Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-16 / 3. szám
Nagykároly, 1918. január iá. Vasárnap. A „VÁRMEGYE“ Szatmármeőyei Közigazgatási, társadaimi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap- szellemi részét érdeklő közlemények felelős jgf szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tgf Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYi-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmárvármegyei jeg/zöegyesüiet főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapnikbányai jző, e. jző. Előfizetési árak: Egész évre — — Félévre — — — ■ Nyilttér sora 40 fillér. — — — 8 korona. — — — 4 korona. Egyes szám 20 fillér. Az uj polgári perrendtartás 315—317. §-airót. Az 1915. év január elsején életbe lépett uj polgári perrendtartásnak az 1911. évi 1. törvényczikk kereteiben foglalt 792. §-a között nincs egy se. amely a magán okiratokról és azok használatáról rendelkezik. Különösen fontos ezen szakasznak az Írástudatlan felek által kiadott magán okiratokra vonatkozó része és én az előjelekből már előre látom azt az időt, amidőn a községi jegyzői karra zulia- tagként fog szakadni a támadás; és az ily okiratok használatából származó pereket a községi jegyzői kar ellen fogják kiszínezni azok, akiktől az ily támadásokat már évtizedek óta megszoktuk, de amelyektől ép úgy nem fogunk igazságunk tudatában félni, mint ahogy nem téliünk a múltban sem. De azért érdekében áll a jegyzői karnak, hogy a tőlünk várható és telhető objektivitással fodlalkozzunk az uj perrendtartásnak ezen részével, annál is inkább, mert a nagybányai járás községi és körjegyzői dr. Heppes Béla nagybányai közjegyző ur fellépése folytán már konkrété is foglalkoztak ezen kérdéssel, s igy nem lesz talán minden haszonn ílküü, ha elmondom véleményemet. Maga az eset röviden az volt, hogy nevezett kir. közjegyző ur a járás jegyzői karához intézett levelében is hangoztatta, sőt a járás főszolgabirájút is arra kérte fel, hogy a jegyzők doböltas- sák ki a községekben, hogy „az írni nem tudó felek által kiállított okiratok kir. közjegyző közbenjöíte nélkül nem érvényesek, mert az Írni és olvasni nem tudó felek közötti magánokiratoknak, bizonyító ereje csak akkor van, ha a felek akarata kir. közjegyzői okiratba foglaltatik, vagy ha Írni, olvasni nem tudó fél kézjegyét a kir. közjegyző hitelesíti!“ A tisztelt kir. közjegyző ur kívánságának a teljesítése a községi és körjegyzői kar erkölcsi tekintélyének a „demina- tió capitis“-e lett volna oly kérdéssel kapcsolatban, mely egy alig pár hónapja életbe lépett uj törvény téves magyarázatából származik, amely kir. közjegyzői r. varázat, amint ezt az alábbiakban kimutatni fogom, egyáltalán helyt nem álló, a törvénynek sem betűjével, sem szelleméveb nem egyező. A magán okiratoknak azon részévei, melyeket 1. a kiáilitó sajátkezüleg irt, vagy 2. más irta ugyan az iratot, de azt két tanú jelenlétében a fél saját kezűleg irta alá, — jelen czikkem keretében nem foglalkozom, mert azok vita tárgyát nem képezik, hanem csakis azokkal az' okiratokkal fogok foglalkozni, melyeket írni és olvasni nem tudó felek adtak ki, mert különösen erre mifelénk a nemzetiségi vidéken a magán okiratok jó nagy része ilyen, és az ily magán okiratok használatából eredő perek és viták érdekelnek minket és gondjainkra bízott falusi népet. Az 1911. évi I. t.-cz. 317. §-a szerint ,,a magánokirat, ha valódisága nincs kétségbevonva, vagy be van bizonyítva, az ellenkező bizonyításig teljes bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot magáévá tette; ha a kiállító aláírása vagy kézjegye az okiraton kizárólag vagy köz-, jegyzői leg hitelesítve van“. Az első perezben az olvasó azt hiheti a törvény ezen kiszakított részének mérlegelésénél, hogy a 317. §. ezen 3-ik pontjával most már bekövetkezett a bírói, illetve közjegyzői okmány kényszer; legalább is egyelőre az írni és olvasni nem íudó magánfelek által kiadandó okiratokra nézve. Hogy mily elvisel heteden következményei volnának az ily förvénymagya- ráza.nak a falusi népre és nem a községi jegyzői karra nézve, ennek a bizonyítására nem keli sok szópazarlás. Elég ha reá mutatok arra, hogy ezen esetben, egy egyszarü, tiz-husz koronáról szóló nyilatkozatot, 50—60 koronás adásvételi szerződést sem adhatna ki az irni és olvasni nem tudó fél, csak úgy, ha sokszor 30—40 kilométer utat tenne meg a kir. közjegyzői székhelyre, hogy ott aláírását hitelesíthesse. Hogy mennyi fáradságába, mennyi pénzébe kerülne az időveszteségen kivii! ez a falusi embernek, e felett még gondolkoznunk sem kell. De maga a jogbi donság, az anyagi igazság keresése azért egy lépéssel sem jutna előre. Mert ne ringassa magát senki avval, hogy ha a magánokiratokat csak az ügyvédek és kir. közjegyzők állíthatnák ki a felek részére, evvel egyszerre ketté volna vágva a gordiusi csomó és rögtön megszűnnének a magán okiratok használatától eredő perek. Addig, amig a földön ember lesz, amig örökösödés, adásvevés, csere, egyszóval jogügylet lesz, per ép úgy lesz mindig ezentúl is, mint ahogy volt a múltban. Bebizonyította azt már maga az élet, hogy aránylag a legkevesebb per a községi jegyzők által készített magánokiratok használatából erednek, és hogy mégis akad ilyen per is elég, annak a nép perlekcdési vágya, az egyéni kapzsiság, irigység, elégedetlenség az oka, de nem a jegyző készítette magánokira alaki hiányossága. De a törvényhozónak a bírói, illetve kir. közjegyzői okmány kényszer behozatala czélja nem is volt és ilyent a törvény elő sem ir. A 318. §. ugyanis kimondja, hogy „oly magán okirat bizonyító erejét, mely nincs a 317. §-ban megszabott alakban kiállítva, a bíróság a 270. §. értelmében szabadon mérlegeli“. Nem is lehet tehát vitás objectiv nézetek között az, hogy szabad-e a községi jegyzőnek irni és olvasni nem tudó felek részére magán okiratot kiállítani, mert hiszen ezt a perrendtartás egyetlen szakasza sem tiltja, ami pedig tiltva nincs, vagy az etikailag nem helytelen, azt tennem szabad. A szabad, független okfejtés önmaga jelölj ki azt a teret, ahoi itt a jogi vita mozoghat és ez az, hogy az irni és olvasni nem tudó felek által , kiállított azyn magánokirat, melyen a felek aláírásit a bíróság vagy a kir. közjegyző hitelesítette, bizonyító erővel bir ugyan, de csak addig, amig annak valódisága nincs kétségbevonva.; migaz ily alaki kellékekkel nem rendelkező magánokirat per esetén egyébb bizonyíték nélkül feltétlen bizonyító erővel magában nem bir ugyan, de a 318. §. szerint a bíróság mégis szabadon mérlegelheti annak valódiságát és^rneg van adva az alkalom a megtámadott félnek, hogy magánérdekeinek megvédhetésére minden rendelkezésére álló bizonyítékot, felhozhasson, tanukat kihallgathasson a bíróság által, egyszóval igazát kereshesse, bizonyíthassa. Hol hát itt a magánfél és a jog- biztonságra az előnyösség e két fajtája magánokirat köyött ? Sehol ! Mivel szolgálja jobban az anyagi jogbiztonságot, sőt magát a jogszolgáltatást és a magánfelek érdekeit az a magán okirat, melyet én, vagy egy más községi jegyző készített ? Dicsekvés nélkül mondhatjuk, semmivel sem! Érteném, méltányolnám, ha az a magánokirat, amelyet a kir. közjegyző készített magán felek részére, — perrel megtámadható nem volna, ha az, úgy
