A Vármegye, 1913 (1. évfolyam, 1-16. szám), Szatmármegyei Hírmondó, 1913 (1. évfolyam, 18-30. szám)
1913-08-03 / 10. szám
10. szám. A VÁRMEGYE 5-ik oldal. megfelelőbbnek Kabelik Gyula nagykárolyi szobrász tervét fogadta el. Az elfogadott terv szerint az emlék-oszlop 3 méter magas díszes mü lesz Az emlék-oszlop felállítását azonban a bizottság kénytelen volt elhalasztani, mivel az eddig begyült 3300 korona az emlékmű költségeit még nem fedezi. Örvendünk, hogy a beérkezett tervek között Kabelik Gyula, nagykárolyi lakos, jónevü ügyes szobrásznak tervét találta a bizottság a legjobbnak s igy ő nyerte el a pálmát. — Járvány készül Szatmármegyóben. Szinte megközelíti a húszat azon megyebeli községek számát, melyek a múlt havi árvíz alatt sínylődtek és most is sínylődnek. A mélyebben fekvő helyeken összefolyt viz, az abban összegyűlt állati hullák oszlásnak indulva, ha sürgős intézkedés nem történik a viz elvezetése ügyében, újabb csapásnak lehetnek okozói, rászabadítván egy hatalmas járványt igy is már agyonsujtott megyénkre. Á váliaji ifjúság folyó hó 10-én az építendő templom javára jótékonycélu táncvigalmat rendez. Belépti-dij személyenként 2 K. Család-jegy (3 személyre) 3 K. Kezdete este 8 órakor. — Az aranyszabadságot élvezni jött haza a messze idegenből Liska Pável avasfelsőfalusi legény, aki az V. gyalogezred közlegénye. Vidáman s gyorsan teltek a napjai jó pajtásai társaságában, kiknek kíséretében az elmúlt vasárnap ellátogatott a „táncba“ is, hogy hosszú időre ismét kedvére kitáncolhassa magát. A civil cimboráknak azmban sehogy sem tetszett az uniformis hódítása s az előbbi jóbarátokból hamarosan ellenség lett. Szóváltás támadt a katona s társai között, melynek alapos verekedés lett a vége. Az ütközetből a császár katonája véres fejjel került ki, amennyiben füle tövén borzasztó mély, veszedelmes szúrás érte. A »béketárgyalások« már a csendőrőrsön indultak meg, ahova az egész díszes társaságot bekísérték. Liska állapota már javult. — Kutya per. Kozák Péter nagylétai cigány beperelte Kozma János székelyhídi mészárost, hogy a kutyája megharapta. A székelyhídi kir. járásbíróság megidézte mindkét fél tanúit, de ahányan voltak, annyiféleképen adták elő az esetet, mindannyian késznek nyilatkozván a mondottakra esküt is tenni. A biró legjobb akarata mellett sem tudta megállapítani a való tényállást, eskü alá bocsátotta az ügyet. A valószínűség az alperes igaza mellett szólt. A biró tehát neki ítélte oda az esküt. A biró olvasta az eskü szövegét s Kozma áhitatosan mondta utána. Mikor azonban oda ért, hogy az élő Istenre kellett esküdnie, az alperes, akit a szokatlan szertartás teljesen kiugratott a rendes kerékvágásból és akinek folytonosan a kutya járt az eszében, az élő Isten helyett „kutya Isten“-t mondott s igy arra tette le az esküt. Sajnos a biró nem fogadta el az uj eskü mintát s újólag megeskedtette a a derék polgártársat. Tán mondani sem kell, hogy a jelenlevők óriási derültséggel fogadták a merész újítást. — Sztrájkoló aratók. Szilágyi Lajos szatmári nagybirtokos aratói — mintegy 130 ember — sztrájkba léptek, mert az urasági ispán 2 arató munkást tetleg bántalmazott. Midőn az uraság s az ispán követelték a munka folytatását, a tömeg annyira feldühödött, hogy megakarta lincselni Szilágyit az ispánnal együtt. Csak többszöri revolver lövéssel sikerült a szo- rongatottaknak távol tartani maguktól a fenyegető tömeget. A legváltságosabb pillanatban érkeztek meg a lovascsendőrök, akik kiszabadították nehéz helyzetükből a szorongatott uraságot s ispánját. A jsafkán/. Miután Vandatné asszonynak hívták, mindenki azt hitte, hogy idegen származású. Utcát sepert, a hatóság óránként harminc centimes-al fizette. Verebeket, galambokat és kóbor macskákat etetett. Ha arra mentek a katonák, seprőjével tisztelgett s a hadfiak vígan feléje kiálták: — A szeretődet várod Vaudat mi? ... Egy kis félig bedőlt kunyhóban lakott, de a szuette deszkafalak mintha egyre mosolyognának. Csakugyan furcsa kis öregasszony volt, Valaha talán szép lehetett, de ma már nyoma sem maradt szépségének. Ráncos arcán bibir- csók éktelenkedtek, s miután meleg szivének szeretnie kellett valamit az utcát dédelgette s az ő boulevard-része csillogott a tisztaságtól. Sehol egy papirfoszlány, egy kósza falevél , . . Mosta, keféte, súrolta és seperte. S nem is nagyravá- gyásból, nem is azért, kogy a kerületi elöljáró megdicsérje, hanem puszta szeretetből. Egy napon, a Paume-utea sarkán, egy társnője tubákkal kínálta s éppen tüszögni készült, mikor egyszerre kiestt kezéből a seprű és majdnem hátra esett. —Mi az, no ?—kérdé a másik—talán bizony attól az úrtól ijedt meg enyire, — s egy távolodó férfialakra mutatott. Igen, kedvesem . . . de, ördögbe is az nem ur ! Istenemre, nem ! Albert! — üljön ide le, Vaudat asszony. . . .no még egy csipetnyit! . . . igy ni! Hát ne mondja . . . csakugyan Albert ? Az öregnek megeredt a szava . Albert . . . igenaki mitegy harminc év előtt a szeretője volt, A műteremben ösmerte meg, megszöktette a szüleitől s falura vitte, mert szörnyen féltékeny volt. Kis nedves, szomorú házban laktak, de a madár sem járt arra. Albert minden idejét neki és a vadászatnak szentelte.^ Szenvedélyesen szerette e vérengző sportot. Ő ellenben költői lelkű szentimentális fiatal leány volt. Imádta a csalogány dalát, rajongott a versekért és megsiratta az elhervadt rózsát. — Nem tehettem róla, reszkettem az irtózat- tól, mikor hazahordta leölt áldozatait. Jő, ha valaki azért öl, hogy ehessen, azt még értem, de ő kedvtelésből ölt. Még a verdbeket s a kóbor macskákat is lelőtte. Mindig lőpor- és vérszgu volt.
