Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-01 / 40. szám
2-ik oldal. SZATMÁRMEGYÉI HÍRMONDÓ 40-ik szám. ból és saját szenvedéseinkből s higgjüjc el, hogy nem védelmezhetjük meg a katholikus hitet és egyházat, de még hazánkat és kultúránkat sem, ha nincs arra való jó sajtónk és hozzuk meg ennek a következtében azokat az áldozatokat, melyek azt megteremtsék, folyton fejlesszék s az igazság védelmére és saját szenvedéseink csökkentésére alkalmassá tegyék. * E megszivlelésre való szavakat a sajtó-vasárnapok alkalmából irta a püspök. A mi kötelességünk most már, hogy az ő felszólításának eleget tegyünk. Egyházmegyénkben ma van a sajtóvasárnap, az évnek az az egyetlen napja, amikor a templomi szószékekről arra buzdítják a híveket, hogy adakozzanak a katholikus sajtó felvirágoztatására és versenyképessé tételét immár egy évtized óta eredményesen munkáló Katholikus Sajtóegyesület javára. Az adakozásból, az áldozatok hozásából nem maradhat ki egyetlen magyar katholikus sem. És hogy ki ne maradhasson, arról úgy kíván gondoskodni a Katholikus Sajtóegyesület, hogy ezidén elsőizben nemcsak a templom falai között, hanem a hitközség területén végzi a gyűjtést, hogy senki ne mondhassa: „Szívesen áldoznék a katholikus sajtó javára, de eddig e célra még senki sem kért tőlem semmit!“ Ezidén fog kérni, csak azután senki el ne zárkózzék a kérő szó elől. A drágaság. Ki vagy mi az oka a drágaságnak? Ez a kérdés foglalkoztatja most a képviselöházat. Felelni azonban senki sem tud rá. Sem a vádlók, sem a vádlottak. Vannak, akik a termelőt okolják, mások a kereskedőt, de mialatt vitatkoznak, az a fogyasztó, ki se nem termelő, se nem közvetítő — sir, mert ő a legszána- lomraméltóbb áldozata a drágaságnak. Magyarországnak kéiharmadrésze termelő és a kereskedelmi élet áralakulatai mindig a termelőtől, a földtől indulnak ki. Most látjuk csak be igazán Henry George tételét, hogy minden értéklésnek fundamentuma a föld téristenem, de borzasztó az, hogy most nekem arra kell gondolni, vájjon irok-e még valaha, vájjon beszélek-e még valaha Magával ? Nem akarom hinni és mégis igy kell lennie. Ismételten kérem, miattam legyen egész nyugodt. Most egy kissé rosszul esik a dolog, de majd elmegyek utazni (talán nagyon mesz- szire) s akkor remélem valahogy csak rendbe jövök. Velem lesz a hegedűm, mely olykor megvigasztal és az idő mely gyógyít. . . Alig iátok a szememen. Már biztosan éjfél is elmúlt. Ugye nem haragszik ezért a levélért rám ? Egyedüli bűnöm, hogy szeretem Magát. És ez nagy bűn ! Nagy bizony!! Isten vele Margit. Örökre Isten vele ! Jenő. Letette a tollat. Szemei könnyel voltak telve. „Nem fogom tudni soha elfelejteni.“ Az elsárgult levelek, mintha mi sem történt volna, tovább is csöndesen hullottak. Mintha mindenik egy magasra törő vágy megsemmisülését akarta volna szimbolizálni. Mintha mindenik egy összetört lélek atomja volna. Mintha mindenik halált, enyészetet jelentene. méke. Ha.a gaz'd a fölemeli 10 koronával a búza árát, azonnal emeli a zsellér a napszám áfát, hogy beszerezhesse a búzát, a kereskedő, az iparos, a szabó, a suszter kénytelen emelni árait az élelmezés árához mérten, hogy az uj viszonyok szerint beszerezhesse azokat. Ha a termelő drágán adja cl a marháját, természetszerűleg drága lesz a hús is és a fogyasztó: a kereskedő, az iparos, szóval az összes fogyasztók ebből a drága húsból kell hogy éljenek, tehát úgy emelik áraikat, hogy ezt a drága húst beszerezhessék. A drágaság a termelőtől indul ki, de azért még sem ö az egyedüli oka a drágaságnak. Ő csak az értékemelkedést mozdítja elő, az értékek uj éitékeiését, de ez a drágaság szabályos, és megszabott határok között mozog. A búza ára kétszeresére, a marha három-négyszeresére emelkedett, ha tehát az egész vonalon a termés eredményeinek középarányosa jelezné a drágaság útját, akkor normális emelkedésnek volna mondható ez a mai állapot. De nem igy van, mert a termelő és fogyasztó közé egy veszedelmes tényező lépett, és ez: a közvetítő. Ő az, aki a tisztességes haszon határait túllépi, egymásra licitálva fölveri az árakat, hallatlan províziókat szed, ráígér a maximális árra, egyik kézről a másikra adja a nyers árut így megtörténik, hogy egyazon ökör tizenöt kézen is megfordul, inig a fogyasztó asztalára került. Persze, hogy mind a tizenöt igyekszik beszedni az ő nyereségét s igy kézről-kézre adva folyton emelkedik az ár, anélkül, hogy a termelőnek ebből legkisebb haszna lenne. Szó sincs róla, a termelő is gyarapodott a háború alatt, de a hirtelen, a gyors meggazdagodás szédületes arány át nem a termelőnél, hanem a közvetítő kereskedőnél találjuk meg. A hirtelen milliomosok nem a gazdákból lettek, hanem a hadseregszállitó kereskedőkből. Mert a termelő, igaz, magas árat kap terményeiért, de viszont tízszeres árat fizet azért, amire neki van szüksége. A ruháért, a csizmáért és a gazdasági eszközökért. Viszont a közvetítő aránylag kis tőkével horribilis hasznot szerezhet magának, aminthogy szereznek is. S inig igy körben kergeti egymást termelő és közvetítő, azalatt a nyomorúság tüskés országutján jár mindaz, aki nem tartozik ebbe a két osztályba. Az a szegény hivatalnok, ki fixfizetéséből él, az ma a háborús drágaság legszerencsétlenebb áldozata. Az állam itthon tartja, mert szüksége van rá, de régi fizetéséből megélni nem tud. Mellékesen nem szabad keresnie, mert akkor megbüntetik, rongyos cipőben nem járhat, mert akkor kinézik a társaságból. Dolgoznia kell egész nap és nincs ennivalója, tisztességesen kell öltözködnie s nincs pénze reá. Miért ez a nagy drágaság, kérdezi egymástól tormelő és kereskedő és egymást vádolják, mialatt a harmadik, a rajtuk kívül álló koplal, éhezik, fázik, rongyoskodik. Ki ennek az oka, ki tudná megmondani ?----——-——----------—~—B Ad akozzunk a Vörös Kereszt Egylet j nagykárolyi fiókjának. j s. ____——_— Az aprópénzhiány. A háború kitörése óta ma érjük a harmadik nagy aprópénzhiányt. Az első közvetlenül a hadüzenet utáni napokban jelentkezett, a második a múlt év nyári hónapjaiban, a harmadik pedig, amelyik e két elsőnél sokkal erősebb mértékben érezhető, néhány hét előtt vette kezdetét. A egész közgazdasági élet, de különösen a kicsinyben való forgalom súlyosan érzi ezt a jelenséget, amely minden háborúban többé-kevésbé erősen szokott jelentkezni. Az aprópénz eltűnik a forgalomból és a közönség úgy segít magán, ahogy tud, vagy egyáltalán nem segít magán. A nehézségekkel lépten-nyomon találkozunk ; a boltokban pénz helyet bélyegeket adnak vissza, vagy kikerekittetik a vásárolt mennyiséget, hogy ne keljen vissza adni, a főpincérek tantuszokban fizetik ki a borravalót az ételhordónak és borfiunak, a gyárak jancsi- bankókat adnak a munkásoknak, amelyeket ha elérik a tiz koronás összeget, visszaváltanak, a kétkoronás papírdarabokat ketté szakítják és egy korona értékben adják tovább, sőt ahol az ember ismerős, egész nyugodtan azzal intézik el a dolgot, hogy vigye csak el a portékáját és fizessen holnap. Mindezek a kisegítő eszközök, m dyekkel a gyakorlati élet akar az aprópénzhiányon segíteni, természetesen magát az aprópénzhiányt nem oldják meg, sőt károsodással is járnak. A vásárló olyan árut kap kikerekités céljából amire nincsen szüksége, bélyeget kap, aki nem akar levelezni, a ketté szakított kétkoronás pedig vészit értékéből és az, aki végeredményben be akarja váltani a banknál, nem kapja meg a teljes értéket. Az illetékes kormányok már két Ízben tettek kísérletet az aprópénzhiány megszüntetésére. Az egyik volt a papír kétkoronások for- galombahozatala, a másik pedig a vasváltópénzek veretése, amelyekkel a nikkelpénzeket óhajtották helyettesíteni. Mint a gyakorlat mutatja, sem ezeknek az uj pénznemeknek forgalomba- hozatala, sem pedig a régi egy forintosoknak, amelyek a bank pincéjében feküdtek, újólagos forgalombabocsátása a bajon nem tudott segíteni. A gazdasági érdekképviseletek, amelyek a közgazdasági élet pulzusán tartják a kezüket, e bajok láttára számos esetben felterjesztéssel éltek a kormányhoz, sót uj segítőeszközöket is hoztak javaslatba. így a budapesti kereskedelmi és iparkamara papír egykoronások kibocsátását javasolta, a szegedi kamara pedig azt ajánlotta, hegy a vasváltópénzek már a nikkelpénzek bevonása előtt is forgalomba bocsátassanak. A vasváltópénzek forgalomba- hozataláról szóló rendelet ugyanis úgy intézkedik, hogy ezek olyan mértékben bocsátassanak forgalomba, amilyen mértékben a nikkelérmék bevonatnak. Semmiféle törvényhozási és hatósági intézkedés azonban az aprópénzhiány bajain nem segíthet, ha maga a közönség megfelelő megértéssel nem megy a kormánynak és a köz- gazdasági életnek a segítségére. Már pedig sajnosán lehet tapasztalni, hogy még úgynevezett intelligens emberek is a fémpénzeket, tekintet nélkül értékük nagyságára, nagyon szívesen visszatartják és elrejtik. Az ilyesmi csakis a közönség kellő gazdasági iskolázottságának, vagy hazafias érzésének hiányán múlik. Németországban ilyen jelenséget alig lehetett tapasztalni, sőt ott a nagyközönség még az aranypénzeket is ellentmondás nélkül beszolgáltatta, úgy, hogy a birodalmi banknak az aranykészlete a háború alatt tetemesen megnövekedett. Gazdaságilag a váltópénznek a visszatartása, egyáltalán nem érthető, mert hiszen az egykoronásban foglalt 4.2 gramm tiszta ezüstnek fémértéke még mai magas ezüstárak mellett is nem éri el a forgalmi értéknek 60 százalékát, a nikkel pénznek fémértéke pedig a forgalmi érteknek felére rúg. Aki tehát az ilyen kisértékü érmeket visszatartja, nemcsak kárt okoz a forgalomnak, de még rossz üzletet is csinál, mert később nem lesz módjában ezeket teljes áron értékesíteni. Különösen áll ez a nikkel 20 filléresekre, amelyek a két pénzügyminisztérium rendelkezése szerint már december végén kivétetnek a közforgalomból és amelyeket jövő év április 30-án túl már az állami pénztárak sem fogadnak el. Az észszerüség és a mindnyájunk iránt tartozó kötelesség parancsolja tehát, hogy ebben a felvilágosító munkában, amely az elrejtett váltópénzeknek a forgalomba való visszahozatalát célozza, mindenki részt vegyen és még inkább parancsolja azt, hogy a birtokában levő váltópénzt mindenki tényleg a forgalomba is bocsássa. Levél Kávéházy Konrádhoz. Kedves barátom, Kávéházy Konrád, bocsáss meg, de megrendült benned minden bizalmam. Ha ezek után ott látsz morfondálni a sarokasztalomnál, hagyj magamra. Eddig azt tetted, hogy izgatottan felém rohantál, belevágtad magad a nádszékbe és sóhajtozni kezdték Én meglehetős érzéketlen vagyok a sóhajok iránt s legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy megkérdezzelek mi bajod ? Úgyis megmondod magadtól, sőt megmondod akkor
