Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-28 / 13. szám
2-ik oldal. SZATMÁRMEGYE1 HÍRMONDÓ. 13-ik szám. teles tudósítás. Világos, hogy tüzetes, mindenre kiterjeszkedő megörökítés volna a kívánatos, ezért a munkálat most egyelőre csak anyaggyűjtésre szorítkozhat. A volt tanítványok közül pl. sokan teljesítenem katonai szolgálatot, egyike másika dicsőséggel koszoruzottan pihen az idegen főidben, némelyikét súlyos baj érte . . . Mind, a legkisebb dolog is érdekel minket, s azért a szülőkhöz, jóbarátainkhoz, volt tanítványainkhoz fordulunk, hogy a volt tanítványainkra vonatkozó minden adatot legyenek kegyesek beszolgáltatni. Ilyen adatok lehetnek: mikor vonult be, milyen ranggal, hányadik ezred, zászlóalj, századba osztatott be; sorkatona, népfölkelő, tápzászlóalji, trén, hely i szolgálatú - e; megsebesült-e, ha igen, hol? és mikor?; kapott-e kitüntetést, előléptették-e a háború alatt, hány ütközetben vett részt? Rokkantság vagy bénaság miatt bocsájtatott el? Ha elhunyt, hoy halt meg, melyik csatamezőn, kórházban, vájjon a gyilkos betegségnek lett-e áldozata, hol fekszik eltemetve, ha hazahozatott holtteteme, hol van nyugvóhelye, ha levelezett, levelezéseiben mily érdekes dolgokat jegyez fel, (levelét, levelezőlapját kivonatosan lehet ismertetni, vagy lemásolni s két tanúval azt a másolatot hitelesíttetni) . . . stb. stb. Talán lesz alkalom, hogy a hazáért elesettek emlékét, ha azok iskolánk falai között taposták gyermekéveiket, az előcsarnokban elhelyezendő emléktáblára véssük föl, minden időkre hirdetésül, fiaink okulására, hogy előttük legszentebb volt a Haza, mert az édes magyar hazáért, a jó királyért készek voltak feláldozni életüket, azt ami az ember legbecsesebb kincse. Ezeket kérem én akár nevemre, akár a gimnáziumra címezve, s hiszem hogy a volt tanítványok emlékének papírra vetésében, megörökítésében segítségemre lesz a nagy közönség. Igaz, hogy ők, kik dúló csatákban érettünk vérzenek, fáradnak, tettükkel maguknak ércnél maradandóbb emléket állítottak, de én a drága emlékeknek egyszerű krónikása akarok lenni. Bárha sikerülne babér- koszorujokba egyetlen babérlevelet beleillesztenem. Ha sikerülni fog a vállalkozás, hálánk azok felé fordul, akik e nemes törekvésünkben hűséges támogatóink voltak. Minden hirt, minden adatot összegyűjtve a feldolgozás után is meg fogunk őrizni gimnáziumi levéltárunkban. A munkatársaknak előre is köszönöm a támogatást. Vidákovich Dániel, főgimn. igazgató. A kenyérkérdés. Egy jelenségre kell felhívnunk az érdekelt körök figyelmét. Nem óhajtunk azonban e jelenségből elégiái tárgyat csinálni, hogy ilyen megható vagy olyan megható, — sokkal nagyobb dolgok is történnek ma annál, — csak egyszerűen felfedünk egy jelenséget, melyei a köz élete mutat, hogy ebből némi utmutatásfélét vegyünk olyan, intézményekhez, melyeknek szükségességét maga az élet igazolja. Más téleken is előfordult néha, de az idén a nyomasztó drágaság hatása alatt valóságos rendszer lett, hogy szegény emberek értékesebb dolgaikat, különösen ékszereiket kínálják fel élelmi ' cikkekért. A kenyérgyárban nap-nap után előfordul, hogy gyűrűvel, zsebórával mennek kenyérért. Bizonyára más élelmi szer kereskedéseknek is vannak hasonló megfigyeléseik. Nem szabad e jelenség mellett közönnyel Inéznünk. Különösen nem szabad ma, amikore a közmegélhetési feltételek biztosítása egyenesen hazafias kötelesség. Minden téren meg kell tennünk a magunk kötelességeit, hogy a közállapotokat javítsuk. Hogy mit kell tennünk, arra nézve mindig a legcsalhatatlanabb útmutatásokat maga az élet adja. Minden intézkedés helyességének épen az a próbája, hogy menynyiben találta el a mutatkozó bajok gyógyszerét. Jelen esetben a baj félre érthetetlenül mutatkozik, nem nehéz tehát az ellenszerét megtalálni. Kenyér kell a családoknak. Máskor is nehéz feladat volt ennek az előteremtése, most kétszeresen az. Sokszor nem is elég hozzá a pénz. A rendkivüliségekkel tele levő napjainkban előforduló jelenség, hogy néha pénzért sem lehet bizonyos cikkeket kapni. Hogy tengetheti el most életét az, akinek még pénze sincs. Ékszereket kínál kenyérért. Üzleteink nem lehetnek berendezkedve ilyen irányban, hogy zálogházi hivatást is teljesíthessenek. Így hát sokaknak az a komoly szándéka, hogy a haszon nélküli kis ékszereit, miket jobb napokban megszerzett, most kenyérré változtassa, hajótörést szenved azon, hogy nem kap ehez való alkalmat. Erre pedig meg kell adnunk az alkalmat. Mert nem köny- nyelmüség ez, nem léha zálogházi tékozlás, mikor ékszereiért kenyeret akar kapni valaki, hanem a legjózanabb szándék, melyre a megélhetés kényszerit. Első volna tehát, mely a szegény emberek helyzetén segít, a hatósági zálogház. Igaz, hogy pénz kell hozzá, de a vagyonosabb polgárok hozzájárulásával könnyen össze lehetne hozni a szükséges tőkét. Valamelyes megfelelő módon a gazdagabb emberek megadnák a lehetőségét annak, hogy a szegények ennivalóvá váltsák nélkülözhető dolgaikat. Jobb időkben vissza váltanák ezt, amikor mindenki hozzájutna a magáéhoz : a szegény ember a jegygyűrűjéhez, a gazdag a pénzéhez és az egész műveletből csak naszna, nagy haszna lenne a városi lakosságnak, melynek szegényebb rétegei is kibírnák a nehez időket. A köz élelmezés szempontjából fontos, hogy még a szegényebbeken át se üssön rést sorainkon az egyetemes erőt veszélyeztető rém : a köznyomor. Ez ellen küzdenünk most a haza, a hadviselés érdekében való. Még tovább is kell mennünk! Ha alkalmat adunk, hogy a megszorultak zálog ellenében pénzhez jussanak, ez még csak egyszerű kölcsönzés. Adakoznunk is kell. A hadviselés elején megindított segélyakció fonalát újból fel kell vennünk. Vannak tehetetlen, szemérmes szegények, kik nem állnak elibünk koldusképen, de rá vannak éltető levegőként szorulva a segélyre. Az állami segélyezetteken kívül van még sok segíteni való. Annál könnyebb a társadalom helyzete, mert az állami hadi segélyezés a feladat oroszlánrészét teljesiti. E mellett azonban részint pótolásul, részint az elfeledetcegségedet, — mentegetőzött a festő, — de a nők feltartottak. Addig nem akarnak mutatkozni kegyelmességed előtt, mig át nem öltözködnek. Pár perc múlva itt lesznek. Mél- tóztassék addig helyet foglalni szerény házamban. — Köszönöm, — mondta a herceg és leült. — Mennyi bért fizet Ön a lakásért? — Háromszáz koronát, kegyelmes uram, — felelte a festő. — Havonta ? — Nem, évente. A herceg leült a viaszos vászonnal borított pamlagra és körülnézett a szobában : — Milyen tiszta minden önnél. — Nem az én érdemem, — szerénykedett a festő, — itt minden a feleségem Ízlését és rendszeretét dicséri. — Én csak tisztaságról beszéltem, — jegyezte meg a herceg, — de nem ízlésről. Engedje meg, uram, de ez a nagy, tarka japáni legyező itt a tükör fölött egyenesen hátborzongatóan Ízléstelen, a fogam vacog belé. Nem értem, hogy ön festő létére hogyan tud ilyen szobában lakni, ahol egyetlen művészi ponton sem tud a szem megpihenni. — Kegyelmes uram, a szegény ember ízlése csak addig terjedhet, ameddig a pénze. — Ez nem kifogás — szólt a herceg. — ön élhetne egyszerűen és a mellett ízlésesen is. Ezt a sok fölösleges bazári brikabrokat az ön helyén én kidobatnám a szobából. Jártam én Kis-Ázsiában nagyon szegény emberek viskóiban is, de azok néhány fügönnyel, szőnyeggel, vánkossal, néhány gyöngyházzal berakott Bútorral, néhány vörösréz házieszközzel sokkal művészibb, szebb és kényelmesebb lakást fudtak megteremteni, mint akárhány dúsgazdag, tíe ízléstelen polgártársunk hivalkodó palotájában. — Ebben igaza van, kegyelmes uram, — bélelte a feétő. — De hát hol marad kedves neje? — kérdezte a herceg. — Az asszonyoknál nagyon soká tart az öltözködés, — mentegetődzött a festő. — Talán nem voltak felöltözve, mikor jöttem ? ' i — Házi pongyolában voltak, kegyelmes uram és most ünneplőt vesznek föl. — Pedig én, — szólt a herceg — az ön egyszerű, házias boldogságára voltam kiváncsi és nem szívesen hallom, hogy a nők miattam álruhába akarnak öltözködni. — Meg akarják vele tisztelni hercegségedet — szólt a festő és meg nem állhatta, hogy magában el ne mosolyodjék. Ebben a pillanatban belépett a festő, felesége, Méta és a húga, Elvira. — A feleségem, — mutatta be őket a festő — és a húgom. — Nagy hálára vagyunk kötelezve hercegséged iránt, — szólt Méta és térdet hajtott a herceg előtt, ahogy a regényekben olvasta. Az asszonynak ezt a mozdulatát Elvira is utána csinálta. A kis Leonardo, a festő fiacskája pedig az anyja szoknyájának ráncaiba fogódzva félénken és kíváncsian, tátott szájjal bámult fel a hercegre. — Ejnye, te csúnya gyerek! — szólt Méta. — Azonnal csókolj kezet a herceg urnák. Leonardo sírva fakadt és kiszaladt a szobából. — Nagyon vad gyerek, — mentegetöd- zött az anyja. — Idegenekkel szemben igen félénk. Ezalatt a festő álmélkodva nézett a feleségére és a húgára, akik hirtelen rriindehféle olcsó ékszert aggattak magukra, a miket a családi papirskatulyák fenekéről elő tudtak kotorászni. Rézékszer és farsangi cifraság is volt ezek közt. A festő valósággal dühöngött magába. - - * ,;,(1 . — Kedves kisasszony, — szólt a Elvirához. — Önnek gyönyörű szalmaszinszőke haja van. Kár, hogy ezeket a rézpénzeket aggatta rá. Elvira elpirult és gyorsan lekapta a fejéről a hamis ékszert. — Nem igy gondoltam, — mentegetődzött a herceg. — Ön még ezekkel az ékszerekkel is szép. Elvira még mélyebben elpirult. — Hány éves, kisasszony ? — kérdezte a herceg. — Tizenhét — felelte a leány. — Leánygimnázista, — tette hozzá a festő. — És még hozzá kitűnő tanuló — jegyezte meg Méta és mint akinek nagyszerű ötlet jutott eszébe felkiáltott: — Meg kell mutatni a bizonyítványait! És ezzel sietett is már kifelé a szobából. — Te nem tudod, hol vannak — szólt utána a festő és nyomába sietett. A herceg egyedül maradt Elvirával. — Nagyon szép keze van, — mondta a herceg és ajkához emelte Elvira ujjait. — Diplomára törekszik? — Tanárnő szeretnék lenni, — felelte Elvira elfogódotfan. — Férjhezmenésre nem gondol ? — kérdezte a herceg. — Kegyelmes uram, — szólt Elvira, — szegény leány ma nem mehet férjhez, mert hozomány nélkül senki sem meri elvenni feleségül. A diploma legalább az ember megélhetését biztosítja. Férj nélkül is megállhatja helyét az élet viharában. — Az élet csak a férfiak számára vihar, — dúdolta halk, szerelmes hangon a herceg. — A nőnek csak erős kezű kormányosra kell találnia az élet háborgó tengerén . . . Oly melegeit, oly ktliöhösen mondta ezt a herceg, hogy Elvira bplépirult. A fierce# megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett és szolt:
