Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-24 / 52. szám
52-ik szám. SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ 7-ik oldal. — Kevés. Becsületemre ma nincsen többem. De holnap adok egy kasszafurást. Helyes. Éjfélkor találkozunk a rendes helyen. Szervusz. Szervusz. Hogy honnan szerzi a kolléga holnap a kasszafurást, azzal ami Perényink nem törődik. Megígérte, hát be kell szállítania. Ez nem aggasztja őt. Ezalatt hire futott a szerkesztősében, hogy Perényi gyilkosságot „fogott.“ A munkatársak letették a tollat és érdeklődve csoportosulnak körülötte Csakugyan ? Gyilkosság ? A riporter annyi hétköznap után, mikor utolsó volt a kompániában, élvezi azt az ünnepnapot, mikor ő a világ — ennek a forrongó kis világnak — a közepe és hidegen felelt: Hm, van valami a dologban. — Hát nem bizonyos ? Semmit sem mondhatok, azaz majd a lapban elmondom a kis mondani valómat. Azonban nem úgy van. A „gyilkosság“ nagy ur előtte meghajlik a többi rovat. Az újdonságok, a törvényszék, sőt a számok embere, a közgazdaság rovatának vezetője is reménnyel telten kezdte félre rakosgatni azt a nagy papirtömeget, melyet ma föl kell dolgoznia. Teringette, ha gyilkosság az eset, kevés hely jut minden egyéb számára, a rovat összezsugorodik s félórával hamarabb lesz összeütve a lap. Csak az a kérdés, mennyií „ad“ az eset. A sok remény élete a riporter kezében van. Megfoghatja és szárnyakra bocsáthatja őket. Mézédes mosollyal környékezik s rábírják, hogy valljon. — Hol történt ? — A Szerecsen-utcában. — És az áldozat ? — Egy ékszerész! (Elvégre, miért ne lehetne az a kereskedő ékszerész? Ha van esze a gyilkosnak, nem is kezdi ékszerészen alul.) Ezt a viccet jónak találta mindenki s általános derültség a jutalom. A közgazdász, aki a redakció legkiváncsibb embere, szeretné tudni a későbbi részleteket, hát igy szólt lekötelező mosollyal: Hol fog ma vacsorázni kedves kolléga ? A riporter szerényen felelt: — v. ki ér rá vacsorálni, mikor nagyszabású gyilkosság után kell járnia ? A kocsi tüstént itt lesz. A közgazdász nem tágított: — Ugyan, az a tizperc amig bekapja a vacsoráját?! Mielőtt megírja a tudósítást . . . Igaz, hány hasábnyi lesz ? — Azt hiszem, ha szorítom elférek három hasábon. Hát nézze, mielőtt megírja a tudósítást eljön az én vendéglőmbe és megvacsorázik, szívesen látom vendégemül. Perényi, aki az imént még egy évet elengedett volna az életéből egy jó vacsoráért leereszkedően felelt: — Ha lehetséges ott leszek. Nem rajtam fog múlni. De hol marad az a kocsi ? Hol késik ez a Pista ? A nagy újságra a tárcaíró is leereszkedett a riporterhez. Rajta van a tárcairás sora és érdeklődő izgalommal kérdi: — Igaz, hogy ma gyilkosság történt ? — Hárman is felelnek neki. — Igaz. — Nagy ? Szenzációs ? — Úgy van ... A Király-utcában megöltek egy bankárt. Perényi fölényesen mosolygott és nem leplezte le azt a kis metamorfózist, amellyel a Szerecsen-utcat átváltoztatták az előkelőbb Király-utcává és az ékszerészt bankárrá. Elvégre a Szerecsen-utca a Király-utca szomszédja és az ékszerész meg a bankár közelálló fogalmak. Eszerint nekem — mondotta habozva a tárcaíró — fölösleges megírnom a tárcámat. Körül-belül felelt a riporter gőgösen, holott máskor csak szótlan áhítattal mert fölnézni a nagy íróra. A tárcaíró kapott az alkalmon és nyugodt lélekkel megugrott a szerkesztőségből. Most berontott az Operett-szinház kritikusa. Már az ajtóból kiáltotta : — Óriási diadal! A Tini párt meg pukkad dühében. Senki rá se hederitett a szavára! A kritikus bámult. A „Pesti Gunár“ ugyanis Lalának az utólérhetetlen és egyetlen dívának a hive. Mi ütött a redakcióba, hogy most nem is reagálnak rá ? Újra kezdte : — Két tucat bokréta ... féltucat koszorú. ... Ah és Lala a fürdőkosztümben elragadó volt. Néma csend. Az operett-kritikus bámulva kérdezte: — Mi történt, hogy igy megnémultatok ? A törvényszéki rovat embere rászánta magát arra, hogy fölvilágosítja a kollegát: — Mi történt ? Az Andrásry-uton megöltek egy háziurat. A kritikus egy tekintetet vetett a riporterre, aki valósággal glóriától övezve állt a szoba közepén és elkullogott. Ismét megszólalt a telefon. A riporter egy ugyrással ott termett, mert kinek is telefonálnának, mikor gyilkosság történt, ha nem neki ? — Halló ! . . . Kérem van szerensém. Nos, megvan a tettes ? Kis ideig csend következett. Az egész szerkesztőség feszült figyelemmel hallgatott. Perényi hangja remegett, mikor ezt kiáltotta a telefonba: — Ne mondja ! Ismét csönd. A kis riporter hangja már kétségbeesett: „Hallatlan !“ „Komolyan beszél ?“ Pár perc múlva letette a kagylót és sápadtan fordult a kollegák felé. — Nos, mi újság? — rohanták meg. Perényi hangja tompán csengett, fejét lehor- gasztotta, — maga volt a nyomor képe. ' — Nincs gyilkosság — rebegte. — Nincs ! ? — Nincs . . . közönséges verekedés az egész, egy facér borbélylegényt leütöttek az utcán, az is túl van a veszélyen. A redakciót mély lenézéssel fordult el a vaklárma szerencsétlen okozójától, aki e pillanatban ismét nullává lett Az újdondász dühösen fordult a feldolgozatlan pápír-halöm felé, a közgazdász mintegy önkénytelenül igy kiáltott fel: — Teringettét, sietnem kell 1 Mos jut eszembe, hogy a tanácsosék meghívtak vacsorára. (Értsd belőle szegény riporter, hogy a vendéglői törzsasztalnál hasztalan keresed.) A törvényszéki rovat embere, a kritikust szólította: . — De milyen is volt a Lala fürdőkosztümje ? A szerkesztő dühöngött, hogy a tárcaíró a gyilkosság kontójára megszökött és a riportertárs, mikor Perényi referált neki, gúnyosan ezt telefonozta : — Remélem, ezért a rongyos verekedésért nem kívánsz tőlem kasszafurást. Hiszen még csalás is sok érte. Az elszontyolodás t pillanatában megjelent lihegve Pista: — Bejártam az egész környéket és sehol- sem találtam kétfogatut, kénytelen voltam konflist hozni. Perényi megtört hangon felelt: Küldje el Pista a konflist — villamoson megyek. Félóra múlva a „félelmes“ riporter megint az aztalnál ült és folytatólag törte a fejét azon a két fogas kérdésen, hogy miből fog ma este vacsorázni és miképen fogjon bele abba a nagy társadalmi drámába, mely örök időre megállapítja hírnevét. Békevárás. Irta: Léber János. Dúló csatákon, gyászmezők ölén, Kihalt faluknak rommá iett kövén Zokogva sir a béke angyala. Könnytelt szemekkel jár fel és alá . . . Keresve-kérve szent helyet, hová Nem érhet el a bősz csaták zaja. Pauaszlón sir fel hangtalan szava: — „Uram 1 hová lett szent békénk . . . hová.“ Mióta rajtunk büntető kezed, Uram, a bűnös, büszke gőg letört; Feledni tudtunk életet .-. . gyönyört . . .! Nyomunkba’ kinos, könnypatak ered .'. :“ Lágyan suhan a siró hang tova S felér az Úrhoz bánatos szava Susogva halkan: „nincsen már szeretet.“ — „Lesz ! — és kigyult az ég, mert szólt az Ur „Szavam vegyétek biztos zálogul! — Most a Hatalmas mond Ígéretet.“ Az Ur ígérte, teljesült szava, Leszállt az égből egyszülött fia, Miként a hajdan szentelt éjszakán. Hozott közibénk lángoló szivet, Sötét homályon áttörő hitet . . . — Szelíd sugáru béke homlokán . . . * Titkok világán — szent karácsony-estén Kisírt szemekkel, erős hittel esdvén Kérjük a szende Isten-gyermeket: Szüntesd meg Isten ezt a nagy csatát, Figyeld a népek felsíró jaját! — Békét könyörgünk és szeretetet. A hósapka meséje. Irta: Léber János. Csináljatok lányok hósapkákat . . .! Nagy dolog az, higyjétek el. Nem is tudjuk felfogni mi — itthon — mennyit ér, mit jelent egy hósapka ott kinn, a viharok földjén. Nem pusztán melegítő ruhadarab az már, nem csak a finom szálak összeszövése .. . Ott már a hósapká több. Fogalommá lett. . . Lelke van ... Az otthonnak lelke van benne, amelyet merengő, szépszemü lányok leheltek belé . . . Higyjétek el nekem, mert én is elhittem...! Egy harcteret megjárt katonabarátom mesélte el egyszer a következő történetet: Kint álltam a vártán. — Nem kellett volna, mert már akkor tiszti rangom volt. De megtettem azért, hogy a bakám lássa ... 1 Ha ő nem alszik, én sem alszom; ha ő fáz- lódik, vele fázom. Nem tudjátok ti azt (megérteni), milyen viszony van ott tiszt és baka közt! Érzi a felspbségemet, megadja a tiszteletét ... De tádja azt is, hogy pajtása vagyok ... — kenyeres pajtása. Éhezem vele, didergek mellette. Nem „muszáj“-bó! — ön- akarattal. Kint álltam tehát a vártán s feszülten néztem a távol sötétjébe. Fagyasztóan hideg téli éjszaka volt. Lehúztam a fülemre puha hósapkámat, kezeimet vastag köpenyemnek zsebébe mélyesztve, dűltem neki egy korhadó fának, amelyen a meleg párák zúzmarává merevültek. Körülöttem szitált a lágyan hulló hó s lábam alatt élesen csikordult meg egy-egy mozdulatra a jég borította föld. Álltam némán, elmerengve . . . Szemem a távolba mélvedt s füleimhez csak finoman, átszürödve hatott el a fáknak reccsenő fagyása. Hirtelen megszólalt valami. Haikan . . . fuvolaszerüen ... És mint a távoli álmok sejtelmes beszédet hangzott fülemben, a szó ... Figyelni kezdtem rá. Fejmoccanás nélkül bámultam tovább, de idegszálaim szomjasan itták fel a suttogó hangokat. A hósapka beszélt. Lágyan, szerelmesen simult a fülemre és mint egy szerelmes leánynak csókos ajka fülembe duruzsolta történetét... . . . Gombolyogba göngyölve hevertem sokáig még pamutszállas koromban egy raktár homályos mélyén. Bennem is és körül ttem mindenütt vágyó sóhajok keltek — a kivágyás panaszai . . , Ráuntunk a haszontalan tétlenségre s menni akartunk ki . . . Ki a világba, értékesíteni melegünket, simogató lágyságunkat! Nagysokára teljesült a vágyam. Kérges kéz ragadott meg. Felemelt a földről s belehajtott egy kis kosárkába. Fájt a durva bánásmód nagyon — de örültem neki. Boldog voltam, hogy kimehetek világot látni, melegíteni — boldogítani ... A kosárka falán át még hallottam társaim irigy sóhajtását s ezzel lezárult az életemnek első felvonása. Nem sokáig voltam a kosárban. Amikor kivittek, egy csinos kis szobában voltam. Gyönyéd finomsággal fogtak át egy leánykának rózsás ujjai. Felnéztem rá. Nagyon szép volt... és — nagyon szomorú. Sokáig nézett rám. Mereven, bánatosan ... — könyesen . . .
