Szatmármegyei Hírmondó, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-03 / 36. szám
Nagykároly 1916. szeptember 3. Vasárnap. am. — 36. szám. „A VÁRMEGYE“ Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős 8* szerkesztő címére — Érendréd — küldendők. -tg Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY1-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOA'DA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Felelős szerkesztő: NAGY ISTVÁN, a szatmárvármegyei jegyzőegyesület főjegyzője. Munkatársak: BODOKY ISTVÁN, KOMORÓCY PÉTER, kismajtényi körjegyző. kapnikbányai jző, e. jzö. I omán hitszegés. Vasárnap este kilenc órakor hadai üzent nekünk Románia. Huszonöt hónapja vívjuk a gigászi harcot, világraszóló diadalokat arattunk a tízszeres többségben levő ellenségen. Csodákat müveitek hős fiaink a harctereken és az apák, meg az anyák örök emlékét állították fel a lángoló hazaszeretetnek és végtelen áldozatkészségnek. Amikor azt hittük, hogy a vége felé közeledünk ennek a világtörténeti megpróbáltatásnak, amely nagyobb áldozatot senkitől sem kívánt, mint tőlünk: most üzent nekünk hadat Románia! Mondták, mert talán lehetett mondani, hogy ez a világégés Németország és Anglia háborúja. Egy hét óta megváltozott a világ képe a mi szemünkben. Megkezdődött a mi háborúnk: Magyar- ország háborúja. Orosz pénz, orosz ígéret és orosz terror rábírta Romániát, hogy kinyújtsa kezét Erdély felé. A háború legnagyobb uzsorása most már elérkezettnek látja az időt a legnagyobb érvágásra, azt a hírhedt szerepet, amelyet a második Balkán-háborúban játszott, megint kap földet, megkapja olcsón a mi drága földünknek egy darabját! Románia rosszul számított! Ha a háború két véres esztendeje nyomorékká tett volna minden magyar férfit, ha elpusztult volna egész ifjúságunk, ha leromlott volna minden erőnk, még akkor is meg tudnék védeni ezt a magyar földet, amelyet a Doberdótó! Ivangorod váráig szerte hintett sirdom- bok, fiaink elomlóit vére százszorosán megszentelt. Ez a hadüzenet behallatszik a sírokba, felébreszti halott hőseinket, mint a végítélet napjának tárogatója és ahogy meg vagyon Írva, hogy a halot- taK lelkei ott vívtak a sötét égboltozat alatt a catalauni csatában, most velünk lesznek ők, ami elsiratott, fehérarcu fiaink, velünk fognak küzdeni az ő leikeik, mikor a haza földjének szeretetétől, a nemes haragtól százszorossá növekedett erővel védelmezzük bérckoszoruzta Erdélyt a mi Magyarországunkat, apró gyermekeink jövendőjét. Se olcsón, se drágán nem adunk érdekből egy talpalatnyi földet. Most érezzük csak, hogy egy a testünk Magyarország földjével, most érezzük, hogyha még fegyverünk se volna, ha ősember módjára öklünkKel, fogainkkal, Kődarabokkal, husángokkal kellene is védekeznünk, ha húsúnk cafatokká rongyolód- nék a viaskodásban, még akkor se jut idegen e föld birtokához. De vannak erős fegyvereink is, mikor földünkért, szabadságunkért, a Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — 8 korona, Félévre — — — — — — — — 4 korona. Nyilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér. kultúráért felvesszük a harcot. A harc tüzében edzett vitéz katonáink eddig is nemzetiségre való különbség nélkül vetélkedtek a hősiességben. És az idegenajku nemzetiségek sorában, — ismerjük be örömmel vezettek a magyarországi románok, mikor életükkel és vérükkel kellett tanúságot tenni amellett, hogy hűséges fiai a magyar hazának. Ne felejtse el senki, hogy a politikai Románia izent hadat nekünk és hogy a mi román testvéreink velünk szívben és lélekben összeforrva, vállvetve harcolnak tovább is velünk. Ne felejtse el senki, hogy ami románjaink vérükkel tettek tanúságot amellett, hogy őszinte hűséges testvéreink. Egységben összeforrva, sziklaszilár- dan áll az egész politikai Magyarország, a magyar államnak minden polgára szemben az uj ellenséggel és százszorosán jaj annak, akárki legyen az, aki ezt a győzelmes szent egységet megbolygatni merészeli. Ellenségeink száma eggyel szaporodott, áldozatkészségünk, hitünk és lelkesedésünk megtizszereződött. Románia sohasem fogja tudni elfeledni: tigrisekkel áll szemben! Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet I nagykárolyi fiókjának. | István testvérnek! Irta: Gyónt Gésa. Testvér, kit visz már boldog végzeted, Vezessen haza Őrangyalod szárnya! S ha békén ölelsz nőt és gyermeket, Gondolj majd néha bus Szibériára! Testvér, kit visz már boldog végzeted, Áldd meg helyettünk a Tisza vidékét, S kiknél többet bűnös sem szenvedett, Küldd el nekünk a botdogságos békét! A Háriak. irta: Károlyi Gyula. (Folyt, és vége.) — Hát mikor a kozákok ránk gyújtották az erdőt. Köröskörül, úgy hogy egy teremtett lélek sem szabadult von ki, ha nekem nem jut eszembe, hogy az erdőn folyó megy keresztül. Jelentettem a hadnagy urnák, az bedirigálta a századot a vizbe, igy menekültünk meg mindnyájan a tüzhaláltól. Nem tudom mi történt vón, ha én akkor ott nem vagyok! Mikor kiértünk, neki a kozák a hadnak ! Azok látták, hogy nem égtünk oda, hát úgy megijedtek tőlünk, hogy mind a tüzbe lovagolt, a vesztibe. Egyiknek a lova igen megtetszett. A keselyt farkánál fogva rántottam vissza. A kozák leugrott, rámfogta puskáját, de én kiütöttem a kezibül és a kozákot úgy a földhöz teremtettem, de úgy . . Nem kelt az föl azóta se. A kancsi alig várta, hogy rá kerüljön a sor: — A szerviánok egy tengeritáblán túl tanyáztak, mink meg innet. Azok tiszerany- nyian, mint mink. Aszongya a kapitányunk: fiuk, most ugyan rászedjük ükét. ügy is vót. A csákónkat sorjában beakasztottuk a tengerikó- rókra, mink meg elbújtunk, oldalt az erdőbe. A szerviánok látták a csákókat, azt gondolták, mi vagyunk. Egyik részük megkerülte az erdőt és hátúról nyomult a tengeri táblába, a másik részök elől hogy majd két tűz közé fognak. Mink nagyon jókat kacagva néztük, hogy lövik, pusztítják egymást. Nagyokat ittak. Serbán a harcsabajuszát törölgette. . . — Egyszer meg úgy vót a tényállás, hogy má igazán oda maradok. A cuszfirerem nagyon sokat oskolázott a személyes bátorságrui, hát mondok ki lehetne itt személyesen bátrabb, mint én. Vótak ott akkor debreceniek is mondok az egyiknek; haci a fokosodat, komám. Avval oszt közé egy csapat muszkának. Úgy vágtam ükét, mint a répát. De sehogy se akartak fogyni, inkább mindig többen-többen lettek. Pedig a halottak, a kiket megöltem ugyan dombosodtak körülöttem. Kaptam én akkor ütést magam is, annyit, hogy sok. Utóvégre mi vót mit tenni, megfutamodtam. Egy nagy erdőbe inaltam ott el is tévedtem csúnyán. Éccaka egy bikfán háltam. Reggel nagynehezen kikecmeregtem a vadonból. Nem láttam egy élő lelket se csak halottakat, sorba az erdő szélén feküdtem. Étien szomjan. Hogy segítsek magamon? A háborúhoz nemcsak személyes bátorság, hanem személyes tapintat is kell. Szerencséimé ez mindig megvan nálam, ott jg megvót. Azt néztem merre esik a hason fekvő muszka halottak feje, abba az irányba kellett, hogy a mieinket keressem. Jól is okoskodtam. Délre már a századnál ebédeltem. Egy asszony itt beleszólt : — És eccer se sebesült meg kend ? — Eccer se! A szájtátó gyerekek közül egyik Istók mellé furakodott és jó hangosan fölkiáltott: — Keresztapám, mongyik má szintolyat, a kibe maga is benne vót! Az anyja ráripakodott: — Ne locsogj a nagyok dógába kölyök! Istók hallgatott. A szivar végit ő is a pipával cserélte föl, sokszor ivott és a két könyökét az asztalra támasztva, irigy ravasz, pislogással leste, hallgatta Serbánt. — Egyszer egy mocsáron keresztül rohamoztunk, a kibe a muszkák be akartak bennün-
