg ur kétszer is eljátszta nekünk a darabot, s könyekre fakasztott annak szépségeivel és érzelmes játékával, sőt a második játéknál ő maga is annyira meg volt hatva, hogy játékát azelérzékenyedés miatt abba hagyta. Ezekaz emlékek és a hallott bensőségteljes dolgok, előadva az öreg ur nemes lelkületének diskrét simaságával, sejtelmeket keltettek bennem s nem hagytak nyugodni. Ezen kívül Júliának 1847. évi márczius hó 27-ről Erdődről Térey Marihoz Írott levelében a következőket olvasván: — „Schreiner (t. i. későbben Rényi) tegnap egy magyart küldött nekem, saját szerzeményét. „A temetésre szól az ének“ théma felett irt változatokat s nekem ajánlá! Igen örültem neki, ma köszönhettem meg neki levélben a jóságát! Szegény! még most is beteg a lelke! sejtettem, hogy az öreg ur zárkózott természete a benső dolgokat nem tárta egészben elém; miért is e levél világos magyarázatát kértem tőle. Erre kaptam tőle említett hosszab levelet.

Ám szóljon helyettem maga id. Rényi József ur levele, a mint itt következik :

„1847

Ezen évszám azért szerepel előttem, mint „titulus vivendi“, mert ezen év volt az én szivvilágom menybéli országa, mikor elmondhattam azt, hogy „az én országom nem e’ világból való“, pedig az én országom más világa csak egy leány volt! Igaza van a franczia költőnek e mondatával: „on revient toujours a’ ses premiers amours“; — én is vissza-vissza térek a régi szerelmemhez, mert nem lehetne igaz való. hogy „ugrás a természetben nem létezik“, ha egy fiatal amateur vérmérsékletű legény a szerelemben, vagy szerelmében acrobaticus ugrásokat produkálna, minden uj bukfencz- nél az előbbit elfelejtve. A francziának csakis abban nincs igaza, hogy ő első szerelmeket említ, holott ebből csak egy — az első — az igazi és örök ! És ilyen volt az enyém !

Ugyanis 1845-ben a bécsi vegyészeti egyetemi tanulmányaim végeztével Nagy-Károlyban, mint apai kirendelt, a gazdasági gyakorlat helyett Téreyéknél nem az igazgató irodájában és földjein tanulmányoztam az agrarismust, hanem a szalonjában, nemes leánya és zeneszó mellett, nyilvános és magán hangversenyekkel, a midőn is szerencsés lehettem boldogult gróf Károlyi György, a grófné és gróf Batthyányi Lajos előtt hallatni jó zongora szerzeményeket. Az igazgató leánya, Mária, egy kiváló lelkületű, komoly, de elhatározásaiban nem egész szilárd jellemű, egyébként nemének classikus példánya volt. Meggyőződtem azonban, miszerint érzelmünk közössége ugyan elég erős arra, hogy Hymen lánczát csörtessük egy életen át és habozás nélkül egymás rabjaivá lenni siessünk, s mégis két év kellett arra, hogy a jótevő isteni sors győzzön, mely „A sajtó szabad“, a „Talpra magyar“,az „első magyar Ministerium“ stb. egy nem is földi, de tulvilági regióba ragadott minket, és feledve apát, anyát, szerelmet, ház- tüzhelyet, mindent és csak egyet kívántunk látni, nem leányt, hanem vért! Legyen a vér a miénk, vagy az ellenségé, csak vért lássunk mentül előbb. Hiába énekeltük Hugo Victorral 2 évig „Enfent si j’ etais roi“, mi, rabjai egy Sylphydnek gyötrelmekben lelánczoltan, szintén tépetten, epedés és kin marczangoltan egy leányért, kérdem : Mi ez egy honszerelemhez képest, mikor a „Talpra magyar“ égi harsonája reszkettetre meg azt a légkört, mely hazánkat felébredésünk zajával betöltötte ?

Tehát Szendrey Júliának 1847. márczius 27-én kelt és Térey Marihoz írott léveiében találó volt az a megjegyzése, hogy nem ugyan lelkem, de szivem beteg volt, mely betegségnek radicalis orvossá lett 1848. márczius 15-ike, igazolva azt, hogy a szerelem nem egyéb, mint egy éber álom, kínos gyönyör, gyötrelmes vergődés.

Mert e napokban puska, kard, pisztoly, kasza után kapkodtunk, hogy a velünk született függetlenséget vérünkkel megváltsuk és életünkkel kivivjuk. Családom 3 tagból állott, t. i.: apám — egy roskadt öreg, — én és Károly öcsém, ki 48. nyarán Peley József főszolgabíró kezébe tette le honvéd fogadalmát és azonnal Katona Miklós táborába lett beosztva tüzérnek, mint technicus építész. Szeptemberben, mikor Urbán Katonát megverte és visszavonulásra kényszeritette, én is elhagytam öreg apámat és Nagy-Bányán egyesültem a Szatmár felé retiráló vert haddal. Egész éjjel öcsémmel egy ágyun retirálva és reggel Sz.-Váraljára érkezve, a hol hetivásár volt, találkoztam egy gyármunkással, aki lelkendezve jelenté, hogy apám 3 nap óta bezárkózva éhhalállal küzd és senkit magához nem bocsát, kért, hogy egyikünk menjen haza és ne hagj'ja az apját, a gyárat, a sok munkás családot veszendőbe,mire öcsém tanácsára én haza jöttem, s apámat csaknem végvonag- lásban mentettem meg az életnek, mely neki elviselhetetlenné vált, öcsémtől pedig, — kiről említés van az 1878. évi augusztus 29. és 31-iki Pesti Napló számaiban, — elváltam . . . örökre!

1850. évi januárban Kolozsvárott tartózkodván, itteni tartózkodásom alatt vettem neszét annak, hogy Petőfiné Horváth Árpád tanárt szemelte ki uj élete párjának ; azonban midőn őt a Horváth-házban meglátogattam, nem tartottam érdemesnek e discrét benső ügyben őt interpellálni; de még ma is érzem azt a kellemetlen benyomást, a melyet én reám az én megjelenésemre és látásomra az ő vig kedélye és kitörőén vig üdvözlése gyakorolt, és bennem azt a gyanút igazolta, hogy Júliának akkor már, a Petőfi halálának 5-ik havá-