Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-16 / 16. szám
Nagykároly, 1916. április 16. Vasárnap. IV. évfolyam. — 16. szám. „A VARMEGYE“ Szatmármegyei Hjrmondö Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE jEGYZŐEGYESpLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. * f Ä városi Önkéntes tűzoltó egyesület háborús működéséről. Február hó végén tartotta évi rendes közgyűlését a tűzoltó egyesület Demidor Ignác rendőrfőkapitány, tűzoltó főparancsnok elnöklete alatt. Nagy és eredményteljes munkásságra tekint vissza városunk e testületé, melynek vezetése és irányítása mindenben a főparancsnok odaadó munkásságát, páratlan iigybuz- gőságát és fáradhatatlan tevékenységét dicséri. A tűzoltóink ébersége teszi a mi pihenésünket nyugalmassá és védelmez meg a legpusztítóbb veszedelemtől: a tűzvésztől. A teljesített emberfeletti munkáról szép szavakkal emlékezik meg az elnöklő főparancsnok évi jelentése, melyet itt közlünk : „Az 1914. évben kitört világháború nagy események elé állította egész Európát és a minden oldalról megindult hadüzenetek ellen oly fegyveres felkészültségre volt szükségünk, hogy az eshetőségek minden mozdulatával szemben ellen tudjunk állani. A helyzet ilyettén állásában Hazánk összes fegyverfogható fiai hadba szólitíattak, hogy hazánkat a reánk törni készülő ellenség betöréseitől megóvják. Hála a gondviselésnek, a határszélek egy kis részének kivételével mindezideig sikerült is Hazánkat az ellenség romboló, könyört nem ismerő betöréseitől megvédel mezni. Ezen nagy világ-átalakuiatot egyesületünk is megérezte, amennyiben úgy az önkéntes, mint a hivatásos tűzoltó Fajtársaink nagyobb részét felsőbb parancs hadba szólította. Az igy megváltozott helyzet úgy az elnökség, mint a parancsnokság működését is megakadályozta, amennyiben az alap- és szolgálati szabályainkban elénk szabott kötelességeinket a beállott rendkívüli helyzet miatt teljesíteni nem tudtuk, aminek következménye az lett, hogy az 1915. év február havában lejárt tisztviselői megbízatásunkat a választás megejtése nélkül hallgatólag tovább kellett teljesítenünk, ezenkívül a folytonos hadiszolgáltatások, menekültek beözön- lése, a folytonos bizonytalanság és az evvel járó általános izgalom annyira lefoglalta tevékenységünket, hogy egyesületünknek vezetése teljesen háttérbe szorult s igy az alapszabályban előirt évi jelentésünket sem voltunk képesek beterjeszteni. Annál kevésbbé a rendes közgyűlést megtartani.“ Féri Demidor főparancsnok e bejelentésének tudomásul vételét s a rendkívüli helyzetre való tekintetei a megbízást addig mig a választások megejthetek lesznek. Az egyesület 40 tagot számláló önkéntes tűzoltója közül 26, a hivatásos 9 tűzoltók közül 5ember hivatott be fegyveres szolgálatra. Kegyelettel emlékezik meg a jelentés a csatában hősi halált halt Szikszai Antal csővezetőrő! és Hatvani Albert tűzoltóról, kik nemcsak a dühöngő tüzvészszel szemben állták meg kifogástalanul helyüket, hanem az ellenségei szemben is, mint e hazánk hü fiai és mint vitézek a hazájukért életüket feláldozni kész hősök estek el a csatában. A nagymértékben megfogyatkozott létszám mellett csak a legfokozotabb éberséggel és tüzesetek alkalmával megfeszített munkával volt leküzdhető a pusztulással fenyegető rém. Tüzeset volt 1915 évben 23 és pedig tetőtüz 2, padlástüz 1, szobtüz 2, boltitüz 2, kazaltüz 6, kéménytüz 7, garádjattiz 2, buzakeresztégés 1, vaktüzilárma 2 esetben. Midőn a jelentést örömmel közöljük a közönség nevében is elismeréssel adakozunk e tiszteletre méltó testületnek s a vezetőségnek, mely fáradságot nem ismerve dolgozik azon, hogy a csendes éjszakák és szeles nappalok veszedelmét fejünk felől elhárítsa s megóvja javainkat. Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet nagykárolyi fiókjának. ^ Sft Kegfeieíes megemlékezés Falczer Ernőről* irta: Ambrusster Sándor. Még friss a hant tetemei fölött. Még nem sírtuk el minden könyünket mialla. Még fájó az érzés, melyet hirtelen elmúlása keltett szivünkben. Meggyujtom én is kegyeletemnek kicsiny szövétnekét ezen egyszerű sorokban. A tanítvány soha el nem múló hálája késztet erre, ki szerettei gondol vissza első nagy mesterére, ki benne a szivet, a lelket, az embert először próbálta kialakítani. Hitoktatóm volt a megboldogult a hetvenes évek közepén a róni. kath. elemi iskolában. Nagyon féltünk a szigorú főtisztelendö úrtól csintalan, kis normalisták. Pedig szigorúsága csak látszólagos volt, a szigorú külső melegen érző, jóságos szivet takart, mert atyai jósággal intézte el apró ügyes-bajos dolgainkat. Hanem a rossz fiuk nem állhatták ki szúró, a lelkekig ható tekintetét s megszégyiilten zsugorodtak össze padjaikban korholó szavainak hatása alatt. Aztán hogy tanított! Hogy tudta a fejlődő értelem megvillanásait a nehéz hitbéli kérdések ’Örömmel közöljük a szerző e kedves megemlékezését — bár késve —, hisz a visszaemlékezés Palczer Ernőre nem szűnik és nem gyengül s hisszük a fenti sorok írójával együtt, hogy olvasóink szívesen fogják olvasni ezeket a kis intimitásokat, melyek a megboldogultra emlékezés nyomán keltek életre. megértésének felhasználni. Oly egyszerűeknek, könnyen érthetőknek tetszettek a legkomplikáltabb kérdések is az ő érdekes íejiegetéseinek megvilágításában. Lassankiní aztán nagyon megszerettük a szigorú, de mindig a legnagyobb igazságossággal fegyelmező, vagy dorgáló főtisztelendő urat. De hogy vájjon ő szeret-e bennünket, arra még gondolni sem mertünk, mig aztán egyszer erről is meg nem győződtünk. Az első szent gyónásra készültünk. Nagy esemény ez a serdülő gyermek életében. És ő megtudta velünk értetni a bünbánat szentségének nagy fontosságát és az Oltáriszentség titokzatos fenségességét. Lázas izgalomban vártuk a boldog nap felvirradását. Én már jó korán elindultam az iskolánktól egy kissé távol eső somos-utcai lakásunkról az iskola felé. A nagytemplomhoz érve, valami benső érzés arra ösztönzött, hogy a tisztelendő ur ablakai előtt elmenjek. És ezek az ablakok telve voltak titokzatos apró kis csomagokkal. Mikor ezeket a csomagokat az áldozás után, szobája előtt sorba állitván bennünket, kiosztotta’ közöttünk : akkor kiolvastuk szemeiből irántunk való atyai szeretetét. Oh hogy ismerte ez a csupa szív ember a gyermeki lelket! Az a kis szeretet-adomány, amit a feledhetetlen nao emlékére adott, kitörölhetetlenül belevésődött szivünkbe lelkűnkbe, emlékezetünkbe, jobban, mint akár milyen értékes kép, vagy más emléktárgy, pedig csak egy kis édesség volt, de éppen azért gyermekre nézve kívánatosabb, értékesebb. Milyen nemesszivü, fenkült gondolkozásu volt, annak igazolására csak egy esetet említek fel az én élelemből. Aáikor 1891-ben pappá szemeltek, haza siettem, hogy első szent misémet rokonaim és jó ismerőseim körében szülővárosomban mutassam be az egek Urának. Szorongó szívvel gondoltam arra, hogy miképpen fogom majd csak némiképpen is ünnepélyessé tehetni a szent ténykedés körülményeit. Biztató szóval otthon sem fogadott sinki. Szegény Tímár Péter bácsi, az én kedves jó tanárom,, meg pláne még jól meg is mosta a fejemet azért, mert néhány napot Nyitráról jövet budapesti rokonaim körében töltöttem. Lármázott a jó ember, hogy már az elmúlt vasárnap kellett volna bemutatni az első misét, mert ö abban a hiszemben, hogy akkorára megérkezem, úgy hirdette ki azt a híveknek. Hogy ő most már, miután ilyen szégyent hoztam a fejére, hallani sem akar többé rólam. Bus sejtelmek között mentem ezek után a jó pátertől a szigorúságáról közismert ház- főnökplébánoshoz, hogy meghalljam a döntő határozatot az én most már kissé zavarossá vált dolgaimban. Minden rosszra elkészülve léptem be a nemes férfiú szobájába, hol derült arccal, atyai csókkal oszlatta el erősen dobogó szivem aggodalmait. Mintha csak leolvasta volna az arcomról, hogy aggódva léptem be hozzáj: semmi szemrehányás, hanem atyai jóság, rendtársi szeretet sugárzott ki minden szavából, minden mozdulatából. Egy rövid negyedóra alatt minden a legszebben el volt intézve, oly
