Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-02 / 18. szám

Nagykároly, 1915. májuss 2._____________________________Vasárnap._______________________________111. évfolyam. — 18. szám.

A „VÁR AIR GYE“

Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap.

= SZATMÁR VÁRMEGYE JEGYZŐEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. =

A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős &. szerkesztő címére — Éiendréd — küldendők, -4?

Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENY'-UTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.)

Felelős szerkesztő:

NAGY ISTVÁN,

a szatmármegyei jegyzői egyesület főjegyzője.

V

Előfizetési árak:

Egész évre — — — — — — — S korona Félévre — — — - — - — - 4 korona. Nyilttér sora 40 fillér. Egyes szám 20 fillér.

á béke hangokra.

Az emberi lelkekben miként meg van a harc utáni vágy, úgy a harcok alatt a béke utáni sóvárgás is.

* Eme emberi jellemvonásból egyes lapok erősen hangoztatták a közeii békét, azonban a béke megkötése a jelen helyzetben teljesen kizárt.

De nem is lehet másként, mert egy Nagy Péter végrendeletének végrehajtására évtizedek, sőt századok óta készülő kapzsi orosz hatalom békét csak azért kötne eredmény nélkül, hogy annál inkább összeszedhesse magát s nehány év múlva ismét ránk törjön a vagyonúnkra és éltünkre vágyakozó zabolázatlan tömegével.

A mi részünkről teljesen elhibázott volna a békekötés jelen előnyös helyzetünkben.

A magyar nem köthet békét, mig Hadúr hadistenünk karjainak letörő erejét nem érzi a mindent elnyelni akaró ezer gyomru szörnyeteg hüllő.

Nekünk, kik Európát szétosztjuk germán, latin és szláv népcsaládokra, históriai rendeltetésünk, hogy Európa békéjét megóvjuk, azt megvédjük, mint védtük annak idején a török görgeteg ellen.

Nekünk a felvilágosodás zászlaját vivő népcsaládot kell támogatnunk. A

sötétség helyett a világosságot, mely életet nevel s a durva kőzet mellett a csiszolt, szikrafényt fövelő brilliánst.

De nemcsak ily érdekszálak kötnek a felvilágosodás népéhez minket magyarokat a harc döntő kivitelének gondolatához, hanem jól felfogott érdekünk, mely azt parancsolja, hogy a mindent elnyelni óhajtó, alattomos, tatár jellemű muszka hatalmat végleg le kell törni és hogy életfejlődésünket a nyiig, a nyomás alól felszabadítsuk, a megbénitott közszellem szabad lengésének, a tudomány, a közművelődés ádáz ellenségének letörésével utat nyissunk s végre mi magyarok magunknak tartós és megbecsült létet biztosítsunk Európában, hol

„Megbiinhödte már e nép Á multat s jövendőt!“

Nincs értelme az ideig-óráig tartó békének, mely az ádáz ellenség erőarányát növelheti. Nekünk Kell megvívni az élet-halál harcot. Nem szabad örökül kétes jövőt hagyni utódainkra, ha már megindult a harcok rettenetes harca,

„Mert jönni kell és jönni fog Égy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.

Vagy:

„Jönni fog. ha jöi.ni kell A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.“

n. i.

"Í"

1 Tasnádszantói Becsky György

1879—1915.

Nincs idő rá, hogy az emberi gondolatok egyesekkel foglalkozzanak ma, amikor tömegek múlnak ki s nyugosz- nak ismeretlen földben, ismeretlen sír- hantok alatt.

A mai idő a halál bőséges aratásának ideje. Ma valósággal dobzódik a halál öldöklő angyala.

Hogy mégis foglalkozik a megboldogulttal, azt egyénisége parancsolja s az a közállás mit életében betöltött.

Becsky György egy ős magyar, régi nemes családnak a sarja volt, magyar szívvel és lélekkel, mely körülmény maga is szerető emléket kell hogy kiváltson minden magyarban és elhunyta, elvesztése éles fájdalo mai kell hogy sebezze minden magyar szivét.

Becsky György Csomaköz és Bere községeknek volt jegyzője. Népe a rajongásig szerette s ő viszont.

Közigazgatási ténykedése alatt e községek közintézményekben és lakosai egyéni téren vagyonilag erősen gyarapodtak, gazdagodtak.

Községeinek közönsége a részvét, a fájdalom könnyeivel veit végbucsut

Táboritüz. mellett.

A hős magyar csendőr. — Ahol nem fosztogathattak az oroszok. — írás az asszonynak. — Miről mesélnek a katonák.

A tűz mellett tarka társaság melegedett. Katonák, csendőrök és civilek pihentek a vidám tábortűz körül, melynek lángjait magasra szititotta az enyhe tavaszi szél.

Komor este volt; az ásitozó szakadékok lassan beleszürkültek a messzi hegyekbe, elült a sok bu, elhalkult a rengeteg jaj, már nem hallottuk a zörgő trén vontatott zakatolását, az ütegek lompos lármáját, csak a tábortűz fénye világított. Az est ünnepélyes csendje láthatóan meghatotta a kíntól, szenvedéstől és ezer bajtól gyötört társaságot. Hosszú időn át nem szólt egyik se. Mereven belebámultak a lángok közzé, hallgatták a ropogását a száraz gallyaknak, nézték, miként válik parázszsá, később hamuvá a száraz fa és talán hazagondoltak egy sápadt, sóvárgó asszonyra vagy egy bánatos, virrasztó anyára, gügyögő gyerekre és mindarra, amit el kellett hagyni és ami felől most keveset és ritkán tudnak. Úgy tetszett néha, mintha egy-egy feltörő sóhajt szárnyára kapott volna a szél és vitte volna, vitte volna az Alföld tejé vagy a borsodi mezők tájékára. Különös érdeklődéssel néztem a katonák arcát, mi a háborúhoz tartozó félcivilek kutattuk a szomorú szemek csillogásának az értelmét,

vártuk, vájjon miről fognak diskurálgatni ezek az elszakadt és itt szorosan egymásra utalt és egymáshoz tartozó teremtések. Csak ritkán nyílt szó'ásra ajkuk, úgy könyököltek szemközt a tűzzel, mintha bronzszobrok lennének, merevek voltak, titokzatosak és markánsak. Néha a szolgálatról mondottak egymásnak valamit, szavakat ejtettek, de aztán csend lett megint és néma megértéssel feküdtek tovább. Úgy vtselkedtek, mintha még a beszéd is terhűkre volna. Fáradtak voltak, kimerültek és agyonstrapáltak. Láttuk : jól esik nekik az Isteni pihenés, a tavasszelői enyheség élvezete, a tüzből kiáradó meleg és mindaz, ami pár percre feledteti velük a háborút.

— Egész éjszaka itt maradnak? — kérdeztük a társaságtól.

— Később bemegyünk a faluba — mondotta a csendőr. Egy kicsit jó itt megpihenne, nyugodtan feküdni es csendesen nézni és hallgatni, hogy mit mesél az erdő.

— Régen teljesít háborús szolgálatot?

— Nyolc hónapja .'.. Nyolc hónapja, hogy elszakadtam enyéimtől, akiket azóta se láttam. Hatszáz csendőr közül ketten, én és egy társam jelentkeztünk kémszolgálat teljesitésére. Voltak roppant veszedelmes napjaim is. Egy Ízben, amikor az oroszok október másodikán betörtek Máramarosszigetre, munka közben elfogtak. Én úgy is rutén parasztnak öltöztem és igy mentem az ellenséges állások felé. Eljutottam egész Delatinig. Bementem a faluba

és megtudtam mindent, megtudtam hogy hol álinak az orosz ütegek, mennyi a gyalogságuk és milyen a trénjük. Jöttem visszafelé. Rahó és Barlabás közt elfogtak. Az adatok már ekkor papíron birtokomban voltak: hétezer embert, tizenöt vör skeiesztes kocsit és harminc trénszekeret számláltam össze. Az orosz járőrök megmotoztak. írásaim sikerült eldobnom. A kozákok elveitek tőlem minden értéktárgyat. Az egyik tiszt megkérdezte:

— Miért nem vagy katona ?

— Rokkant vagyok — válaszoltam. Orvost hivattak és megvizsgáltak. Az orvos tökéletesen egészségesnek talált. A gyanú ezután még jobban erősödött bennük. Érdeklődtek foglalkozásom után. Kijelentettem hogy Pet- rozsényban gyári munkás vagyok, mire a tenyerem kezdték vizsgálni. Simának találták és nem hitték el, amit mondtam. Azt kifogásolták, hogy miért nem kérges a tenyerem. Munkavezetőnek adtam ki magam.

— Merre van a hazátok? — kérdezte minden átmenet nélkül a kozák tiszt.

— Az én apám itt lakik a havasok alján — mondottam.

— Vezess oda bennünket.

Már menni akartunk. Az orosz tiszt meggondolta a dolgot.

— Te huncut vagy — mondotta. — Már nem hiszünk neked. Ha nem vallód be, hogy mit kerestél erre, agyonlövünk.

— Nem vallottam, folyton azt hajtogat-