Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-21 / 8. szám
SZATMÁRMEGYEI HÍRMONDÓ. 8-ik szám. 2-ik oldal. Az alispán! beszámoló. A f. hó 18-án d. e. 10 órakor megtartott vármegyei törvényhatósági közgyűlés elé terjesztett alispáni beszámolóból közöljük az alábbi lendületesen megirt részletet, mely a háború által teremtett helyzet megkapó erejű jellemzése. „A trónörököspár megrendítő tragédiája uíán gyors egymásutánban fejlődött bonyodalmak a történelem eddig legnagyobb méretű világháborújára vezetlek, színtere 3 világrész, küzdőfelei az O-világnak majdnem öszszes népe. A helyzet kényszerűsége monarchiánkat is belesodoría a nagy háborúba, nemzetünknek juttatva a döntő szerepet. A magyar nép ezredéves múltjából merített bizalommal és önérzettel küzd összes erőinek megfeszítésével. Vitézsége, áldozatkészsége, kitartása és ereje, kiapadhatatlan hazaszeretete megmutatták a világnak, hogy nem az a kimerült, veszni indult faj, amilyennek feltüntetni és elhitetni igyekeztek és kezdték, akik azt érdekükben állónak hiszik, megmutatta államalkotó és fentartó erejét, megmutatta, hogy a monarchia legerősebb, legmegbízhatóbb támasza. Annyi vér, annyi áldozat, oly hősies erőkifejtés, oly önérzetes elszántság és vitézség egy I nemzettől csakis egy jobb jövőnek lehelj záloga, melynek tudatában pillanatig i nem hanyatló törhetetlen bizalommal néz j fajunk a végkifejtés felé, a legszentebb hazafias kötelesség teljesítésének tudatában, nem szűnő lelkesedéssel vonul hadba, küzd, vérzik, szenved emberfölötti erőkifejtéssel minden katonánk, érez, áldoz, tűr és büszke önérzettel tekint hozzátartozóira minden itthon maradt.! A megifjadott magyar genius phőnix- szárny csattogása mintha volna e sze lem, mely áthatja magyar hazánk minden zugát, „Mindent a hazáért“ lett az ervarost elérjem. A konkurrenseimmel csak nehezen tudtam fölvenni a versenyt, mert ok majomfogat és rinóceiosbordát adlak el a betegeiknek orvosságul. A környezetem egy tucatnyi európaiból állott, akik a kormányzóság tisztviselői karát alkották, azután vagy harmincnegyven kilométernyire volt körülöttem néhány katonai örcsapat, néha meg egy-két átutazó európai is vetődött mifelénk. Ezek közzé tartozott az én históriám két hőse is. Meleg nyári délután érkeztek lóháton és azonnal hozzám fordultak segélyért. Az utón, amikor éppen lepihentek volt, két medve támadta meg őket. Az Isten őrizzen meg ezektől a bestiáktól . . . vadak . . . dühösen támadnak rá az emberre. Az én két barátom szerencsére idejekorán észrevette a veszedelmet és néhány jól irányzott lövés és a vadászkésiik segítségével sikerült megszabadultok a kellemetlen támadóktól, csak néhány karmolt sebet kaptak az arcukon és a karjukon. A talaj ott a merevgörcs melegágya, a szörnyű betegségnek pedig mondhatni a kapuja a nyílt seb. Óvatos emberek visznek magukkal mindig s; é- rumot, hogy baj esetén befecskendezhessenek belőle maguknak. De ez a két fiatalember éppen olyan meggondolatlan volt, mint a többi ebben a korban; nem volt náluk sem szérum, sem pedig az injekciós fecskendő, bár nem voltak ostobák és tudták; hogy mi várhat most reájuk. Tudták, hogy az életük forog kockán és hogy a vadak karcolásai mennyire növelik a veszedelmet. Vízzel jól lemosták a sebeiket, azután pedig él vágtattak hozzám, hogy segítsek rajtuk. Harminchat "órát nyargaltak majdnem egyfolytában, ami kissé kifárasztotta őket, bele is kölcsnevelő jelszó, egy zászló alatt testvérekké forrasztva mindent, ami még nem rothadó. Hinnünk kell, hogy uj hosszú századok sorának szól a ma, mert annyi dicsőséges élétért, annyi ki- ömlő hősi vérért i;háládat!ant nem táplálhat magyarok földje. A létért folyó, e szünetet nem engedő harcban másként nem is lehet, mint hogy minden köztevékenységet leköt a háború országszerte és így vármegyénkben is. Közönségünknek minden tényezője, minden még oly szerényen kis tagja is érzi a kötelességet, annt a nehéz idők rónak reá, megadással tűr, áldoz, nemesebb közszellem hatja át különösen polgárságunkat és népünket, általános az igyekezet használni és tenni.“ egymást ölte volna golyójuk, rohamra sem mentek, mert egymásra rohantak volna. Ekkor eldobták puskájukat és megfojtották azt az altisztet, a ki a gépfegyverből szórtak rájuk a halált. Fiáth báró kapitány eszkadronjában három tiszt hullott bele a hóba. A kapitányt egy golyó találta mellén és súlyosan megsebesítette. Mindenáron meg akart menekülni az elfoga- tástól s karddal akart utat törni az oroszokon át. Nehéz posztócsizmája azonban megakadályozta minden lépését. A sebesült kapilány lehúzta csizmáját és mezítláb rohant az oroszokra. Senki sem tudja, mi lett vele. A mikor a huszárok karabélyának agya szilánkká hasadt, a huszárok is lerántották csizmájukat és sarkantyújukkal verték az oroszt. Perczel és Zsilinszky főhadnagyok súlyos sebbel hevertek a hóban, csupán Horváth zászlós küzdött még néhány emberrel. Nekik sikerült magukat kivagmok a gyűrűből. Fiáth báró eszkadronja 85 halottat vesztett. Az oroszok közül azonban hét zázat küldtek a más világra, hogy legyen aki szolgálja őket. Telegdy főhadnagy, a ki nem vett részt a harcban, a csatazajra odalovagolt a küzdelem felé. Útközben találkozott Horváth zászlós tépett vitézeivel. — Csak ennyien vagytok? — Ennyien, volt a válasz. — Hát a kapitány, miért nem hoztátok el . . . Csend. A huszárok szemében megcsillant a köny és összekeveredett a lehulló vérrel. Egy öreg őrmester, kinek halántékán hatalmas seb ontotta a vért, igy szólt: — Nem lehetett. Nem lehetett,főhadnagy ur. Elfordult, hogy észre ne vegyék sírását . . Mert ilyenek a Vilmos-huszárok . . . Adakozzunk a Vör:s Kereszt Egvlet nagykároíyi fiókjának. Katonáink dicsérete. Megritkult a babérerdő, a mióta a huszárok Oroszország felévforditották paripájuk fejét. A mi borostyán volt, elvitték maguknak s a dicsőség ölelkezik dalban, históriában a magyar huszár nevével. A huszárregimentek között lovagoltak a Viimoshuslárok is, a kik méltók a nagy német császár nevének viselésére. A hetes huszárok olyan harcot vívtak Dukla mellett, a milyet csak az antik hősök tudtak. Az ezred három-négyszáz huszárja állott itt szemben egy szibériai divízióval. Tízezer puska négyszáz karabéllyal. A huszárok két részre oszolva, két támaszpontot tartottak megszállva. A két pont valami három kilométer távolságban volt egymástól. A két pont közölt egy altiszt vett állást gépfegyverrel s őrjáratok tartották fönn az ösz- szeköttetést. Az oroszok nyomban kihasználták túlerejüket s körülvették a hu »zárokat. Hiába szólt a karabély, hiába pattogott és zakatolt a gépfegyver. Az oroszok nem lőhettek, mert sápadtak, de én még náluknál is jobban elsápadtam, amikor megtudtam, hogy miről van szó. Emlékeztem ugyanis arra, hogy csak egy kis üvegem van a mentőszérumból, tiz köbcentiméter, amennyi éppen egy embernek kell. Hogyan is felejthettem' el idején kiegészíteni a készletemet? ... Hebegtek néháífy szót, kértem, hogy várjanak néhány percet és lázasan átkutattam az egész lakást, az összes szekrényeket. Mindhiába! Egyetlen üvegjein volt csak a szérumból, ott áilott az asztalomon; ez a kis üveg egy emberéletet zárt magába . .. Egy emberélet!... De melyikért? . . . Mert előttem volt már a tragikus kérdés, melyiknek adjam az injekciót, melyiket mentsem meg a szörnyű haláltól . . . Összeszedtem is végül minden bátorságomat és feltártam ejőtiük a helyzetet., A két fiatalember férfiasán viselkedett, egymásra pillantottak, majd egyikük megkérdezte: — Nem lehetne megfelezni az adagot ? — Sajnos, lehetetlen, úgy mind a ketten elpusztulnának. Ismét egymásra néztek, végül is a második megszólalt: — Hát akkor doktor ur, válasszon Ön. Ön a felelős a betegeiért és a sebesültjeiért. Vizsgáljon meg bennünket és akinek több reménye van arra, hogy megmenekül, annak adja az injekciót ... Ez is megoldás lett volna. Bevezettem őket a szobámba, megvizsgáltam mindegyiket, kikérdeztem őket. Ha legalább valami szervi hibát találtam volna valamelyiknél, amit figyelembe vehettem volna a döntésnél. De hiába volt minden, egyik olyan egészséges volt, mint a másik, egykoruak, még a sebeik is egyformák voltak. — Tehát nem lehet mást tenni, mondotta az egyik, mint hogy sorsot huzunk. — Azt már nem, felelte a másik, a sors lehet egyenlő mindkettőnkhöz, de az izgalmunk nem az. Olyat kell választanunk, ami alkalmat ad arra, hogy megküzdjünk egymással. Van itt egy sakk, doktor ur? Igenlően meghajtottam a fejemet. — Egyetlen játszmát. Négy perc szünet minden húzás között, mint a versenyen. A nyerő kapja az injekciót . . . Gyakran mérkőztek azelőtt, egyforma játékosok voltak mindig. Es megkezdődött a párti, életre-halálra. Csak remisvei ne végződjék, fohászkodtam magamban. Az esélyek folyton változtak, hol az egvik, hol a másik állott jobban, de végül győzött a fekete. A másik szegény szótlanul állott fel és kiment a szobából. A nyertes is egészen levert volt, be kellett tuszkolnom a rendelőmbe. Amikor befecskendeztem az injekciót, úgy néztem rá, mintha gyilkolt volna ... De hiszen a gyilkos én vagyok ... én vagyok a bűnös a másik halálában . . . Borzasztó órákat éltem át, mondhatom. Harmadnap végig kellett néznem a haláltusát, hallanom a kínos hörgést . . ... Az orvos elhallgatott. Gépiesen megfordította az ujján néhányszor a gyűrűjét és azután mosolyogva folytatta: — A legérdekesebb a dologban, hogy az halt meg, amelyik az injekciót kapta, mig a, másiknak kutyabaja sem történt. De hát előfordulnak ilyen esetek is az orvosi tudományban.
