Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-25 / 17. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ.

17-ik szám.

Érdemkereszt ünnepies átadása.

A gróf Károlyi kastély Vörös Kereszt tiszti kórházában súlyosan sebesülten fekvő csávosi Kiss Lajos uradalmi intézőt, a 12. népfölkelő gyalogezred főhadnagyát Őfelsége a kolübarai ütközetben tanúsított hősies magatartásáért a III. o. hadiékitményes katonai érdemkereszttel tüntette ki. Hadula Károly ezredparancsnok most küldte meg a kitüntetést amelynek ünnepies átadása, illetve felfűzése vasárnap déli 12 órakor fog megejtetni a kastély kórházában. Az ünnepi, ritkaszép alkalomra meg van hiva : a városi hatóság, a Vörös Kereszt-Egylet tisztviselői és a grófi uradalom tisztjei.

Hadula Károiv ezredes a következő elismerő levelet és napi parancsot küldte a hős Kiss Lajosnak. A lendületes nap parancs egyben a 12. népiöikelo gyalogezred kiválóságának, hősiessegének is fényes bizonyítéka, a levél pedig a maga bámulatos valóságában mutatja be Kiss Lajos hősiességét és hazafias önfeláldozását.

Tekintetes

csávosi Kiss Lajos urnák, in. kir. népfelkelő főhadnagy.

Mellékelve küldöm főhadnagy urnák Ő Felsége iegkegyelmesebb Hadurunk által Önnek adományozott hadi ékitményes 111: o. katonai érdemkeresztet, melyet azáltal érdemelt ki, hogy a kolübarai ütközetben 1914. nov. 21-én a d. u. 2 órai támadásnál ütközeti csoportját szilárd rendben a harcba vezette és erélyéve) a legnagyobb golyózáporban a rendet fentartotta, továbbá nov. 22-én bár megsebesült, mégis csapatjánál a rajvonalban maradt, legényeit kitartásra buzdította és nov. 23-án heves ágyú és gyalogsági tűz közepette kitartott, inig ellenséges golyótól találva eszméletlenül összerogyott.

Ezen bátor, vitéz és minden dicséreten felül álló magatartása olv kiváló példát adott

szinte átlátszóak voltak. A bánat és bágyadtság ülte meg az egész testét. Csak a szemei égtek lázasan, epedőn. Az asszony mosolygott és fehér ruhájában olyan volt, mint egy mosolygó kisértet.

Sámsoni csodálkozva nézett reá. Nem emlékezett, hogy látta volna.

— Hát nem ismer, igazán nem ismer? — kérdezte bánatos arccal az asszony. — Nézzen meg jól. En vagyok az Ilona.

Ilona! Ilyen nevű nő egyetlen egy szerepelt Sámsoni viharos életében. Huszonnégy éves szivének minden tüzéve, lángolt érte, anyr nyira szerette, hogy meg sem érintette. Később sok szemrehányást tett magának, italos .állapotban gyakran mesélte el cimboráinak, hogy egyszer volt életében hülye, mikor egy szép, tiszta leány oda akarta adni magát neki és ő kitért a pokoli mulatság elől. Azóta sem esett meg vele ilyen. Leszakított minden virágot, ami az útjába került.

— Maga az? Óh soha meg nem ismertem volna!

— Nem csoda. Nagyon megváltoztam.

— Én is.

A két roncsember figyelmesen vizsgálta egymást. Két haldoklónak pillantása egybe folyt, mint mikor hamvadó tiizekből fáradt sziklák pattannak ki. Mind a ketten ugyanazt gondolták: Te is a végét járod. Sámsoni egy kis kárörömet érzett a fölött, hogy ime, előtte áll egy ember, aki nem remélhet többet az élettől, mint ő. Hanem az asszony busán, csen- -desen mosolygott most.

— Hát ide jutottunk. Mi a baja?

— Sokat éltem. Nem takarékoskodtam az éjszakáimmal, az erőmmel. Hiányzott a hő, aki visszatartson, gondozzon. Maga hiányzott, Ilona.

Sámsoni hazudott. Soha nem hiányzott neki Ilona. Az igazság az volt, hogy dühöngött, átkozódott amiért cimborái, akik ugyanazt a duhaj életet folytatták, bírják még most is,

alantosainak, hogy ezek a később bekövetkezett ellenséges támadást, súlyos veszteségek közbe is, visszaverték:

Martinéi, 1915. március hó 12-én.

Hadula Károly sk. ezredes, ezredparancsnok.

*

M. kir. szatmári 12. népf. gyalogezred.

112. számú népf. ezredparancsnoksági NAPI PARANCS.

Martinéi, 1915. évi március hó 3.

Ő császári és apostoli királyi Felsége f. évi febrár 10-én Bécsben kelt legfelsőbb elhatározásával az ellenség előtt tanúsított bátor magatartásuk elismeréséül kisrédei Rhédey Aladár és csávosi Kiss Lajos népfölkelő őhad- nagyoknak a had. ék. 111. oszt. katonai érdemkeresztet adományozni és megparancsolni mél- tóztatott, hogy ugyanebből az okból Udvary Ferenc tartalékos főhadnagynak a legmagasabb dicsérő elismerés tudtul adassék. (A katonai bronz emlékérem a katonai érdemkereszt szalagján.)

A kolübarai 11 napig tartó nehéz csatározásban ezredünk vitézsége legfelső Hadurunk elismerését nyerte ki.

Nehéz időkben, válságos hélyzetekben, kimondhatatlan szenvedések és idegölő csatazaj közepette fényes vonal húzódott végig az ezred tisztjeinek és legénységének szivében : király hűség, hazaszeretet, önfeláldozás! a lélek a test éltető ereje ; a tisztikar pedig az ezred lelke! Ti, katonák! kik az erő és anyag parányai vagytok, kik ha a csatában egyedül álltok — mint a gyenge fűszál támasz nélkül odavesznétek — parancsnokló tisztjeitek vezetése alatt olyan hatalommá nőttök, mely a legnehezebb akadályokat is legyőzi.

A bizalom és a szeretet, melyet tisztjeitek iránt éreztek, az ódáadás, mellyel példájukat

eszük ágában sincs meghalni, mert jó szervezetük van. Az ö szervezete nem bírta ki azt, amit a másoké kibírt, ez volt az igazság s erre gondolt szüntelenül, leírhatatlan keserűséggel. S most hazudott, bár nem tudta, miért nem volt semmi értelme. Talán megszállta az emlékezés egyetlen szűzi szerelméről, mit most, ebben a pillanatban kezdett megbecsülni. Talán — 'öntudatlanul — jót akart fenni valakivel s ezért hazudott.

Az asszony arcára tévedt a bukó nap egy aranyos sugára s a kísértetiesen fehér, átlátszó bőr magasztosulían ragyogott. A szivére tette a kezét.

— Óh, milyen szép lett volna!

— Bizony, ha magát elveszem, egészen másként lett volna.

Az asszony rátette a kezét a férfi vállára.

— Én tüdőbajos vagyok. Tudom, nem érem meg az őszt. Meghalni jöttem ide. Oly szép itt!

— Én nem akarok meghalni — szólt sötéten Sámsoni.

— Hálátlan ember. Maga kivette a részét az életből. Minden örömét, minden lázát végigélvezte. Én ? Az én életem csupa üresség, csupa meddő vágyódás, semmi ölöm. Semmi! Maga meghal, miután élt. Én azelőtt halok meg.

Sovány, remegő karját a férfi karjába fűzte.

— Lássa, nincs már mit várnunk az életből, hisz inig egészséges vojtam, magára gondoltam, mindig, mindig. És még csak az utamba sem került. Csak most, amikor már vége. De én azért is hálás vagyok a sorsnak. Itt, ezen a szép tájon, a maga közelében úgy fogadom a halált, mint az ég kegyes ajándékát.

Az asszonynak könny perdült a szeméből, de mosolygott és rajongva nézett Sámsonira. A férfi csodálkozott, meghatódott.

— Szeretett, mindig szeretett, — gondolta magában. — Sohse hittem volna. Nem is értem.

követitek és parancsaikat teljesítitek, ez az ő lényükkel egybeforrva a legnehezebb viharoknak ellentall.

Csak annak a csapatnak minősége kitűnő, hol a tisztikar és legénység harmonikus egységet alkot, amelyben a szenvedéseken fájdalmakat és örömöket, fent is, lent is, egyaránt kölcsönösen átérzik.

A tisztikar azonban nemcsak lelke csa- pattestjének, hanem gerince és oszlopa is, a mely összetartja és szilárddá teszi. Ernyedetlen a szorgalmával, fáradhatatlan kötelességei teljesítésében és hajthatatlan a veszélyben.

Hogy ily kiváló példa követőkre talált, megmutatta ezredünk a Duna és a Száva biztosításánál, Glusci, Tabanovic, Sabác, Ljubinci, Kolabara, Hemenakuci, Malovan, Kosmaj, Or- nice Ravnigaj és Jajincinél megmutatták a győzelmek, melyek mindegyikével egy-egy levelet fűzött ahhoz a babérkoszorúhoz, amely sosem fog elhamvadni és mindig örökké zöld marad.

Midőn ma lelki szemeim előtt a múlt idők emlékei újból felélednek, őszinte szívből és lelkem legtisztább szeretetével mondok köszönetét tisztjeimnek és katonáimnak azért a kiváló vitézségért és magatartásért, amellyel az ezred becsületét védték, amellyel legmagasabb Hadurunk és hazánk iránti hűségűket bebizonyították.

Maradjon ezredünk szelleme továbbra is ilyen s akkor bizodalommal tekinthetünk a jövő elé.

Azok pedig, akik a legmagasabb elismerést elnyerték, viseljék e jelvényt büszkeséggel, legyen talizmánjuk, amely őket védi, — mi, őszintén és önzetlenül ünnepiünk velük együtt.

Hadula Károly ezredes.

——-------------------------------■

(

Ad

akozzunk a Vörös Kereszt Egylet j

nagykárolyi fiókjának.

—_____—__________-------------—■

Jó

l eset neki az asszony beszéde és melegség támadt a szive körül.

Hallgatva, lassan mentek a tengerparton. Az apály a tetőpontját érte. a hullámok mélyen behúzódtak s egész szikla erdő borította a viz nélkül maradt medret.

— Gyerünk beljebb, — mondta az asz- szony. — Üljünk le egy sziklára. Oly szép innen nézni a vizet.

Sámsoni gondolat nélkül követte, mígnem azon vette észre magát, hogy nem bírják a lábai.

— Fáradt vagyok, nem győzöm a sok járást.

— Én is úgy vagyok. Üljünk le.

Leültek egy szikla tövére.

Hona kezébe vette, Sámsoni kezét.

— Most nem fáj semmi. Mintha nem lennék beteg. így szerettem volna élni. Pedig mi voltam én a maga életében ? Egy pont egy kaland. És maga mindenem volt. Milyen bolond az élet. No, most már mindegy.

— Nem mindegy, — riadt fel Sámsoni. — Ha meggyógyulunk, még jóvá tehetünk mindent.

Az ég felé tárta karjait.

— Óh, ha meggyógyulok . . .

Ilona asszony szelíden rázta a feját.

Miért remél, miért kínozza magát? Én

érzem, hogy hiába. Mi már túl vagyunk mindenen. Csak a sir van még előttünk.

Sámsoni megsemmisült. Lehajtotta a fejét.

A sir milyen utálatos.

— Ne mondja, — szólt hévvel az asz- szony. — Tíz éve gondolkozom róla. Tiz év óta, amióta beteg vagyok, mint árnyék kisér a halál és nem hagy el soha. Nem olyan szörnyű. Az élet sokszor' rosszabb, mint a halál. Én úgy megszoktam, mint a magáról való emlékezést. Mind a kettő megnyugtatott.

— Nekem borzasztó a halál gondolata. Soha eszembe sem jutott és nem akarok rágon-