Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-17 / 38. szám
Nagykároly 1916. szeptember 17. Vasárnap. VI. évfolyam. — 38. szám. Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. = SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. = A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős & szerkesztő címére — Érentíréd — küldendők. Kiadóbivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHEKY1-ÜTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmárvármégyei Jegyzőegyesüiet főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapnikbányai jzö, e. jző. Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — — 4 korona. Nyilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér. áz ötödik felvonás. Ha az ötödik felvonásba még nem értünk volna is be, legalább az előszobájába már be értünk. A nagy rettenetes, végzetes események elvezettek a legnagyobbakhoz, legrettenetesebbekhez, legvégzetesebbekhez, mikor a szemhatár minden oldala felől összecsapnak az óriási tűzvészek lángjai. Homéroszi gyermekdedséggel azt lehetne htni, hogy az olimpuszi hatalmak, kik veszekedett kedvükben egymásra zúdították az emberbolyokat, most ülnek legforróbb játszmájukhoz, most teszik be legnagyobb tétjeiket, most vetik el a legsúlyosabb kockákat — vagy hatra, vagy vakra, melynek mindegyike vér és tüzfolya- mokat áraszt, nemzetek életét és halálát görgetőket. Persze, ha ostobaságban és babona- Ságban nem nagyon távolodott is el az emberiség a Homérosz korától — s talán a királyok se Homérosz királyaitól, az egész emberiség háborús összegaba^ lyodásában mégsem keressük többé az istenek kezét s deus ex machiná-ban se bizakodunk többé. Emberi erők ütköznek össze s a haditudomány csodái érvényesülnek. Ezt ideát is tudjuk s ez évben már odaát is megtanulták ellenségeink. Tőlünk tanulták, hogy szervezés és Román-magyarok üzenete. Azt hittük eddig, testvérek élnek Az aldunai Kárpátok alatt, Kik előtt szent a rokon-vér kapcsa S nem szemétdombra dobott rongy cafat. Most látjuk, hogy csak koncra éhezett csúf, Sötétlelkü Káinok voltatok. El vétetek. Irtózva tagadunk meg Mi román magyarok. Emelt fővel vallottuk eddig azt, Hogy bölcsőnkben román szó altatott. Mert tisztelet és becsület emeltek A román névnek eddig kalapot. De gyalázatot szégyent hoztatok rá, Kik őreiként hivalkodtatok. S ökölbe szorult kézzel pirulunk most, Mi román magyarok. Zsarnokság szennyes zászlaja alatt Gazul szabad népekre törtetek, A történelem legsötétebb lapja Undorral írja hitvány tettetek. Árulás, gazság lobogóival A végzet elé csak rohanjatok! Ti trónt! De bitót ácsoltunk a cárnak Mi román magyarok! tervezés közt harmonikus kapcsolatnak kell lenni térben és időben. S másfél I év vereségeitől dagadt fejük addig dug- dosták össze az ántánt összes bölcsei, államférfiak és stratégák, inig nyélbe ütötték ezt a közös o'ffenzivát, melynek tüzgyürüje most lobog a központi hatalmak körül legteljesebben. Olyan erdőtűz ez, mint aminőt a punnok óta nem látott e föld, a görög nép már csak ellobbanó forgács lehet benne, — meddig éghet ez a tűz s mi lehet a vége? Sokáig már nem éghet; ez a legmegnyugtatóbb benne. Ilyen lobogásnak ha kívülről nem oltják is, önmagában meg kell emésztődnie. Statisztikák vannak róla, hogy most egy hónap alatt több muníciót lőnek e! — az emberanyagról nem akarunk szólni — mint a háború egész első éve alatt. Ezt ebben az iramban nem lehet sokáig győzni, az iram meglassitásáí pedig nem kockáztathatja meg az ántánt rieverő tétlen hónapokra nincs több?*kilátás. Amelyik tigris vissza akar húzódni sebei nyalo- gatására, az elveszett. Ezt a fölfogást és marcangolást már nem lehet megszakítani, ezt csaK megfojtással és szétszag- gatással lehet befejezni. Ki marad alul kiomló belekkel és átharapott torokkal? Az olvasó tudja már a feleletet, — csak az indokolásban nem akarunk pusztán az isteni És számolunk még, ó reszkessetek! Az olcsó vigság könnybe, jajba fúl. Reátok és a cári csorda hadra Bosszúnk lesújt még irgalmatlanul A szégyen foltját, a gyalázat mocskát. Amit ti a nevünkre hoztatok: Le fogjuk mosni tűzzel, vérrel, vassal, Mi román magyarok! Peile lános. Hnglin Hugó gróf. Irta: ZÖLDI MÁRTON. (Folyt, és vége.) Az uj ismerősök között élénk társalgás fejlődött ki, miközben a gróf azt az eszmét vetette fel, hogy játszanak egy kis nasivasit. (Akkoriban nagyon divatozott, mint ma a bakk.) A gróf hitelezői nagyon életrevalónak találták az eszmét. — Legalább nem unatkozunk — mondotta Hóhem Jakab a szenzál. A bankot a gróf adta és egy rövid félóra leforgása alatt az utolsó vasig kifosztotta a partnereket. Mikor nem volt tét, közömbösen zsebrecsusztatta a kártyát. Mind az öt hitelező meg volt győződve, hogy az uzsorás hamisan játszott. A gróf észrevette ezt és nagyon jól mulatott a gyanakodó, káros atyafiakon. Miután egy hosszú ásitást nagy nehezen elfojtott, a következő indítvánnyal állott elő : gondviselésre és az igazság fenségére támaszkodni. Ezek ragyogó támaszok, de nem mindig megbízhatók. Az isteni gondviselésben egyformán hisznek Londonban és Berlinben, Moszkvában és Konstantinápolyban, Parisban és Budapesten 's az isteni gondviselés kissé zavarban iehet. Ami meg az igazságot illeti, az igazságot néhányszor már megfeszítették — és nem mindig támadt fel. Mi a végső győzelemben az eddigi győzelmek alapján hiszünk. Az egyetlen Hindenburg katonai lángesze több, mint a Joffre, Haig, Brusszilov, Cadorna egymásra tornyositott középszerűsége, ez az egyik. A másik az, hogy nem látni olyan ujtényezőt a harctereken s nem látni a népmozgalmak olyan uj elemét, mely a háború további menetére uj feltevésekre adna okot. Kétségtelen hogy rendkívüli uj eíőfeszitések időszakába léptünk, melyek gyorsan fogják a kimerült világot a háború végső kimenetele felé taszítani, — de azokon a síneken, amelyeken eddig dörgött. Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet nagykárolyi fiókjának. — Uraim, én revanzsálni akarom önöket. — Köszönöm, nem játszom — mondotta Tropotyka Tamás, a nyerges, fájdalmasan tapogatva üres zsebét. — Másról van szó, — folytatta a gróf — arra kell törekednünk, hogy kézizálogot szerezzünk a gróftól, kinek remek műtárgyai vannak a szalonjában. Elvégre az ember ott vegyen zálogot, ahol tud . . . Nem igaz? Ezt a hitelezők élénk helyesléssel fogadták. — De nem lehet bejutni, az ajtó be van zárva — jegyezte meg Hóhem Jakab. — Ez nem akadály — mosolygott a gróf — köztünk maradjon, uraim én fiatal koromban betörő voltam. És ha egy szög akadna . . . Ahá, itt van egy ... Kivette a falból a szeget és müértelemme! hajlítani kezdte. Akkor toppant be Náci, a sokoldalú titkár. A gróf rárivalt cigány nyelven. (Ez volt a diplomáciai nyelv köztük.) — Menj és hozd ide a rendőrséget 1 Náci eltűnt és a gróf a szeg segélyével kinyitotta az ajtót. Besurrant a hitelezők élén a saját szalonjába, mely értékes műtárgyakkal volt túlzsúfolva. Először egy bronzszobrot emelt le. — Ki óhajtja ezt zálognak megtartani? Becsértéke ezerötszáz forint! — Jelen — jelentkezett Hóhem Jakab é$ sietve köpenye alá rejtette. A gróf kiosztott néhány remek miniätür festményt, égy arany indus bálványt, régi ezüst gyertyatartókat, óriási borostyán szopókákat
