Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-20 / 34. szám
Nagykároly 1616. augusztus 20. Vasárnap. VI. évfolyam. — 34. sz ni „A VÁRMEGYE“ Szatmárme Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős Sr szerkesztő címére — Érendréd — küldendők. «g Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Szent István király és nemzete. Irta: Prohászka Ottokár. Szent István napján nemcsak alvajárók vagyunk, kik a régi dicső múlton elálmélkodunk s legendás ködében hőseink képét szövögetjük, hanem arra a nagyságra szegezzük tekintetünket, mely nem múlt, hanem jelen; - - arra a küzdelemre gondolunk, mely nem történelem és legenda, hanem jelenvaló küzdelem, szivárgó vér, hősies áldozat. Úgy látjuk most, hogy ez a magyar nép még mindig az áldozatok népe, melyeket saját vérében hoz, — úgy tapasztaljuk, hogy a magyar nemzet ma is az európai egyensúly kerékagya, mely mikor béke van, mindig csikorog ki nem elégített nemzet-állami igényeitől, de mikor háború van, akkor nem csikorog, hanem forog- forog azért, mert föl van kenve saját áldozatos szellemének s önmérsékletének kenetével. Tisztelet, becsület az ilyen népnek, mely tud lenni — nagyobb tud lenni önérdekénél. Ilyenkor látjuk, hogy mi rejlik benne; ilyenkor nyilatkoznak meg erői, melyek e küzdelmeket állják s vívják, ilyenkor ébred fel a nemzet géniusza, mely fölött eljárhatnak dicstelen Tiz fiénap. Irta: Dr. B I. 1915. aug. 27-én megindult Munkácsról a virágos vonat a harctérre. Leányok, asszonyok zsebkendőt lobogtattak, könnyeket töröltek s a fiuk, — akkor még nem az öreg fiuk, torkuk szakadtából énekelték: Ne sirjatok nagykárolyi leányok, Visszajövünk még hozzátok Valaha, valaha, vagy soha. Aztán elhallgatott a dal, csak beszélgettek a fiuk. Az anyjukról, meg egy leányról. Ha az édes anya nem is élt már, egy leány élt még mindenkinek a szivében. Néha beszéd közben elszomorodtak, mi lesz velük, hátha, hátha nem jövök vissza. Nem szólt már a nóta, elmélyedve hallgattak, csak a tréfálkozóbbak törték meg a csendet: „Talál majd mást a Marcsa“. Kőrösmező táján egyre érdeklődőbbek lettek a fiuk. Hol van ahatár? S mikor feltűnt az utolsó alagút, ahol még magyar vasutas emelte sapkájához a kezét, minden kocsiban Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szat márvár megyei jegyzőegyesiiiet főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapnikbányai jző, e. jző. évtizedek is, de amely aztán egyszer valamikor kipattan s a lapos jelenből hegyeket emel ki, hogy megrajzolja saját életének s értékének hegycsúcsokon vonuló határvonalát. Ilyenkor nyúlik meg Szent István alakja is. Mintha kigyulna a szeme s villámlanék koronája s aureolája! Ilyenkor érezzük meg, hogy ez az erő, ez a hit és szeretet, ez az öntudat s áldozat az ő öröksége; megérezzük, hogy fiai vagyunk, kik egy régi, még el nem prédáit hazai jusson élünk. Ha pedig kérdem, hogy mi is hát voltaképp az a régi magyar virtus s hol s merre keressem Szent Istvánnak a magyar népben lüktető szellemét s erejét; hiába mondják nekem, hogy ez a nemzet lelke, hogy a nép géniusza, hogy a magyar föld párázata. Hiába mondják e szép nagy szavakat, mert érzem, hogy ezek csak elvont kifejezések s csak képletes szóvirágok. Tudom azt, hogy ami van, az mind valóság s nem elvont képzelet. Azért aztán azt a nemzeti nagyságot és fölséget is s azt a nemzeti géniuszt és áldozatkészséget is nem mondva csinált népben s nemzetben, hanem az egyesben, ezekben a pihegő, földjüket, feleségüket s. gyermekeiket szerető, Istenét féltő, lelket s lelkiismeretet gondozó, búzaföldjüket megszántó s kötelességet teljesítő férfiakElőfizetési árak: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — — 4 korona. Nyilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér. ban keresem s találom, bennük, kiknek kezet adok, kiknek szereíetét szeretettel viszonzom, feleségüket s özvegyiket tisztelem s árváikat magaménak tekintem. Ök a nép, a nemzet! S mi velük Szent István népe! Mi teszi a nemzetet? A honfiak összesége! S mi teszi a honfit, a magyart olyanná, amilyen? Nagy hit, nagy tisztesség, nagy szeretet! S e ponton nyílik meg szemeim előtt a kilátás Szent István király történelmi hivatására s gondolom, helyesen fogom fel, ha azt mondom, hogy ezekhez a valóságos honfimilliókhoz s minden egyeshez van a szent királynak küldetése s hozzájuk, gondjukhoz s szeretetükhöz van szava. Nem a nemzetnek, hanem minden egyes magyarnak leikébe akarja beleégetni eszményi kereszténységét — nem az elvont nemzetet, hanem minden egyest akar átjáratni a kötelességtudásnak, tisztességnek s a becsületességnek meleg leikével — nem a mondvacsinált nemzetnek ködképén, hanem mindenegyeseknek szemtükrén akarja tükröztetni saját lelke képét, melyet az áhitat s a ragaszkodás fest meg s melyet a bizalom fest alá melegen s a gond árnyal meg sejtelmesen. Ilyenkor, ha igy érzünk s mindegyiknek lelke Szent István leikével kapcsolódik, értjük csak meg igazán, hogy rokonai vagyunk mindnyájan — egyszerre, önkéntelenül tört, viharzott fel az „Isten áldd meg a magyart“. Soha meghatóbb jelenetet! A kis kadettek összekocintottak a mindnyájunk visszatérésére. * Aztán megkezdődött a verekedés. Az if- jakból hősök lettek. Ritkultunk az ütközetek után, úgy megfogytunk, mint vihar után a fák virága. Egyre jobban. Délelőtt még irta a szegény Krausz: „csak vigyázz a kis leányunkra édes feleségem“ — délután már megölte a gránát. Hányszor kellett virágos, rózsás levelekre reáirnom: „hősi halált halt.“ Jazloviec táján mossa e még az eső a szegény Jóska sírjára letett szerelmes levelet? Odatettem, hátha megérzi a Rózsika szerelmes szavait. Pedig, hogy a lelkemre kötötte hogy aztán visszahozzam ! Hány édes anyának kellett megírnom, miért nem ir többé a fia. Galicia, de értékes föld vagy, hány meleg szivet őrizesz! Ötvenen voltak a szakaszomban. Mindnek tudom a történetét, gyáván nem adta meg egy sem magát. Látom a Wachschler zászlóst, amint kitart egyedül 50 emberrel, mert nincs parancsa a visszavonulásra. Egy román ember egy hét múlva szökik vissza az orosztól. Ötös és szatmári erre büszke mind. Igaza volt Pflanzer Baltinnak: „Ezekben az emberekben minden körülmények között meg lehet bizni!“ * 1916. junius hó 27-én Munkácson vesztegel kórházvonatunk. Az állomáson nincsen senki, csak egy sebesült baka ismer fel. Bizalmasan, mintha a testvére volnék, szól fel hozzám : „Emlékszik zászlós ur, ma tiz hónapja indultunk el. Be másként volt! Hányán maradtak a cugból ?“ Nem merem megszámolni, nem merek reágondolni! Nem tudok válaszolni! * Ma nagyon borús kedvem van, pedig a kiránduló hajón teljes a vig élet. Miért szomorú kérdi egy mellettem ülő leány ? Egy szál cigány azt játssza: „Nem vár hiába, aki visszavár! Látja ez szomorít, mert ez nóta nem mindig igaz.
